„Oké, ide tartozom: a világ nagy színpadaira” – Interjú Lawrence Brownlee operaénekessel

–

Lawrence Brownlee a világ egyik legkeresettebb operaénekese, így aztán hetekbe telik, mire körvonalazódik a telefonos interjúnk. Amikor az általam feljegyzett időpontban a tenor nem veszi fel a telefont, már egészen elkeseredett vagyok.

Aztán egy perc múlva kis híján megáll a szívem. Akkor esik le ugyanis, hogy a hetek óta szervezett interjúhoz épp csak az időzónát számoltam ki rosszul, így sikerül felhívnom a világ egyik legnépszerűbb operaénekesét hajnali egykor. Kétszer.

Néhány órával később SMS-ben kérek elnézést, elárulom, hogy diszkalkuliás vagyok, és reményemet fejezem ki, hogy nem gyűlöl, és a „rendes” időpontban felveszi majd nekem a telefont.

Felveszi.

És nevet.

Hála az égnek. Mondjuk, nem ez az első alkalom, hogy Brownlee tanulási nehézséggel vagy spektrumzavarral találkozik: a fia autista, és az énekes sokféle módon hívja fel a figyelmet az autizmusra. Szóval velem is elnéző. „Akkor, mondjuk, lehet, hogy kicsit morcosabb vagyok, ha felébredek a hívásaira, de nincs semmi baj. Nem szeretek stresszelni. Velem tényleg könnyű kijönni, és mindig is törekedtem arra, hogy ez így legyen, hiszen megkönnyíti a munkát.”

Azt mondja, amikor a szólóestjeihez muzsikus- vagy énekestársat választ, a művészi szempontok mellett az is kiemelten fontos, hogy az illető kedves és barátságos legyen, és ők ketten jól kijöjjenek egymással, elvégre turné közben igen sok időt töltenek majd együtt a színpadon és azon kívül is. Az egyik legjobb barátja és egyenjogúsági ügyekben is társa a dél-afrikai születésű szoprán, Pretty Yende, a legújabb, megjelenés álló lemezét épp azzal a Michael Spyresszel vette fel, akiről nemrég írtam a New York-i Bécsi Operabál kapcsán. A páros Rossini-duetteket és egyéb csemegéket énekel – de a többi részlet egyelőre titkos. Nem baj, kivárjuk.

Bel canto herceg fehér lovon

A magyar közönség évek óta ismeri őt a New York-i Metropolitan Opera HD-vetítéseiről. Én (sokakhoz hasonlóan) Rossini Hamupipőkéjében figyeltem fel rá: bámulatos technikája olyan könnyedséget kölcsönöz az énekének, mintha a zuhany alatt énekelgetne. Nem véletlen, hogy épp a bel canto, az éneklés szépségét előtérbe helyező stílus szupersztárja lett.

De hogy mitől lesz valaki jó Rossini-énekes? „Ó, igen, Rossini kétségkívül különleges terep. A legelején egy tanárom magyarázta el nekem, miért az. Akkoriban még nem sok fogalmam volt az ilyesmiről, de ő azt mondta:

a Rossini-tenornak viszonylag magasan kell énekelnie, nagyon gyorsan és nagyon tisztán. Azt mondta: Lawrence, a legtöbb tenor ölni tudna ezért a három képességért, benned pedig mindhárom megvan!

Szóval az ő hatására fordultam a Rossini-repertoár felé, és persze igaza lett.”

Minden hang számít

Nemrég a New York-i Metropolitan Operában jártam, ahol a Black History Month keretében nyílt egy kiállítás Black Voices at the Met, azaz Fekete hangok a Metben címmel. Mit mondjak, mellbe vágott, hogy az 1880-ban alapított, rangos operaházban mindössze két apró termet töltenek meg azok az énekesek, akik között olyan legendák is vannak, mint Grace Bumbry vagy Leontyne Price.

Brownlee úgy fogalmaz: „Megvan a hangunk. Csak lehetőségekre van szükségünk. Csodálatos hagyományaink vannak a dzsesszben, a hiphopban, és szeretném, ha az operaszínpadokon is természetessé válna a jelenlétünk.

Az operába járó közönség sokszínű. Egyre sokszínűbb. És azt szeretné, ha tudna azonosulni azokkal, akik Aidát vagy Almavivát éneklik a színpadon. Minél sokszínűbb a társulat, annál többféle embert vonzanak az előadások a nézőtérre.”

Ehhez természetesen a menedzsment részéről is nyitottságra van szükség. Jó példaként említi a Metropolitan – idehaza is sugárzott – nagyszabású Porgy és Bess-előadását, amely a legméltóbb és legcsodálatosabb formájában mutatta meg a fekete zenei tradíciót Gershwin zenéjén keresztül.

Brownleenak két nagy operai hőse volt kiskorában. „Rajongtam Pavarottiért, nagyon nagy hatással volt rám a művészete. Ám amikor felmerült, hogy nekem is tehetségem van az énekléshez, rádöbbentem, hogy egyetlen fekete énekest sem ismerek. Tudatosan elkezdtem kutatni az afroamerikai művészeket, így ismertem meg George Shirley hangját. Ő volt az első fekete, aki főszerepet énekelhetett a Metropolitan Opera színpadán. Lenyűgözött a hangja, és azt éreztem: ha neki sikerült, nekem is sikerülhet.” Azóta az afroamerikai zenetörténet egyik emblematikus alakját, Charlie Parkert alakította is egy kortárs operában. Mint mondja, nagy és szép feladat volt, hiszen Parker hatása a zenetörténetre felbecsülhetetlen. „Milyen érdekes, nem? Mozart, Rossini és Parker is fiatalon hunyt el, és mégis elképesztő a hagyatékuk.”

Mikor hitte el, hogy az operaénekesi karrier nagyon is reális a számára, kérdezem. „Még mindig nem – nevet. – De nem szeretném elviccelni a kérdést, mert nagyon is érdekes. Már Európába is hívtak fellépni, amikor egyszer egy darabban Leo Nuccival dolgozhattam együtt, aki elképesztően támogató volt.

És valamelyik próbán egyszer csak megrohant az érzés, hogy nem lógok ki innen. Ugyanazt a nyelvet beszéljük mindannyian: a bel canto nyelvét. Akkor éreztem életemben először azt, hogy oké, én ide tartozom, a világ nagy színpadaira.”

Ez pedig „elszállás” helyett arra ösztönözte, hogy folytassa  a kemény munkát, s ha lehet, még többet hozzon ki magából.

Házias tenor

Amikor elvállal egy szerepet, az első dolga, hogy beszerezzen abból néhány jó felvételt. No, nem azért, hogy „hallás után” tanulja meg a dallamokat, csak hogy kiindulópontot szerezzen hozzá – lehetőleg jó pár hónappal a premier előtt. „Nem vagyok az az utolsó pillanatban tanulós típus. Sokszor meghallgatom az operát, hogy megismerjem a tempókat, a ritmusokat. Például szobateniszezés vagy takarítás közben” – mondja, és ha valaki azt hinné, viccel, nézze csak meg az Instagram-oldalát: hol ruhahajtogatás közben memorizálja a szövegét, hol pedig szobai adogatógépével játszik. „Ha nem operaénekes, hanem sportoló akartam volna lenni, vélhetően teniszezőnek mentem volna. De imádok pingpongozni is, szóval lehet, hogy az asztalitenisz felé vettem volna az irányt.” Ami pedig a kottát illeti: Brownlee azt is megmutatta már, hogy a tanulási folyamat részeként agyonjegyzeteli, -firkálja a kottát.

Insta vs. valóság

Brownlee egyébként is az egyik legszórakoztatóbb művész Instagramon: posztol vicces videókat arról, mi zajlik a kulisszák mögött, és amellett, hogy betekintést enged a szakmai munkájába, nyíltan kiáll fontos társadalmi ügyek mellett. Mondhatni tehát, hogy tökéletesen önazonos. „Én az a srác vagyok, aki csak jól akarja érezni magát – nevet. – Szerintem ezt érezni a közösségi médiás felületeimen is.

Én az a típus vagyok, aki megköszöni, hogy jöttetek, nem pedig az, aki reggeltől estig nyomja magát az Instán. Ezt nem szeretem a közösségi médiában: amikor valakinek semmi másról nem szól az oldala, csak arról, hahó, figyeljetek már rám, nézzétek, milyen nagyszerű vagyok!”

A tenor tizenkét éve házas. A feleségével tizennégy éve ismerkedett meg, kissé szokatlan módon: társkereső oldalon keresztül. Brownlee akkor már világhírű volt, arról kérdezem, nem érezte-e kockázatosnak, hogy ismert emberként bemerészkedjen egy ilyen oldalra. „Akkoriban a közösségi média még nem uralta annyira ez életünket, szóval talán másként is tekintettem erre. Nem éreztem veszélyesnek. Az én szakmámban az ember folyamatosan csodálatos embereket ismer meg, köztük nyilván gyönyörű nőket is. Nem a lehetőség hiányzott tehát, hanem komoly kapcsolatot akartam, olyasvalakit találni, aki nem Lawrence Brownleet akarja megismerni, hanem engem, és nem csak hat hétig randizgatni szeretne céltalanul.”

Nos, az akció kétszeresen is jól sikerült: Brownlee feleségének olyannyira fogalma sem volt a komolyzenéről, hogy egy barátjától értesült arról, hogy a világ egyik első számú Rossini-tenorjával jár.

„Már együtt jártunk pár hete, amikor említettem neki, hogy aznap a Metben lépek fel, mire ő nagyon izgatott lett, mondván, eljön ő is, hiszen ez hatalmas dolog. Hirtelen nem is tudtam, hogyan magyarázzam el neki, hogy ez nálam nem annyira ritka esemény.”

Azóta pedig két gyönyörű gyerekük született. „A lányom, Aisha néha dicsekszik vele, hogy az apukája vagyok, meg elég gyakran szokta utánozni, ahogyan éneklek. Imádja, hogy operaénekes vagyok. Nem tudom, zenész lesz-e valamelyikükből, megvannak-e hozzá az adottságaik, de mindketten nagyon szeretik a zenét.”

Na, ez erős

Budapestre klasszikus repertoárral érkezik, főként Rossinit és Bellinit énekel majd. Emellett azonban van egy másik szólóműsora is, a Cycles of My Being című dalciklus, amelyet kifejezetten az ő számára írta Tyshawn Sorey zeneszerző, méghozzá Terrance Hayes kortárs költő verseire. A dalciklus (amelyet Brownlee Schubert-dalokkal együtt ad elő, szép kontrasztba állítva, mégis összhangba hozva a műveket) az afroamerikai történelemmel, komplexusokkal, rendőri túlkapásokkal foglalkozik – mintha csak a nyolcvanas évek társadalmi öntudatára ébredő hiphopja kerülne be a hangversenytermekbe. Brownlee azt mondja, a dalciklus elsősorban a gyűlöletről szól. „És a gyűlöletnek százféle színe van: a rendőr kék egyenruhája, a bíró fekete talárja, egy privilegizált nő csodaszép tűsarkújának színe… A gyűlölet ott van mindenütt.”

És Brownlee elég szemléletesen fogalmaz, amikor arról kérdezem, mit szólt az operavilág, hogy a fekete srác egyszer csak elkezdett kényelmetlen témákkal szembesíteni. „Benne van ebben tizenöt évem: megjártam a világ összes nagy színpadát, elfogadtak, elismerik a munkámat, így elfogadják, és értik a törekvéseimet. Ahogyan például Joyce DiDonato melegjogi vagy egyéb kiállásait is. Szóval eddig csak pozitív visszajelzéseket kaptam. De azért vannak különleges pillanatok.

Nemrég Provóban léptem fel, ahol a lakosság 99,9 százalékban fehér. Képzelje csak el: ott áll az egyetlen fekete a színpadon, és egy fehérekkel teli teremnek a feketék elleni erőszakról énekel.

Na, az erős.”

Ahogyan bármi, amit Brownlee a színpadon csinál. Hangilag és történelmileg is.

Veszélyes üzem

A beszélgetésünk végén arról kérdezem, történt-e vele bármiféle baleset előadás közben, ő pedig perceken át sorolja: „Hajaj! Egyszer elvágtam a kezemet egy pohárral, de egyszerűen nem engedhettem, hogy bárki észrevegye, úgyhogy körbecsavartam valami ronggyal, amit a színpadon találtam, és énekeltem tovább. Aztán az ária végén lementem a takarásba, hogy adjatok már valami kötszert, elvágtam a kezem. Akkor láttuk, hogy eléggé ömlik belőle a vér…

A nadrágom rendszeresen szétszakad a fenekemen, szinte már meg sem lepődöm rajta. De egyszer fejbe dobtak egy kalapáccsal. Az jutott eszembe: szentséges ég, és ha amnéziám lesz és elfelejtem a szerepet?! 

De a legfőbb színpadi szabályhoz tartom magam: akármi történik is, leesik a cipőd, leesel egy padról, bármi – legyen nálad az irányítás.”

Csepelyi Adri

Kiemelt kép: Shervin Lainez