–

Azt nem tudom, hogy mások miért mennek megnézni a busójárást, de én azért vágtam neki Lilivel a hosszú útnak, ami Mohácsig vezet, hogy első kézből tapasztaljam: mi az a varázslat, kavalkád, hagyományőrzés és hangulat, amiért a hazai farsangolás központi eleme ez a pár napos rendezvény. És hogy rájöttem-e? Nos, mondjuk úgy: kezdem kapiskálni.

Tömeg hátán tömeg

Kezdjük azzal, hogy agorafóbiások maximum csak repülőről vagy élő közvetítésben nézzék a busójárást, ugyanis a látogatók mennyisége bőven a sokszorosa annak, amit a rendezvény elbír. Számítottam arra, hogy népszerű program a busójárás, de megdöbbentett az a hatalmas tömeg, ami ebben a kisvárosban összegyűlt.

Lilivel még otthon csekkoltuk a nap főbb programjait, amiket mindenképp látni szerettünk volna, így – miután a városhatárt jelző táblánál letettük az autót – célirányosan mentünk… volna, ha akadt volna akár csak egy tábla, ami a program helyszíneit jelzi. De nem volt, így jobb híján követtük a tömeget, és próbáltunk kiigazodni a térképen, amelyet egy hosztesz a kezünkbe nyomott. Meg néha lestünk a Google Mapsről is. Ezt a taktikát végül egész nap alkalmaztuk további táblák híján. Bár sokszor még csak erre sem volt szükség, ugyanis a hömpölygő tömeg vitt magával.

Dünnyögés és méltatlankodó morgás – meghatározó hangok, amikor sok ember gyűlik össze kis helyen, és mind-mind egy dolgot szeretne látni, lehetőleg a legjobb helyről. Ez jellemezte a vasárnapi fő attrakciókat is, a busók dunai átkelését, a farsangi koporsó vízre eresztését és a máglyagyújtást is.

És ha őszinte akarok lenni – márpedig ez a célom –, bevallom, szerintem nem ezekért érdemes elmenni a busójárásra. Persze mind látványos és érdekes a maga módján, de a laza szervezettségnek köszönhető random pillantok és vicces történések azok, amikért nagyon szerethető a mohácsi farsangolás. Ilyen például, hogy segítettem felöltözni egy kissé megfáradt busónak.

„Aki éjjel legény, nappal is legyen éjjel!”

Őrült kavalkád kellős közepébe csöppentünk a híres-neves Kóló téren. Feketére mázolt boszorkányok kurjongattak, máglyarakások égtek az utca kellős közepén, álarcos lányok népviseletben integettek a látványosabbnál látványosabb felvonuló szekerekről, amiket az alcímhez hasonlatos frappáns mondatokkal teleírt táblák tarkítottak. Ezek között találtuk a Fantomhegesztők csoport járgányán „A mohácsi lila Batman” feliratot. Egy ideig kerestük, kutattuk, hátha megleljük a lila Batmant, ha létezik egyáltalán, de mivel egyetlen árva mályvába öltözött denevérember sem jött velünk szembe, nem bírtam tovább, rákérdeztem egy illetékesnél. Azonban itt kell elszomorítanom mindenkit, aki a megfejtésre vár, ugyanis az a derék fantomhegesztő legény kérdésemre egy sejtelmes mosoly kíséretében annyit válaszolt: majd meglátod. Sajnos nem láttam meg.

Kérem, meg lettünk busózva

Hogy mi a szakszerű kifejezés, nem tudom, de Lilivel így hívtuk, amikor egy-egy busó az önfeledt felvonulás és ijesztgetés közben elkapott minket egy táncra, ölelésre, vagy éppen egy marék lisztet masszírozott a kobakom tetejébe. Minden farsangoló helybéli valamilyen maszkot viselt ugyan, de így is tisztán látszott rajtuk, hogy baromira élvezik az egészet.

Ez a hangulat pedig ránk is ránk ragadt, így nem bántuk, hogy tollas háttal, lisztes fejjel és néhány – a szénavillájuk okozta – lila folttal a combunkon távoztunk a nap végén.

A busók ugyanis teszik a dolgukat: rémisztgetnek, táncolnak, megpiszkálnak, odalépnek, és mindezt – részben a maszk miatt részlegesen korlátozott térlátásuknak tulajdoníthatóan – kissé bumfordi módon. De végül is, mégis csak az a dolguk, hogy elűzzék a telet. Márpedig azt finoman, szép szóval nem lehet – valószínűleg ezért bújnak a helyiek évszázadok óta a cél elérése érdekében vérrel festett ijesztő maszkok mögé, nem pedig, teszem azt, egy csillámpóni bőrébe. Mondjuk, több száz évvel ezelőtt nagy eséllyel nem tudták még, mi az a csillámpóni, de ez most mellékes.

Egyszóval a busók durvák, ormótlanok, és cseppet sem szégyenlősek. Nyersen megfogalmazva: legális abuzálás az, ami busók és a bámészkodók között történik. Ez is a népszokás része, és szerintem ezzel nincs gond, amíg a magyarázatra nem szoruló határokat tiszteletben tartják.

További fotókért kattints a képre, és már lapozhatod is galériánkat!

Kiveszőben a hagyományok

Remélhetőleg senki nem sírja vissza ugyan, hogy a jankelék (zsákos emberek) a batyujukkal csapkodják a gyerekeket ijesztgetés gyanánt, de már a mohácsi busójárás hivatalos oldala is elismeri, hogy ez a hagyományőrzés is sokat vesztett autentikus szokásaiból, és a turisták szórakoztatása miatt nagyobb súlyt fektetnek a látványosságra. Hogy ez most jó vagy rossz, nem tisztem eldönteni, mindenesetre nem sok mozgásterük maradt a busóknak, hogy a gyökerekhez nyúljanak vissza.

Nem lehet véletlen hát, hogy – valahol ezt olvastam – a mohácsi busók már egészen más időpontban, világraszóló felhajtás nélkül megtartják maguknak a saját busójárásukat, a kíváncsi népnek meg előadják farsangkor a kötelező elemeket. Az, hogy ez tényleg így van-e, az ő titkuk marad.

Mindenesetre a mostani, 2020-as busójárás valahol félúton van a cikk első mondatában emlegetett fesztivál és hagyományőrzés között. Kicsit mindkettő, kicsit egyik sem, de kétségkívül látványos, érdekes és izgalmas rendezvény.

Dián Dóri

Utóirat: Ha valaki tudja, mi az a mohácsi Lila Batman, könyörgök, mondja el!

Képek: Chripkó Lili/WMN