„Találjátok fel a gyűlölet nélküli szívet” – Peterdi Pál születésnapjára

–

Láttam-e tegnap a Tücsök és bogarat, kérdezi nagyapám. Aztán gyorsan hozzá is teszi: vajon bogárt vagy bogarat, mert hát, ugye, mégiscsak műsorcím, lehet, hogy ezt nem ugyanúgy kell ragozni. Peterdi biztos jó kis tréfát űzne belőlünk.

Persze hogy láttam, mondom, hisz alig várom, hogy másnap jól megbeszéljük, melyik sajtóhiba volt a legviccesebb. Ülök a piros rökamién, málnát eszem a kertből, és nevetünk.

Málnaillat, sajtóhiba és nevetés. Mit tudtam még akkor, hogy lesz idő, amikor egy sajtóhiba miatt (amit én követtem el) majd napokig nem akarok emberek közé menni. Meg hogy egyszer majd nem lesz ilyen egyszerű ez a kép sem.

Mi is gyűjtöttük a tücsköket és bogarakat: nagyapám már rég nem él, de apámmal a mai napig együtt bosszankodunk, ha valami faramuci tévéreklámot hallunk, Hompola Kriszta kolléganőmmel pedig egymásnak küldözgetjük a gyöngyszemeket, amelyeket a tucatszámra érkező hírlevelekből kihalászunk. Úgymint:

„Értékes Zsolnay porcelánok kerültek kalapács alá”

És persze közben még mindig felrémlik Peterdi hangja, amint odaszúr valami frappánsat reakcióként.

A sportújságírás Rejtő Jenője

„A sporthoz egyáltalán semmit sem értek. Máshoz még annyit se. Ezt nevezik általános műveltségnek.”

Életkoromból adódóan Peterdi Pál, a sportújságíró (született Pohlenz Pál) életművéhez már szinte csak visszamenőleg, a könyvei kapcsán tudtam kapcsolódni. A magyar sportújságírás Rejtő Jenője, szokták rá mondani – kötetei telis-tele vannak kacagtató sztorikkal, amikre az ember még évek múltán is emlékszik. Meg hát ,gondoljunk bele: évtizedekkel ezelőtt, amikor még internet sem létezett, nemhogy közösségi média, a sportrajongók számára annyi betekintés kínálkozott az imádott sportolók életébe, amennyit az újságírók kieszközöltek. Peterdi pedig – akinek stílusa, tudása és humora is legendás volt már akkoriban is, így a sportolók örültek, ha írni akart róluk – olyan szélesre tárta az ajtót, mint talán senki.

Dr. Kárpáti György vízilabdázó A három testőr Ausztráliában című könyvében Papp Lászlóval és Grosics Gyulával közös ausztrál kalandjait meséli el – Peterdi segítségével, akinek stílusa jól kiérezhető a szövegből. A hátsó borítón Peterdi így nyilatkozik, egyszersmind kijelölve viszonyát a három világklasszis sportolóval:

 „Sosem jártam Ausztráliában, de hát Dante sem járt a pokolban. A társszerzőt angolul úgy mondják: ghost-writer – szellemíró. Ez megmagyarázza, miért vállaltam az együttműködést. Hogy valami szellem is legyen ebben a kötetben.”

Ez a fajta egymást froclizós, bensőséges, ugyanakkor nem benyalós hangnem, azóta sem állt senkinek olyan jól, mint Peterdinek (pedig elég sokan megpróbálták és próbálják ma is utánozni…). Tudását sportolói, edzői múltja alapozta meg: fiatalon vízilabdázott, úszott és atletizált is, 1948-ban a III. kerületi Torna és Vívó Egylet vízilabdaedzője, később úszóedző lett. 1963-67 között az öttusa-válogatott felkészítésében vett részt, egész életében imádott teniszezni.

„A láb mindig kéznél van”

Mindezek mellett a kocogómozgalom hazai meghonosítói közé tartozik. Ma már persze maga a szó is megmosolyogtató, ugyanakkor 1969-ben a futás egészségügyi előnyeiről beszélni igen modern dolog volt, nem? (Peterdi biztosan elégedett volna, ha látná, manapság mekkora trend a futás.)

Peterdi híres szlogenje, amellyel a rendszeres sportra buzdított, szép lenyomata az ő egész stílusának: humorba, nyelvi leleményekbe csomagolta az olykor komoly mondanivalót és azt az elképesztő tudást, amely a birtokában volt.

Mivel folyékonyan beszélt angolul, a Képes Sportnál ő fordította a külföldi cikkeket, az olyan köteteiből pedig, mint a Szepes Béla karikaturistával közösen készített Sztárparádé – Sporttörténeti arcképcsarnok világosan megmutatja azt az átfogó lexikális tudást, amelynek segítségével olyan lazán navigált sportágak, versenyszámok és újságírói műfajok között.

Adnánk-e neki papírt?

Peterdi ügynöki tevékenységéről régóta suttogtak már a szakmában, 2016-ban azonban a feldolgozott dokumentumok nyomán bizonyítást is nyert, hogy 1965-től Pálmai fedőnéven jelentett az állambiztonságnak. Szabad-e ezek után cikket írni róla, méltatni életművét? Viszonylagossá válik-e egy hagyaték, ha új megvilágításba kerül? A #metoo kapcsán sokat gondolkodtunk ezen, írtunk a dilemmáról, és nincs ez másként az ügynökakták tekintetében sem.

Elkenni semmit sem szabad, de tulajdonképpen egyikünknek sincsenek egyetemes válaszai. Mert ami egyértelműnek tűnik az egyik szereplő esetében, az nem igaz a másikra („de hát ő olyan kedves ember volt!”) – így aztán itt állunk évtizedekkel az események után, és még mindig nem tudunk mit kezdeni ezzel az egésszel.

A helyzet abszurd voltát senki nem fogta meg jobban, mint az azóta szintén elhunyt legendás publicista, Megyesi Gusztáv, aki a Népszabadságban egy örkényi esetet idézett fel az ügynökakta megszellőztetésekor. A Napkelte szerkesztőségében szigorú szabályozás alá vonták a munkatársak vécépapír-fogyasztását, így aki nem volt tisztában azzal, hogy a dolgozók csak jól beosztva törölgethettek, hiszen heti egy gurigát kaptak (Lakat főszerkesztő kettőt), a vécében pedig nincs papír, jó kis bajba kerülhetett. Így járt Peterdi is egy olyan napon, amikor Megyesinek is jelenése volt a tévében.

„Amint a falakat tapogatva lépegettem, egyszer csak halk, de annál elkeseredettebb nyöszörgés ütötte meg a fülemet a mosdók felől: „Halló, van itt valaki?” Akkor már szivárogtak hírek ukrán emberrablókról, érthető volt az óvatosságom, ám a könyörgés annyira mélyről és szívbe markolóan jött az egyik fülke mélyéről, hogy benyitottam. Peterdi Pál ült ott a reteráton lehúzott nadrággal, jellegzetes mustárszínű garbójában és szemüvegében, s félrebillentett fejjel kérlelt: – Szerezz papírt!

(…) Peterdi lebukása óta újra és újra eszembe jut, vajon mit tettem volna, ha már akkor tudom, hogy besúgó volt. Nem viszek neki papírt? Azt mondom neki, hogy na, barátom, most húzzanak ki a csávából a híres elvtársaid? Esetleg figyelmeztetem, hogy hatvanötben kellett volna gondolkodnod a tiszttartód szobájában? Ám én a segítségére siettem, ami hagyján, de ma is ezt tenném, amivel, gondolom, a kommunisták szekértolójává váltam.”

Találjátok fel…

Válaszaim nekem sincsenek. Pláne, hogy könyvei nagy része visszaolvasva is egyértelmű szakmai verdikt: ehhez foghatóra csak a legnagyobbak képesek. Nem tudom megmondani, mit szabad és mit nem. Gondolnunk, írnunk, mondanunk. (Gondolom, ide Peterdi odaszúrná azért, ahogy akármit is, legalább nyelvileg helyes legyen…)

Az ügynöki tevékenység leírásakor sokan kihangsúlyozták: noha olyan jól éltek, hogy feleségének dolgoznia sem kellett, Peterdi mégis III/III-as lett, mert nem volt elég, hogy ő utazgathatott vígan, a feleségét is vinni akarta.

Nos, arról nem szól a fáma (pedig az idősebb kollégák jól tudják): a feleség egyben az újságíró legfontosabb munkatársa volt. Peterdi későn kelt, nap közben sporteseményekre járt, anyagot gyűjtött, este pedig leült az írógépe elé, és hajnalig legépelt mindent. Amikor pedig ő lefeküdt, a felesége vette kezelésbe a kéziratokat. Hát ennyit az utazgatni kívánó, „dolgoznia sem kell” nej képéről.

Nem fekete-fehér. Nem csak málnaillat, tücsök meg bogár. Ahogyan a szövegei sem olyan egyszerűek. Két könnyfakasztó sztori meg három briliáns-elmés poén között megbújnak a mondatok, amik fölött elsőre talán át is siklunk. Amelyeket talán csak felnőttként veszünk észre – mint ahogyan én is csak most álltam meg a Knock out című kötet kiemelt idézeteinél. Amelyek közül az alábbinál, azt hiszem, nem tudok jobb befejezést írni ehhez a cikkhez.

„Találjátok fel… Tudom is én… a drótnélküli telefont. A füst nélküli nagyvárost. Találjátok fel a gyűlölet nélküli szívet.”

Csepelyi Adri