„Apu nem büfészínész” – A Gálvölgyi-lányok születésnapos édesapjukról mesélnek

–

Kurucz Adrienn/WMN: Készítettem egyszer az édesapátokkal egy interjút, amelyben elmesélte, hogy a nyolcvanas évek végén elengedte a kislányát egy szilveszteri házibuliba, de annyira féltette, hogy nem bírt nyugton maradni, utánament, és mivel csak az utcanévre emlékezett, minden lakásba becsöngetett, hogy boldog új évet kíván a Gálvölgyi-show nevében – és egyébként nincs-e itt véletlenül a gyereke? Nem emlékszem, melyikőtöket kereste ilyen kétségbeesetten.

Gálvölgyi Eszter: (nevet) Engem, tizenhat évesen…

Gálvölgyi Dorka: Eszter volt a bulizós, én nyugisabb voltam, nem nagyon jártam el.

G. E.: Emlékszem, a gimis osztálytársaimhoz mentem. Nem kaptunk taxit a szilveszter miatt, és egy készséges idegen, aki felfigyelt rá, hogy idegesen toporgunk apával az út szélén, felajánlotta, hogy az autóján elvisz az étteremből, – ahol a családi vacsora volt – a buliba.

Csakhogy apám négy perccel a távozásom után pánikba esett, amiért beültem egy ismeretlen kocsijába. Emlékszel az Igazából szerelemnek arra a részére, amikor a Hugh Grant kicsöngeti az egész utcát, mert keresi a titkárnőjét? Na, ezt csinálta ő is, nem emlékszem, megtalált-e végül.

G. D.: Nem talált meg, otthon görcsölt, amíg haza nem értél.

K. A./WMN: Nagyon féltős apa?

G. D.: Mint a lányos apák általában, nem? Igen, nagyon féltős. És, ha mi haragszunk valakire, az nála elvágta magát egy életre.

K. A./WMN: Hű, nem biztos, hogy mernék udvarolni nektek, ha fiú lennék…

G. E.: Mindegyik „fiút” szeretettel fogadták. Ha apa valakit beenged a „bizalomkörbe”, akkor őt nagyon szereti. Csak ne bántson minket, ne essen ki a pikszisből!

Ha a „kicsi lányainak” valaki fájdalmat okoz, akkor nincs visszaút. Amikor mi már rég túl vagyunk egy csalódáson, ő még mindig képes gyűlölni az illetőt.

Talán azért is, mert elképesztő memóriája van. Néha már-már ijesztő, hogy emlékszik, mi volt harminckét éve, kedden. Miközben azt mondja mindig, hogy „a sérelmeket nem szabad hurcolni”, nem tud felejteni. Aranyos paradoxon.

K. A./WMN: Mire háklis?

G. E: A dilettantizmusra és a késésre.

G. D: Amikor például megkérdezi tőle egy felkészületlen újságíró, „nem gondolkozik-e azon, hogy a tévézés mellett színházi szerepeket is vállaljon?”. Megtörtént eset, pár éves sztori. Nem lettem volna a kérdező helyében akkor… Apu nem kiabál, nem dühöng, ő az a „néma gyilkos” típus. Egy ilyen malőrnél lezár, és igennel-nemmel válaszolgat, holott amúgy profi interjúadó. Az igazságtalanságot is rosszul viseli. Szerintem nagyon becsületes ember, és mástól is elvárja a tisztességet. És a tiszteletet is. Szülőként például régimódibb ebből a szempontból, mint mi vagyunk.

K. A./WMN: Szigorú?

G. D.:

Nem, de ő olyan családból jött, ahol a szülőket még magázni volt szokás, „kezét csókolom, anyuka, kezét csókolom, apuka”. Nálunk semmi efféle szabály nem volt otthon, de az arcára van írva időnként, hogy égnek áll a haja attól, ahogy mi neveljük a gyerekeinket.

K. A./WMN: Nem szól bele?

G. D.: Nem, csak látszik rajta, mit gondol. (Hogy túl engedékenyek vagyunk időnként.) De nem avatkozik bele a dolgainkba. Eleve nagyon fegyelmezetten kezeli a konfliktushelyzeteket. Nálunk sosem volt ajtócsapkodás, tányértörés. Apu tud uralkodni magán. Ha fontos dolgokról van szó.

K. A./WMN: Mozgalmas gyerekkorotok volt?

G. E.: Inkább mi mentünk más gyerekekhez játszani, hozzánk kevesen jöttek. Nem azért, mert ő a „nagy” Gálvölgyi, hanem azért, mert alapvetően zárkózott ember. Apuékhoz sem jártak fel ismerősök, egy-két barát néha, de ezek félig munkakapcsolatok voltak. Apu időbeosztása is speciális, délután ledől, mert későn fekszik. Amikor hazamentünk a napköziből, ő már készülődött, és ment a színházba, volt kábé egy fél óránk együtt, azt nem osztottuk meg szívesen másokkal. Hétvégente pedig, ha ideje engedte, családi programok voltak: mentünk a telekre, cirkuszba, állatkertbe, meglátogattuk a nagyszülőket.

K. A./WMN: A népszerűsége hogyan hatott rátok?

G. E.: A gyerekek őszinték, szókimondók. A legrosszabb élményem az volt, amikor apu egyik műsorában szerepelt az a mondat, hogy „hegyaljai szilveszteren végigmegyek az Eszteren”, és amikor bementem másnap az iskolába, akkor egész nap ezt skandálták az osztálytársaim.

G. D.:

Nagyon büszke vagyok a felmenőimre, apámra, Rodolfóra, a nagyapámra, de amit ők elértek, az nem a mi sikerünk. Viszont a megítélésünkbe mindig belejátszott az, amit róluk gondoltak. Néha ma is nehéz megállapítani, hol kezdődöm én magam, és hol ér véget az apám? Ez párkapcsolatokban is felmerült már, mint probléma: vajon én számítok, vagy a „Gálvölgyi lánya?”.

G. E.: Ami még elég terhes tud lenni: leülünk nyaraláskor a vízparton, a kevés lopott közös szabadidőnkben, és rögvest felbukkan egy rajongó, apu kedvenc mondatával élve: „elnézést, hogy megismerem, művész úr, lehetne egy közös szelfi”? És ha nemet mond, akkor máris rásütik, „ő a nagyképű, beképzelt pali”.

K. A./WMN: Külsőleg Dorka hasonlít inkább az apukátokra, Eszter pedig az anyukátokra. És belsőleg?

G. D: Szerintem külsőleg sem egyértelmű, ki kire hasonlít, Eszter kék szemű, anyunak nagy barna szeme van! Én állítólag az anyukám anyukájára hasonlítok…

G. E.:

Belső tulajdonságaimat tekintve „tiszta apám vagyok”. Egyre inkább. Összeöregedtünk. Félszavakból értjük egymást, és épp a hasonlóság miatt volt régen sok konfliktusunk talán. Ma már könnyebb a helyzet, de ha például megígérem, hogy meglátogatom vasárnap, és le kell mondanom valamiért a találkozót, akkor duzzog. Mint egy gyerek, beleéli magát dolgokba, és utál csalódni.

K. A./WMN: Dorka, ti is civakodtok apukáddal?

G. D.: Nem, én simulékonyabb vagyok. Otthon is laktam sokáig, és a mai napig egy házban élünk. Fiatalon menyasszony lettem, otthon vártam a vőlegényemet, Eszter viszont eljárt sokat, 18 évesen el is költözött.

G. E.: Ő volt a „cicalány”. Én a lázadó, a hisztis.

K. A./WMN: Apa is hisztis?

G. D.:

Most, hogy színházat vezetek, és sok színésszel dolgozom, egyre inkább azt gondolom, hogy nem hisztis. Sőt, kifejezetten jó természete van.

G. E.: Én hat évig a tévénél dolgoztam, és időnként vele is. Iszonyatosan profi, korrekt, viszont elvárja, hogy mások is azok legyenek. Azt mondja magáról, hogy „asszisztensgyilkos”, ez, mondjuk, erős túlzás szerintem, mindenesetre értékelte, hogy pontos vagyok. Dorka képes elkésni a vacsoráról, pedig egy házban laknak, na, ettől kiborul.

G. D.: Igen, de neki az egy óra az inkább fél egyet jelent!

G. E.: Ez igaz, tegnap együtt ebédeltünk, háromnegyed órával előbb jött értem a megbeszéltnél.

K. A./WMN: Egy jó ismerőse azt mondta nekem róla, hogy igen nagylelkű ember.

G. D.: Igen, önzetlenül odaáll jó ügyek mellé. És soha nem féltékeny a kollégák sikereire. Imádja a szakmáját, és meghatja a tehetség. Hofit, ha tehette, hetente megnézte. Imádta és felnézett Körmendire, Márkusra, Rátonyira, apai kötődése volt Kazimir Károlyhoz. A fiatal kollégákkal pedig jó kollégaként, emberként, barátként bánik.

K. A./WMN: Kihez fordultatok gyerekkorotokban, ha valami bajotok volt?

G. D.:  Anyuhoz. Apu általában nem volt otthon.

G. E.:

Azt szoktam mondani, ha apu otthon ült volna, nem ő lenne „a Gálvölgyi”.

Elvégezte a főiskolát, és én rögtön megszülettem. Akkor indult a karrierje. Szülőin sosem volt, azt sem tudta szerintem, hova járunk iskolába, és hányadikosak vagyunk. De amikor otthon volt, akkor jó fej volt. Anyu műfordító, otthon dolgozik, mindig ő vitte a hétköznapi ügyeket. Viszont az is hozzá tartozik, – és ezt imádom apuban –, hogy nagyon gyengéd férj. Napjában vagy negyvenszer csókolja meg anyukám kezét, és mondja neki, hogy „szeretlek, Csuti”.

G. D.: Ma már viszont próbál segíteni, bevásárol, elmosogat, de azért anyu vállán voltak ezek a dolgok mindig.

K. A./WMN: Veletek is ilyen dédelgetős?

G. D.: Igen! Gyengéd, ölelgetős, nem fél kimutatni az érzelmeit, pedig amúgy kifejezetten szemérmes, régivágású ember. Nem rohangál például otthon sem alsógatyában. Otthon náluk gyerekkorában nagy fegyelem és rend volt. Anyu lazább, liberálisabb közegben nevelkedett, az ő szülei sokat utaztak, zongorázni, táncolni taníttatták a lányukat. Apu édesapja kifejezetten szigorú ember volt, betegségéig a tanácsnál dolgozott, majd több agyvérzése volt, mozgássérültként élt. A nagymama nővér volt, attól kezdve egész életében ápolta őt. Nem volt lift a házukban, nagypapa ült a lakásban hosszú éveken át, a nagymama meg ellátta őt. Apu szerintem elég magányos kisfiú volt. Hogy elfoglalja magát, elkezdte utánozni a papot, majd Vas tanár urat az iskolában… Innen a parodizálási képesség. Az anyukája barátnője pedig nézőtéri felügyelő volt a Madáchban, apu be-bejárt előadást nézni, gyűjtötte az autogramokat. Így kezdődött a színház iránti rajongás, a pályafutása. A humora miatt, és a sok szórakoztató tévéműsor miatt beskatulyázták. Pedig nagyon jó színész, nem azért mondom, mert az én apám.

A színházban ötszáz embert tud egyszerre megríkatni, majd megnevettetni. Ezt egy politikus sem tudja megcsinálni.

K. A./WMN: Hosszú, szimbiotikus házasságok voltak a családotokban mindkét oldalról.

G. D.: Csak Eszternek és nekem nem jött össze ez a dolog. De jobb a válás, mint a hosszú agónia. És persze mi sem így terveztük ezt a lányszobánkban!

G. E: De a nagyszüleink nem nyűglődtek, sőt a szüleink sem! Összecsiszolódtak.

G. D.: Úgy látom, sok hosszú kapcsolatra jellemző a „se veled, se nélküled” helyzet. De az biztos, hogy régen a „megmenteni, együtt maradni” volt a cél, nem dobtak ki rögtön valamit, ami elromlott. A szüleink 47 éve házasok, 50 éve vannak együtt! Én jelenleg a harmadik házasságomban élek, Eszter is elvált, pedig valóban nem ez volt a családi minta.

K. A./WMN: A sztereotípiával ellentétben, egyáltalán nem volt bohém a családotok.

G. E.: Hát, nem! Ahogy mondtuk, kevés barátjuk van/volt a szüleinknek, azok is inkább civilek. Apu nem kártyázott, nem ivott fiatalon sem. A színházban, ha várni kellett, régebben tetriszezett, manapság olvas. A Játékszínben kávézik néha a kollégákkal, de ennyi, nem büfészínész. Mindig hazajött este előadás után. Volt egy randa piros műbőr forgószéke, azt a húgommal mindig elfordítottuk, hogy lássuk a kulcslyukon át a tévét, ötpercenként váltottuk egymást. Amikor hazajött tízkor, leült, és visszafordította a széket, vége volt a leselkedésnek. Ez volt a mi esti titkunk.

K. A./WMN: Jó testvérek vagytok?

G. E.: Hagyományos értelemben nem, nagyon másmilyenek vagyunk. Dorka volt a simulékony, én a lázadó, a „hisztis”. De az irónia, a cinizmus mégiscsak közös bennünk, apától örököltük.

G. D.: Akinek nincs humora, az nagyon veszélyes – ezt nem én találtam ki, de vallom… Csak másfél év van köztünk, de egész más a stílusunk, másmilyenek a barátaink. Sosem jártunk egymás ruháiban, nem volt azonos a társaságunk. De azért mindig számíthatunk egymásra. Amikor apu beteg volt, felváltva mentünk a kórházba, vittük anyut, mert ő nem vezet.

Ha baj van, összezárunk. Ez az egész családra jellemző.

K. A./WMN: Mi a legszebb emléketek a gyerekkorotokból?

G. D.: Az ünnepek, amikor még éltek a nagyszüleink. Amúgy minden szombaton apu szüleinél ebédeltünk, és minden vasárnap a Fészek klubban, anyu szüleivel.

G. E.:

Volt egy hosszú asztal a Fészekben, ott ült Rodolfo papa, a nagymamánk, anyu és apu, egy baráti házaspár és mi. A Fészekben nőttünk fel, ott volt anyuék esküvője, majd a húgom első esküvője és az enyém is. Most hétvégente pedig már mi járunk apuékhoz.

G. D.: A diafilm-vetítéseket is nagyon szerettük!

G. E.: Apa csinált sós mandulát, két kis üvegtálban kitette nekünk. Nem tekerte le gyorsan a filmeket, hanem megadta a módját. Hogy milyen volt az ő kislányának lenni? Hát, erre mindig azt szoktam mondani, hogy: „azért viszonylag kevés gyereknek olvasott esti mesét a Gálvölgyi”.

Kurucz Adrienn

Képek: Csiszér Goti/WMN - Goti Photography

Az archív képek a Gálvölgyi család tulajdonában vannak