–

Kedves Lisbeth!

Mire e sorokat olvasod, már biztosan valami isten háta mögötti helyen nyaralsz álnéven, az egyik kamu identitásoddal lefoglalt és valami lenyomozhatatlan bankszámládról jó előre kifizetett luxusszállóban. Megérdemled. Húzós volt az utóbbi pár heted. És ha jobban belegondolok,

ez illik is hozzád: az isten háta mögöttiség. A jelentéseket olvasva néha az volt az érzésem: életed bizonyos pontjain egyszerűen kiestél Isten látószögéből. Más magyarázatot nem tudok elképzelni azokra a borzalmakra, amiken keresztülmentél.

Aztán máskor meg azt gondolom: valaki odafentről mindvégig ott volt. Isten? Az univerzum? A tetoválásod ereje? A sajátod?

Mindketten tudjuk, hogy nem beszélhetek arról, ami a végjátékban történt. Nem is ezért írok. Nem bolygatnám, mert tudom, hogy az ilyesmit sohasem lehet feldolgozni. Feleslegesek a tanácsok, és tudom, hogy nem vagy az az ölelkezős típus sem. Utálod, ha akaratod ellenére hozzád ér valaki. Hát, megértem. És néha azt kívánom, bárcsak én is határozottabban tudnám kifejteni az ilyen érzéseimet. Ha kicsit „lisbethebb” lennék.

Szóval tulajdonképpen csak el akartam mondani valamit, és téged ismerve ezt írásban sokkal tisztább és egyszerűbb. Egyikünknek sem kell zavarba jönnie, ha kényelmetlen, egyszerűen bezárod a dokumentumot, a Lomtárba dobod, vagy mit tudom én. Megtanultad már, hogyan kell be- és lezárni dolgokat, mintha nem is léteztek volna.

Szóval csak azt akartam mondani, hogy köszönök mindent. Szerettem volna, hogy tudd: hálás vagyok neked. Végtelenül. Mielőtt jöttél, nem tudtam, hogy ilyen létezik. Hogy valaki lehet egyszerre ennyire sebzett és erős.

Hogy szétfeszít minden keretet, átlépi az összes határt, és mégis jó a közelében lenni.

Szeretem a kívülállókat, Lisbeth, egy kicsit én is az vagyok. Egy kicsit mindannyian azok vagyunk talán, életünk bizonyos szakaszaiban legalábbis biztosan. Ezért olyan fontos, hogy jöttél, tudod? Mert kisebb vagy nálunk és törékenyebb, de mégis erősebb bárkinél, akit ismerek. És akkora erőd van, hogy abból jut másoknak is. Meríthetünk belőle.

Nem mondhatnám, hogy jó a viszonyom a számokkal. De nem emiatt csodállak azért, ahogyan eligazodsz a kódok és számsorok között. Sok embert ismerek, aki jó matekból vagy informatikából, olyan viszont kevés van közülük, aki tudja is, hogyan használja a tudását. Aki lát a számsorokon túl is. És aki azt is látja, mit tehet egy-egy kód vagy számsor az egyes emberért. Hogy életeket változtathatunk meg egy-egy enter-lenyomással.

Csodállak, mert megmutattad azt is, hogy nem fontos a külső, nem számítanak a testi adottságok sem, nem kell felesleges és fárasztó társadalmi tiszteletköröket futnunk. Hogy a hátsó ajtón át is lehet érvényesülni.

Te tulajdonképpen azt mutattad meg, Lisbeth, hogy pokolba az összes ostoba sztereotípiával, a végén úgyis csak az akaraterő számít.

Nem tudnám megmondani, melyik kötet volt a kedvencem. Talán az első, de az is lehet, hogy az első kettő, így egyben. Néha egyenesen úgy éreztem, nem bírom olvasni azt, amit neked a saját bőrödön kellett elviselned – hát, ebből is látszik, mennyivel erősebb vagy egy átlagembernél. Miközben egy csomó szempontból átlag alattinak kiáltottak ki.

Nem tudom, hogy legyen most. Ott áll a hat könyv a polcon katonás rendben – biztos imádnád, szereted a rendszert –, és elképzelni sem tudom, hogy nem lesz több. Olvastam akkor is, ha utáltam minden egyes fájdalommal teli sort, és most egy kicsit elbizonytalanodtam: ha nem látom a te erődet, miből lehet ezután meríteni?

Na jó, azt hiszem, elég lesz. Mondtam, hogy marhaságnak fog tűnni, és talán neked nem is jelent semmit mindazt, amit írok. De beszélgettem néhány emberrel mostanában, és mindannyian ugyanezen a véleményen voltak: hogy hálásak neked. És hogy fontos vagy nekik.

Nem tudom, a te értelmezési tartományodban mit jelent a szeretet, Lisbeth. Azt sem tudom, értelmezhető-e egyáltalán mindazok után, amiket átéltél.

Bárcsak tudnám, mi lehet a szeretetnyelved! Így csak a képernyő van előttem meg egy homályosan elképzelt kép rólad, és így próbálom meg átadni neked, milyen sokat jelentesz egy csomó embernek.

Oké, befejezem. Nyilván ránézésre meg tudod mondani, hogy már négyezer karakter felett járok, és akkor a bevezetőről még nem is beszéltünk, és minek fecsérelem a leütéseket, ha mindezt sokkal egyszerűbben és érthetően is le lehet írni.

Talán igazad van, Lisbeth, ne érzelgősködjünk.

Mondom egyszerűen: szeretünk. Sokat adtál nekünk. Hiányozni fogsz.

Csepelyi Adri