–

Mama csuklója nagyon vékony. A krumplipucolásnál élesen kirajzolódnak a csontjai. Ha aranyláncot tennék rá, lehetne akár egy grófné csuklója is. Így csak a grófné cselédjéé.

Szeretem, amikor Mama krumplit hámoz. Ez azt jelenti, van mit ennünk. Nem üres gyomorral megyünk aludni, nem mardossa az éhség belülről. Mama mindig viccel próbálja feledtetni a korgó gyomrunkat. „Ej, fiam, hát, farkasok laknak a te beledben? Szinte üvöltenek” – mondja, majd megcsiklandozza az államat. Mama szinte csak ilyenkor mosolyog.

Apám az összes báját, mosolyát is magával vitte. Az állatainkkal együtt.

A szobában, ahol Mamával együtt hatan lakunk, egy apró sparhelt adja a meleget. Mama kenderkócot dobott a tűzre, hogy felforralja a vizet. Gyakorlott mozdulatokkal dobálja bele a forró folyadékba a krumpligombócokat. Az öreg Lánczostól kaptunk egy kis sót, anyám meghinti vele a víz tetejét, hogy legyen valami íze az elfagyott zöldségeknek. Közben halkan kántál az orra alatt: „Víz, víz, tiszta víz, főzz, forrj, amit érsz…” Neszezés hallatszik az utcafrontról. Nyílik a kertkapunk, élesen megnyikordulnak a zsanérok.

Anyám karja hirtelen megdermed a fazék fölött:

– Ha! – teszi fel a nagyujját, mire az addigi zsibongás abbamarad. Mind az öten elkushadunk. Tapintható a feszültség a szobában, fojtogatja a torkunkat. Oroszok? Megint? Hát, mit visznek még el? Mit tudnak még elvinni? Érzem, ahogy gombóc nő a torkomban. Könnyes szemmel nézek Tónira, aki megragadja a kezem, és leránt a földre.

– Csak csendben! – súgja oda.

Anyám lerántja a tűzhelyről a forró vizet, ami a sietségben ráloccsan a karjára, de mit sem törődik vele. A kinti léptek zaja egyre erősödik. Valaki az ajtó felé halad. Úgy hallom, egyedül van.

Kopp-kopp-kopp. Óvatosan nyílik az ajtó, marcona ember áll a küszöbön.

– Édesapa! – üvöltjük kórusban, és mind az öten rohanunk elé. Ki a karjába, ki a lábába csimpaszkodik, öleljük, csókoljuk, mintha ezer éve nem láttuk volna.

Egy röpke pillanatra olyanok vagyunk, mint régen. Aztán apám anyámra pillant.

Anyám ugrásra készen áll a sparhelt mellett, egyik kezében fakanál, a másikban az egyetlen késünk. Kendőjéből kiszabadult haja égnek áll a párától, de így is gyönyörű. A legszebb asszony a környéken. Hűvös tekintettel méregeti apámat.

– No, csituljatok – bontakozik ki az ölelésünkből apám. – Nézzétek csak, mit hoztam nektek! – mondja öblös hangján, majd az asztalra borítja apró zsákja tartalmát: répa, hagyma, és egy kevés töpörtyű gurul ki az asztalra. Azonnal rávetjük magunkat a zsákmányra. Csipkedjük egymás karját, húzzuk a másik haját, Tóni még bele is rúg Teribe, hogy megszerezze a legnagyobb répát. Teri panaszosan feljajdul. Mari gyorsan odébb löki Pistát, hogy odaférjen egy töpörtyűhöz. Pista nem hagyja magát, visszacsípi Marit. Én Teri előtt lecsapok egy dagadt répára. Diadalittasan süllyesztem el a zsebembe. Apám hangosan felkacag. Szereti a veszekedéssel járó zsivajt, a sírásra görbülő szájakat, a vörös arcokat.

– Megállni! – süvíti halkan anyám. Nem kell kétszer mondania. Azonnal néma csend lesz az apró szobában.

– Mindenki leteszi, ami a kezében van – mondja csendesen. Teri és Mari ezen annyira meglepődnek, hogy nyitva marad a szájuk, de teszik, amit mond. Nem mernek packázni anyámmal.

– Ennyi maradt a disznóból? – fordul most lassan apám felé.

Apám arca vörösre vált, idegességében elkezdi rágni a bajusza szélét.

– Hm, Miklós? Ennyi maradt? – kérdezi incselkedve. Oldalra billenti a fejét, szeme úgy villog, mint az éjjeli bagolyé. Görcsösen szorítja kezében a fenetlen kést. Apám leszegi a fejét, idegességében lekapja a kalapját, így éppen kilátszik kopaszodó feje búbja. Tóni elkezd közéjük oldalazni, nehogy anyám nekimenjen apámnak. Felesleges az aggodalma. Amikor anyám legközelebb megszólal, már nyugodtabb a hangja:
– Fogd azt a zsákot, és vidd vissza a Rózsádnak. Tüntesd el a házamból! – majd egy határozott mozdulattal visszafordul a sparhelt felé, és visszateszi a lábast a tűzre. Apám egy pillanatig kővé dermedve áll az ajtóban. Ahogy észbe kap, azonnal támadásba lendül.
– Látod, Margit, ezért hagytalak el. A büszkeséged fog téged a sírba vinni. Meg a gyerekeinket is – dörgi elfúló hangon.

Határozott mozdulattal a fejébe csapja a kalapját, majd kiköp a padlóra. Összekapkodja a zöldséget, és bevágja a zsákba. Én könnyes szemmel, könyörögve nézek anyámra. „Az ott egy heti étel – nyöszörgöm magamban. – Hét napnyi tápláló eleség. Kérlek, legyen eszed!”

Apám köszönés nélkül sarkon fordul, majd kilép a novemberi éjszakába. Bevágja maga mögött az ajtót. Ahogy a kisebbek felocsúdnak, éktelen sírásba kezdenek az asztal körül. A nagy káoszban odasomfordálok anyám mellé. Csak a tűzhely mellé érve látom, hogy rázkódnak a vállai.

– Édesanyám, hát miért nem fogadta el azt az ételt? Éhen fogunk dögleni mind! – nyögöm halkan.

Anyám lassan rám emeli a szemét. Opálos tekintete azonnal kitisztul, egy pillanat alatt eltűnik a bánat köde a szeméből. Szinte a semmiből villan a keze. Lekever egy éktelen pofont. A padlón kötök ki. Felszakadhatott az ajkam, mert valami fémeset érzek a számban.

– Amíg én élek, ebben a házban nem esszük olyan ember ételét, aki elhagyta a családját egy másik nőért, és itt hagyott minket éhen veszni. Ha más a véleményed, takarodj apád után. Legalább kevesebb szájat kell etetnem.

Vér dobog a fülemben. Ütemes lüktetése miatt szinte alig hallom korgó gyomromat. Ma éjjel megint éhesen hajtjuk álomra a fejünket.

– De legalább a büszkeségünk megmarad – köpöm oda alig hallhatóan, majd kisomfordálok az ajtón. A hideg éjszakába kilépve előrántom a zsebemből az eldugott répát, és rávetem magam. A falatokkal együtt feloldódik a már jól ismert zsibbadt szorongás a gyomromban. Úgy hívják, szégyen.

Rozs Franciska

A fotó illusztráció