Jön a kötelező kör, miszerint én már a legelső Szigeten ott voltam – hiszen pont elég öreg vagyok ehhez a dumához –, és akkoriban nagyrészt csak a haverjaim léptek fel, amerre jártam, szinte mindenütt ismerősökbe botlottam azon az apró területen, ami most nagyjából a Sziget bejáratának számít. Szuper volt az is, de nem sírom vissza, boldoggá tesz, hogy egy nemzetközi hírű őrület nőtt ki abból a jó kis buliból. Egy apróbb probléma azért mégis akad: szinte észrevehetetlen volt a váltás, ma már az akkori alapcsapat gyerekei lakják be a fesztivált, és, mondjuk, a plakátokon felsorolt együttesek közül azokat, amelyeknél a szemész még nem teszi fel a kisegítő lencsét, már csak ők tudják kibogarászni, én meg a nagyított részt valamennyire.

Lassan úgy vagyok az egésszel, mint a régi Sziget-reklámban a csávó, akinek fingja nincs, hogy kik azok a húzónevek, akik miatt ki kéne menni, de sebaj, mert valami belső hang mindig kivisz újra meg újra, és mindig jól érzem magam.

Van egy külső hang is, ami viszont a 17 éves gyerekemé, aki ma az utcán ordította utánam a haverjai mellől, hogy, ugye, idén már tuti biztos, nem megyek ki? Tartok tőle, hogy csalódni fog szegény. De valahol mélyen talán tudja, hogy azért jó leszek valamire...

Hogy miért lett ő és a korosztálya ekkora szigetes? Hát, arról kizárólag mi tehetünk, a szülők, akik nem tudtunk felnőni a feladathoz, hogy konszolidáltak  legyünk, plusz baromi jó fejnek éreztük magunkat (utólag már látom, hogy teljes önámítás és csapda volt), hogy kivisszük őket délutánonként, hogy évről évre megmutassuk nekik, mi mit is imádunk a helyben.

Na, így történt, hogy legelőször ötévesen veszett el a lányom a Szigeten: az apja negyven egész másodpercig nem találta, ennyi idő alatt lepörögött az egész élete ,és tökig izzadva, remegve fedezte fel a lila színű jeget szürcsölő kislányát, aki három punkkal kokettált.

De ez sem tántorított el minket attól, hogy minden évben jár neki egy Sziget-nap, ha nekünk minimum öt járt.

Így, mire 14 éves lett, már komoly fesztiválkötődés alakult ki benne, plusz valóban elkezdték érdekelni a zenék is.

Volt két év, amikor bulizó felnőttekből gyerekeket kísérgető anyákká és apákká váltunk, komoly beosztást készítve a barátokkal arról, hogy ki, melyik nap spionkodik és felügyeli, eteti és itatja alkoholmentes italokkal a csapatot, és áll a mi korosztályunk számára szinte elviselhetetlen koncerteken mögöttük.

Aztán jött az az év, amikor már valóban cikik lettünk, és nem velünk voltak kint, hanem transzportot biztosítottunk, és a csapatot húsz méterről követve nyomozati tevékenységet láttunk el, amiben – őszintén be kell vallanom – az égvilágon semmi öröm, lazaság vagy buli nem volt. Az egyetlen szerencse, hogy helyzetmegadással tudtunk jelezni a barátoknak, hova hozzák utánunk a fröccsöt, hogy valahogy elviseljük az életet.

Itt említeném meg azt a szülőtípust, aki soha, de soha nem volt „szigetes”, de a gyermekét a tömegvonzás és az együttesek szintén kicsalták majd mindennap a Szigetre.

Na, ők is kaptak egy-egy napot, de még nálunk is bénábban teljesítették a szolgálatot: jellemzően nem terepruhában érkeztek, az álcázásnak és a „jelen nem létnek” nem tudtak megfelelni, vagyis részben igen, de akaratukon kívül. Értsd: erős smink, fehér vagy világos ruci, nemegyszer magas sarkú cipő, amivel sok esetben maximum a VIP-részlegig tudtak eltotyogni, és onnan gondolták a gyereküket, gyerekeinket különféle mobilalkalmazások segítségével követni. Itt két csapda is volt: a térerő sokszor elhagyta őket, és az emiatt, illetve a mozgáskoordinációs problémáik miatt érzett pánikjukban rettenetesen leitták magukat.

Szerencse, hogy szépen növekednek a gyerekek, és már nem kell, azaz TILOS követni őket, így legalább szimpla gyomorgörcsben vagyok egy hétig, és ha kitévedek, akkor nagyon igyekszem másfelé mozogni, mint amerre ők vannak.

Pár ismerős gyerek már beszámolt arról, hogy rettentő kínos volt, amikor kissé kapatos édesanyját kellett a haverokkal kihúzni a térdig érő sárból, vagy apuka ott mutatta be az új, náluk nem sokkal idősebb barátnőjét, mert éppen válás után voltak.

De azért valamire mégis jók vagyunk mi, „ősszigetes” szülők!

A kamasz-„alapozás” ugyan nem a Sziget területén történik, és a táplálkozást is a kinti Auchan előtti körforgalom kis dombján oldják meg a gyerekeink, de azért, ha kint vagyunk, akkor rendszeresen kapunk érdekes üzeneteket a barátokkal.

Nem ritka a „Szerezz VIP-karszalagot lécci, mer’ majd beszarok!”, „Ha a közelben vagy, kéne a kártyád két percre ok?” „Itt vagyunk a Nagyszínpadnál bal hátul, és két bolond ránk szállt, most az egyszer lécci, gyere ide, és játszd el az anyámat!” „Éhen halunk, te merre vagy?” „Samu otthon felejtette a pénzét, töltesz fel neki holnapig?”, vagy hajnalban: „Minden ok, de ha még kint vagy, akkor nem akarsz most rögtön elindulni és hazavinni minket?”

Persze olyan üzeneteket is kaptak/kaptunk, ami már a gyermekünk valódi felnőttségét és odaadó gondoskodását mutatja, miszerint: „Ma nem érdemes kijönnöd, mert rohadt meleg/hideg/vihar van!”

Vagy: „Úgy hallotta a Hédike, hogy elmarad az a koncert, ami miatt jönnétek csak úgy mondom...” De nem ritka a preventív üzenet sem, miszerint: „Ha véletlenül összefutunk, akkor nem fontos megismerned!” Vagy: „Próbáld meg, lécci, Emő anyját most nem a Világzenei közelébe terelni!”

Nem mondom, ez is izgalmas része a Sziget-fejlődésünknek, de semmiképpen nem emlékeztet már a kezdeti időszakra, amikor gond nélkül bulizhattam hajnalig, és nem vártam minden órában úgy egy SMS-re, mint a Messiásra, miszerint „minden ok!”. Emiatt úgysem alszom el hajnalig, úgyhogy teljesen mindegy, ezt hol teszem. Azt hiszem, csalódni fog a gyerek, és sokat leszek kint, még akkori s, ha lerobban az összes, általam ismert együttes kisbusza vagy repülője, esetleg az énekes eltöri a lábát. Majd vigasztalom magam a barátokkal, a gyerek meg az övéivel.

Mert a Sziget jó – és mert a Sziget mindenkié! 

Marossy Kriszta

Kiemelt képünk illusztráció