–

Tényleg elhittem, hogy sikerülhet. Az egyetemen ismertem meg őt, az első félév végére egy pár lettünk. Úgy tűnt, hosszú távra, komolyan tervez velem, számomra pedig eleve nem volt kérdés, hogy ahhoz az emberhez megyek majd hozzá, aki elveszi a szüzességemet. Úgy gondoltam, nem kell más, nem kellenek kalandok, csak egy rendes férj és gyerekek.

Családra vágytam, és úgy tűnt, vele mindezt megvalósíthatom.

Azért olyan nagyon nem siettünk felnőni. Egyetemre jártunk, mindkettőnket nagyvonalúan támogattak a szülők, de ő a kapcsolatunk második évétől még diákmunkát is vállalt, ahogy akkor fogalmazott, „poénból”.

Összetartó társaság volt a munkahelyén, egyre több időt töltött velük, lassan már többet is, mint velem. A felületes ismerősök nagy része még ma is úgy tudja, hogy azért lett vége a kapcsolatunknak, mert ő elhanyagolt, nálam meg bepróbálkoztak mások, és én vevő voltam erre.

Akiknek ő mesélte el, azok nyilván azt a verziót ismerik, hogy én megcsaltam. Elhanyagolás, megcsalás… skatulyák.

Kár, hogy vannak olyan dolgok, amikről nem lehet beszélni…

Mert nem illendő, mert nem része a kultúránknak.

Nem mondhatom el rokonoknak, felületes ismerősöknek, pláne ismeretleneknek, hogy a hosszú párkapcsolat alatt végig kisebb-nagyobb fájdalmaim voltak szex közben.

A szüzesség elveszítése eleve iszonyatos fájdalmakkal járt, amit majd egy évig, újra és újra ugyanazzal az intenzitással át kellett élnem. Aztán „jobb lett”, értsd, néha nem fájt, vagy csak az aktus egy részében. Nekem persze eszembe sem jutott, hogy ez probléma lehet. Én ilyen vagyok, gondoltam akkor.

És persze megvoltak a módszereink, én mindig mindent megadtam neki, ő meg próbálkozott ugyanezzel, de egyenlőtlenek voltak az erőviszonyok. Soha nem engedtem el magam, passzív maradtam, inkább adtam, mint kaptam, de hát nem is tudtam, mit kérhetnék.

Talán évente egyszer-kétszer véletlenül sikerült fizikailag is élveznem, de a maradék időben vagy alig éreztem valamit, vagy fájt. Elviseltem érte, meg hát úgysem történt meg túl gyakran.

De ki lepődik meg ennek ismeretében, hogy szívesebben töltötte az idejét a csinos kolleginákkal, a haverokkal és a bulikkal esténként, mint ezzel? És ki lepődik meg azon, hogy én meg válaszul elkezdtem közeledni egy másik emberhez?

Na, hát én például nagyon meglepődtem, egy egész, gondosan felépített világ szakadt a fejemre, és maga alá temetett. A barátom annyit értett az egészből, hogy nem vonzódom hozzá eléggé szexuálisan, máshoz meg igen, és fokozatosan még jobban eltávolodott. Mit léphettem erre? Ha vele nem is jutottam semmire, legalább magam elkezdtem analizálni.

Gyermekkori szexuális zaklatás: pipa.
Túl hamar, helytelen impulzusok hatására felébredt szexuális érdeklődés: pipa.
Szülői szeretetmegvonás ennek hatására: pipa.
Rossz minták, helytelen kommunikáció a családban: pipa.

Ennyire egyszerű lenne?

Haha, persze, hát mi sem egyszerűbb. Hat év után égünk lett, mint a botnak.

Nem tudtam hozzámenni az emberhez, aki elvette a szüzességemet, nem lettek gyerekeim huszonéves koromban. Nem tudom, lehetnek-e még valaha.

A volt barátom hamar továbblépett, kapcsolatban él, valószínűleg az új barátnő nem annyira „problémás” számára, mint én voltam. Hát adja is az ég, hogy soha ne legyenek problémáik. Nem beszélünk már, vagy ha mégis, akkor úgy érzem, feszült, kényszeredett, erőltetett a kommunikáció, ezért igyekszem kerülni.

És hogy mi történt azóta?

Inkább az a kérdés, mi nem.

Még a kapcsolat idején ingyenes pszichoszexuális tanácsadás, nem túl barátságos nőgyógyász: „Nincs semmi szervi baja, oldja meg a pszichés problémáit”.

Aztán a felismerés, hogy másokkal még annyira sem sikerül a szex, mint ebben a kapcsolatban.

A közösen begyakorolt módszerek nem működnek, a többi férfi tőlem is azt várja, mint az eddigi nőitől. Meg sem tudnám mondani, hányan próbálkoztak csak szexért (haha, pont tőlem), majd tűntek el nyomtalanul, amikor nem szolgáltam ki becses igényeiket.

De ennél egy fokkal rosszabbak voltak azok, akik kapcsolat reményében kezdtek velem, mert bennem is reményeket ébresztettek. Csak aztán mindig kiderült, hogy teljesen más igényeink vannak.

A szexfüggőtől a szűz harmincason keresztül a bizonytalan egzisztenciákig sokféle emberrel hozott össze a sors, és persze ilyen vagy olyan okból, de mindig vége lett ezeknek a rövid ismerkedéseknek, kapcsolatoknak. Elkezdtem pszichológushoz járni, de egy költözés és egy hirtelen életmódváltás miatt félbehagytam. Kár, hogy a probléma oda is elkísért, ahol most élek – egy négy hónapos, összevissza fércelt kapcsolatkezdeményem csak pár napja ért véget.

A héten kétszer is jártam egy helyi orvosnál, mert korábban egy nővér egy rákszűrésen úgy ítélte meg, hogy mégiscsak kell lennie ott valami szervi bajnak. Az orvos szerint viszont nincs, anatómiai szempontból minden rendben van, és itt tényleg csak a pszichológus, valamint a terápia segíthet. Annak meg még csak az elején vagyok, és ha a hosszú szünetet vesszük, talán az elején sem. Valószínűleg leszek ennél optimistább is, de most elég kilátástalannak érzem a helyzetet.

Nincs sem kedvem, sem erőm ismerkedni, és az is benne van a pakliban, hogy soha nem lesz esélyem egészséges kapcsolatra.

A biológiai órám ketyeg, a társadalom ítélkezik, én pedig, ha úgy vesszük, elpazaroltam sok évet. Elhittem, hogy azért a bizonyos emberért nekem megfelel a szex így, ahogy van, mert szeretem és tisztelem őt, vele szeretnék élni. Feléltem az évtizedes tartalékokat abban a néhány bőséges esztendőben. Szeretettartalékok, bizalomtartalékok, elkötelezettség-tartalékok, intimitástartalékok.

Most ennek van itt a böjtje. És nem tudom, hét szűk esztendőm van-e még hátra… vagy hetvenhét.

Virág

Kiemelt kép: Unsplash/Vladislav Muslakov