–

Esküszöm, vannak pasik, akik ebből élnek. Arra játszanak, hogy a nőkben felébresszék az oltalmazó ösztönt – ahány nőben csak lehet. Persze nőben is létezik ez a típus, ne érts félre. De ők általában szép sorjában fogyasztják az áldozataikat, egyiket a másik után, nem egyszerre, párhuzamosan, mint a férfiak. Az utóbbit most láttam a Szeretlek, mint állat! másfél órás játékidejében, olyan sűrítésben, ahogy még soha azelőtt. Megrázóbb, mint gondoltam, hogy mi milyen hülyék vagyunk. 

Novák Erik, a film rendezőjének találmánya az volt, hogy a homlokára erősített egy kamerát (mert már ezzel is előállítható élvezhető képminőség), és nyolc nővel improvizált olyan helyzeteket, amik akár a saját életének epizódjai is lehetnének. A filmet részben terápiának szánta. Ahelyett, hogy elment volna pszichológushoz (amire a filmben is rá akarják venni), a szembesülés egy másik módját választotta. De szerintem legalább annyira minket, nőket szembesített.

Novák Erik

A nyolc nő ugyanis semmi mást nem csinál ebben a filmben, mint újabb és újabb esélyt ad ennek a szétesett, lecsúszott, érdektelen pasinak, akiről sosem derül ki, mi a jó benne, miért kell nekik. Ami kiderül, hogy ápolatlan, igénytelen, állástalan, pénztelen, függő és önző.

A legváratlanabb időben bukkan fel annál a nőnél, akinél remél valamit, és általában bejön a számítása: ha mást nem, egy kis törődést mindenkitől kap. Alamizsnát, mondhatnánk, de van, akitől valós érzelmeket is. Vagy egy numerát.

Mindeközben van egy állandó barátnője, Bori, aki tényleg szereti és tényleg édes, és hogy miért hagyja magát állandóan átverni, megcsalni és megalázni, az számára is rejtély. (Számunkra nézőként talán kevésbé: mert nincs önbecsülése, és mert annyira akar tartozni valakihez, még ha ez a kötődés csak illúzió is.) Erik és Bori kapcsolata ahhoz hasonló, amit nemrég láttam a Katona József Színház Kamrájában: Platonov és a felesége, Szása kapcsolatához. 

Erik úgy általában platonovi alkat: fogalma sincs, mit akar, de ha őt akarják, annak nem tud ellenállni. Szóval amíg nem muszáj kitalálnia, hogy mit kezdjen az életével, elég, ha igényt támaszt magára, akár ideig-óráig. Valójában ezért hajkurássza a nőket: hogy ne érezze magát fölöslegesnek és értéktelennek. Addig is, míg egy nő azt magyarázza neki, mit kellene csinálnia, foglalkoznak vele – szeretik, ahogy ő fordítja le magában.

Ebben merül ki a Szeretlek, mint állat! tartalma, ami persze nem fut ki sehová, nincs megoldása. Nem is azzal a céllal készült, hogy megfejtse, merre van a kiút (akár a „predátor”, akár az „áldozatai” számára), csak hogy az arcunkba tolja, és a saját életünkre vonatkoztassuk. Nem állítom, hogy könnyű nézni, mert egy idő után már nem is szórakoztató. Ismétlődő helyzetek, ismétlődő párbeszédek, fárasztó kilátástalanság.

Nincs jellemfejlődés, és nincs összeomlás. A rendszer akármeddig fenntartható így, csak senkinek sem jó.

A másik dolog, amiért nem egy könnyed esti mozizás, az a formai megjelenése. Nem Novák Erik az első rendező a filmtörténetben, aki azzal kísérletezik, hogy egy egész filmet szubjektív szemszögből forgat le, mégis van ebben a vállalkozásban valami innovatív, mivel a kamera itt tényleg úgy mozog, ahogy az ember, akinek a testére (pontosabban a homlokára) rögzítették. Tehát ide-oda néz, hajol, fordul – ami időnként elég felkavaró élmény. Mármint fizikailag. Ehhez ráadásul a pőre valóság látványa társul. Nincs megkomponálva a kép, nem vált látószöget, nincsenek a helyszínek bevilágítva, a szereplők saját ruhát hordanak és hétköznapi, saját sminket. Minden olyan, mint egy home-videóban.   

A másik innováció a teljes improvizáció. A filmezés általában sok tervezést és nagy stábot igénylő műfaj, főleg, ha sok pénz áll mögötte. Minél több pénz a tét, annál jobban be kell biztosítani, tehát annál több embert kell bevonni, annál jobban meg kell tervezni, és nem lehet eltérni a tervtől. Itt teljes szabadság van.

Egyszemélyes filmezés: a forgatásokon kizárólag a szereplők voltak jelen, és őket kizárólag Erik vette kamerára, miközben maga is a jelenet szereplője volt.

(Ehhez képest aztán van a film végén egy komoly stáblista, de az azon szereplők a forgatás előtt vagy után közreműködtek a munkában.) Ez a színjátszásra is hatással van: mindenki sokkal inkább önmagát adja, mintha kész szöveget adtak volna a szájába, miközben mégis szerepet játszik.

Bár a filmben is Borinak hívják és énekesnőként dolgozik, nem gondolhatjuk, hogy Péterfy Bori tényleg belebonyolódott ebbe a kapcsolatba, mint ahogy természetesen azt sem, hogy Farkas Franciska titokban dílerként tevékenykedik. De annyira hiteles, mintha tényleg a saját életüket játszanák el. Úgy is beszélnek, a saját szavaikat használják, amikben a „baszd meg” már nem feltétlenül indulati megnyilvánulás, hanem kötőszó. Szinte mindenkinél. (Ez persze lehet az improvizációs készség gyengeségének a jele is, mert akkor van szükség töltelékszavakra, ha az ember spontán nem tud elég jól fogalmazni.) 

A vicc az, hogy a legszebben, a legkevesebb töltelékszóval az a szereplő beszél, aki nem is színésznő, hanem civil, és prostituáltként jelenik meg a történetben.

Mintha róla mintázták volna az Irma, te édes főhősét (akit valójában Shirley MacLaine játszott): üdítően bájos, értelmes, kedves és kulturált. Zseniálisan bizarr jelenet, amikor Erik a kórházba hívja be magához. 

Rajta kívül a mindig hiteles Tóth Orsit kell megemlítenünk, aki szokásához híven nagyon kevés eszközzel, tulajdonképpen pár pillantással mond el mindent (és még elég találó mondatokat is), és Fátyol Herminát, akinél szexibben senki sem dohányzik. Általánosságban elmondható, hogy dacára a kegyetlen kamerakezelésnek, a film női szereplőit öröm nézni – ha hallgatni nem is mindig.

Nem tudom, mi lesz a Szeretlek, mint állat! sorsa, mivel hagyományos moziforgalmazásba nem került, vagyis nincs esélye szélesebb közönséghez eljutni. De így sajnos még azokhoz sem, akik ebben a szubkultúrában, a budapesti undergroundban mozognak, és ezáltal igazán közel éreznék magukhoz. Márpedig az ilyen filmek nélkül egyre szűkebb kínálatot kapunk, és egyre kisebb szeletét látjuk annak, mi mindent jelenthet a film mint művészeti forma és kifejezőeszköz. Azoknak, akik nem csak a készre írt történetekre, szájba rágott üzenetekre, és a már ezerszer látott formákra nyitottak, ki kellene harcolniuk, hogy ennek a gazdag világnak minél több színe eljusson hozzájuk. De nem abszurd ez?  

Szerintem majdnem annyira, mint újra meg újra megmentőt játszani a reménytelen esetek mellett.

Gyárfás Dorka

Képek: Mozgómozi