–

Egy margitszigeti panorámás, budai lakás lefóliázott ablakai mögött ült fekete napszemüvegben, ruhában, nadrágtartóban és vörös nyakkendőben, a számítógépe előtt, körülbarikádozva a legfurcsább hangszerekkel, modulokkal, videóeszközökkel, könyvekkel, lemezekkel Najmányi László, hogy mérhetetlen élettapasztalatát, tudását, élményanyagát művészeti formába öntve a világnak átadja. Legyen az kiváló írás, zeneszám, videó, színpadterv, dráma, klip, kritika, esszé, utazási napló, videóopera, blogbejegyzés, felújított archív felvétel vagy egyéb,

Laci az underground művészet pápájaként őrködött felettünk, aki ugyanannyira volt New York, mint Pécs, Andy Warhol, mint Halász Péter, David Bowie, mint Gagarin.

Nem véletlenül lett ilyenné. Édesanyja egy ausztriai táborban szülte 1946-ban, hogy azután szüleivel Magyarország megannyi városában sodródjanak egy olyan világban, ahol nem volt a számukra mosoly. Apja vízügyi mérnök volt, csendes ember, kitűnő szakember, akit konkurensei feljelentgettek, hogy a helyére ülhessenek. Édesanyja író, pedagógus, akinek a rendszer csak konyhai kiegészítő állást ajánlott, lévén hogy féltek arisztokrata múltjától és műveltségétől. Így sok ideje maradt Lacival foglalkozni, akinek mire felnőtt, kisujjában volt a világirodalom, s lett benne éhes lánggá az alkotói, igazság- és szabadságvágy.

Miközben a rendszer arra tanította a fiatalokat, hogy engedelmeskedjenek, különben baj lesz, Laci a barátaival megalapította az első magyar punkzenekart, a Spionst, amellyel szovjet egyenruhákban léptek fel hatalmas botrányt kavaró zajkoncertjeiken. Hamarosan kiutasították őket az országból, s Laci és zenekara előtt megnyílt a világ.

Előbb egy elhagyatott francia kastélyban lakó művészkolóniához csatlakozva éltek, zenéltek, alkottak, majd hamarosan magukat szovjet kémeknek adva ki olyan botrányhírük lett, hogy a Sex Pistols legendás menedzsere, Malcolm McLaren kereste fel őket, hogy lemezszerződést ajánljon.

De Lacinak a zenészszerep nem volt elég, az intellektuális megméretés és a kalandvágy tovább űzte, előbb Kanadába, majd New Yorkba, ahol a kortárs színház, az underground művészet, s a nagybetűs Élet várta. S lett a világ művészeti fővárosában alternatív színházrendező, belsőépítész, festőművész, modell, rakodómunkás, s olykor még férfi prostituált is, miközben elképesztő tempóban sodorta magával az élet. Bekerült a legmenőbb klubokba, galériákba, Halász Péter színházával dolgozott, róla később fantasztikus könyvet írt, s képezte magát egyre jobban és alaposabban azzá a lázadóvá, aki a hatalom, az ideológia, a pénz, a szűklátókörűség, a kispolgári spleen, s bármi szellemet bezáró áramlat ellen egyre hangosabban és alaposabban küzd.

Majd a rendszerváltás után addig hívogatták a barátai, munkatársai, művészek, rendezők haza, hogy végül nem bírta ki, hazatelepült, mert azt hitte, a világ itt gyökeresen megváltozott. Azonban amikor látta, hogy az megmaradt a régi, hatalmasat csalódott. De ez mégse vette el a kedvét, könyvet írt, darabot rendezett, koncerteket és előadásokat tartott,

miközben szinte semmi pénzt sem kapott művészeti munkáiért, az örök láz, kíváncsiság, kutatási és alkotói vágy mégis életben tartotta.

Még New Yorkban elvarázsolta a világ legfurcsább hangszere, a teremin. „Alkalmam volt látni és hallani a kilencvenhét éves Professzor Theremin utolsó koncertjét New Yorkban. Az esemény megváltoztatta az életemet. A teremin a legnehezebben megtanulható hangszer, nemcsak tökéletes zenei hallás, hanem tökéletes térérzék és abszolút testkontroll szükséges hozzá. A készülék a test legapróbb mozgását is érzékeli. Csak tökéletesen mozdulatlanul állva lehet játszani rajta, csupán a játékos kezei mozoghatnak az antennák körüli üres térben. A szovjet börtönök és haláltáborok minden poklát megjárt, azután ötvenöt évet házi őrizetben töltő tudós csaknem egy óra hosszat állt tökéletesen mozdulatlanul hangszere mögött, miközben jávai táncosokra emlékeztető kézmozdulatokkal klasszikus szerzők darabjait játszotta hibátlanul. Csak egyszer tartott rövid szünetet, amikor köhögőrohamot kapott és vizet kért. Amikor jobban lett, fergeteges dzsessztempóban eljátszotta Ravel Habanéráját. Másnap a Mott Streeten sétálva, közel New York-i lakásomhoz, meghalt.”

Ez a titokzatos léghárfa lett Laci életének új tüze, jelképe, szerelme, amelyen megtanult játszani, amelyről regényt írt, amellyel megannyiszor fellépett, amelyet népszerűsített, s amely mindenekelőtt azt a varázst lopta életébe, amely nélkül megfulladt volna.

Najmányi László az A38-on

Najmányi László játékát többé már nem hallhatjuk, ahogyan finom, művelt, szkeptikus mosolyát sem láthatjuk.

Itt hagyott minket úgy, hogy haláláig nem kért tőlünk semmit, még magyar állampolgárságát sem vissza, így a menny kapujában is csak egy lejárt kanadai útlevelet mutathatott be.

De amikor ott megszólaltatta az elektromos léghárfát, akkor egészen biztosan az örök panteon egyik legelőkelőbb helyére kísérték és ültették őt azon nyomban azt kérve, hogy folytassa, csak folytassa, játsszon csak, hogy hallhassuk őt, jó hangosan mindörökre.

drMáriás

Képek forrása: drMáriás