Csak áldozatok és áldozatok – A tett című sorozatot akkor is látnod kell, ha nem akarod

–

Imádok sorozatokat nézni. De ezt az időtöltést általában arra használom, hogy kikapcsoljam az agyam, pihenjek, vagy éppen álomba szenderüljek. Rengeteg szórakoztató sitcomot nézek, a kedvenceim közé tartozik a Jóbarátok és az Agymenők. De néha ráveszem magam olyan mély, szívet és agyat tépő témák megtekintésére is, amiktől speciel sem nyugodtabb, sem kipihentebb nem leszek.

Ilyen volt például tavaly és tavalyelőtt A szolgálólány meséje, amitől sokáig aludni sem tudtam, és nemcsak azért, mert egyben ledaráltam az egészet, hanem mert annyira felzaklatott, és valóságosnak hatott a témája.

Köszönöm, nekem épp elég volt abból, ráadásul idén jön a harmadik évad, így nem terveztem több kört futni ezen a téren. De valahogy a kezem ügyébe akadt A tett, amely megtörtént eseteket dolgoz fel, nem dokumentarista módon, hanem előre megírt forgatókönyv alapján, színészekkel. Aztán megláttam Patricia Arquette fejét a plakáton. És kattintottam.

Mondhatnám, hogy nem kellett volna, mert akkor nem volnának álmatlan éjszakáim. Mondhatnám, hogy kár volt ezért, de a világ nemcsak jópofáskodás, hanem vannak olyan eldugott részei, amiket nem biztos, hogy képesek vagyunk felfogni ép ésszel.

A szolgálólány meséjére ez abszolút igaz, de arra ráfoghatjuk, hogy csak egy sötét disztópia, úgysem fog megtörténni, még akkor sem, ha a világ sok esetben most éppen rezonál rá.

A tett viszont nem ilyen. Az első évada (mint ahogyan az ígéret szerint majd a többi is) megtörtént bűnesetekre épül. Tehát gyakorlatilag minden (egy-két kiszínezett részlettől eltekintve) megtörtént benne.

A történet pedig így szól: több késszúrással megtalálják Dee Dee Blanchardot az otthonában, a kerekesszékes, leukémiás, súlyosan beteg lánya, Gypsy Rose pedig eltűnik. Ugrunk az időben, és látjuk a tarkopasz, cérnahangon beszélő kislányt, látjuk az anyát, akit Patricia Arquette alakít egyébként túlságosan vérfagyasztóan, ahogy beköltöznek az új házukba, amit egy segélyszervezet épített nekik. Tévéműsorokban szerepelnek, sok pénzt kapnak a segítőiktől, és ahogyan haladunk előre a történetben, úgy látunk egyre több nyugtalanító részletet is.

A gyermekét széltől is óvó anyuka nem egészen az, aminek mutatja magát, és a gyerek sem teljesen abban az állapotban van, mint aminek az elsőre látszik.

Túl sok részletet viszont nem akarok elárulni, legyen meglepetés, hogyan fajult odáig a helyzet, hogy a gondoskodó anyát holtan találják az otthonában. De ahogy az a felvezetőből kiderül, itt bizony nagyon súlyos esettel van dolgunk.

Ha emlékeztek még az Éles tárgyak című sorozatra, amiben végül kiderül, hogy a Münchausen by proxy szindrómás anyuka hogyan mérgezi, betegíti a lányait éveken keresztül, és hogyan csinál a legkisebb lányából szörnyeteget, akkor kikövetkeztethető, min megy keresztül egy gyerek, akit első pillanattól fogva tesznek beteggé különböző módszerekkel.

Gypsy Rose Blanchard soha nem élt másként, csak betegként. Ebbe nőtt bele, így ébredt öntudatra, nem tudta máshogyan megfogalmazni a világot, csak úgy, hogy ő a bajba jutott, elesett gyerek, aki segítségre szorul. Hogy mindez mennyire súlyos károkat okoz egy lélekben, arra még talán a szakemberek sem tudják pontosan a választ. Viszont az, hogy testileg hogyan nyomorítanak meg a különböző gyógyszerek, műtétek és egyéb beavatkozások egy amúgy teljesen egészséges szervezetet, az látványos.

Az is szépen kirajzolódik, hogy az anyuka és a gyerek között mennyire manipulatív a kapcsolat. Hogyan teszi lóvá ez az egyébként teljesen átlagos háziasszony az egész környezetét, de még a gyerek apukáját is, akit jó messzire elmar Gypsytől.

Egy olyan hálót láthatunk, amiben szinte csak áldozatok vannak. Mert az is kiderül közben, hogy egészében ezen a nőn sem számonkérhető az, amit tesz, nem teljesen beszámítható.

A sorozattal párhuzamosan megnéztem a róluk készült dokumentumfilmet is, amiben megszólal az igazi Gypsy Rose, Dee Dee testvérei, Gypsy apukája és a barátok, szomszédok, orvosok is. A testvérek elmesélik, hogy szinte már beteges viszony volt Dee Dee és az anyukája között. Amíg a tesók szinte ki lettek rekesztve, addig a kis Dee Dee nem létezett az anyukája nélkül, mindig a nyomában járt, mindig vele aludt, és bármit kért, mindent megkapott.

És itt megint felteszem a kérdést: mennyire számonkérhető valakin az, amit később tesz? Mennyiben hibáztatható azért, amivé válik? Ha egy embert beteges viszony köt a szüleihez, az mennyire predesztinálja arra, hogy később ő se tudjon másmilyet kialakítani a saját gyerekével? És mennyire bűnös az az ember, aki rádöbben, milyen torz életre kényszerítette valaki, akiről azt hitte, hogy a legközelebb áll hozzá?

A kérdések sorozata végtelen. A válaszok nem biztos, hogy idejében érkeznek, ha egyáltalán megérkeznek. A menthetetlen torzulás pedig már az első képkockáktól borítékolva van.

A sorozatot ajánlom azoknak, akiket tényleg érdekel egy ilyen súlyos, nehezen diagnosztizálható betegség természete, és az is, hogy milyen rombolást képes végezni nemcsak az adott személyben, hanem a környezetében is.

Szigorúan úgy ajánlom megtekintésre, hogy figyelmeztetlek: nem lesznek nyugodtan átaludt éjszakák, és az igazi szereplőkkel készített dokumentumfilm is kötelező, de csak azután, miután végignézted a sorozatot.

Utóbbi már csak Patricia Arquette és Joey King felejthetetlen színészi alakításáért is kötelező.

Mondhatnám azt is, hogy have fun, de itt ilyesmiről nem lesz szó.

Szentesi Éva

Képek: HBO