Gurul a tolókocsi gumiborítású kereke, kicsit nyikorog, a járda repedéseiben nagyokat zökken. A nyolcvan kilót alig bírja tolni a már eres, ráncosodó kéz. A kézhez erős karok tartoznak, ízléses, nem feltűnő, de szép ruhába bújtatva, halkan kopog a barna körömcipő. A székben egy mozgássérült értelmi fogyatékos ül, akinek ezek a séták jelentik az egyetlen ablakot a valódi világra. Egyébiránt be van zárva egy szobába, elméje sötétjébe. Miközben arról magyaráz, hogy látott egy kései gólyát, és vajon hova megy az a piros kocsi, húga alig figyel rá. Messzire néz, tartása büszke, feje egyenes, csak időnként hajol le megigazítani a takarót a beteg vállán.

Klári gondos kézzel rak rendet a tolókocsiban, beteg bátyja életében, soha nem adná otthonba, isten ments, sértés ilyet kérdezni is, amíg ő él, addig a testvére házi kosztot eszik, az otthonában lehet, és mindent megkap, amire csak szüksége van. Fürdetik, etetik, sétálni viszik, palacsintát sütnek, kakaót főznek neki. Karcsi néha mégis lázad. Hát persze, a betegségtől homályosuló elme kitalálja, hogy képes ő erre egyedül is, sétálni akar, meg autókat nézegetni, egyedül elmenni a boltba. Nehéz megtalálni az egyensúlyt a kényelmes kiszolgálás és az önállóság igénye között. A húga tudja is ezt,  épp eleget beszélt erről az orvosokkal. Türelmesen visszanyomja hát Karcsit a székbe, ha kell, és eltereli a figyelmét.

Egész életét erre az emberre áldozza, élettársa nincs, amióta megözvegyült, csak a munkája és a testvére ápolása teszi ki az életét, mosolyog, arca szeretettől ragyog, és soha egy percet sem panaszkodik.

A szokásos körútjain beszélget a falubeliekkel, akik elmondják neki, mennyire kitartó és áldozatkész, ám ő ezeket szerény mosollyal hárítja. Ha a bátyja nem kapcsolódik be eléggé a beszélgetésbe, vagy ne adj' isten, panaszkodni kezd, finoman megszorítja a vállát. Néha nem is olyan finoman, belecsíp. Karcsi ilyenkor nem szól egy szót sem.

Klári szeme időnként elpárásodik, ahogy a bolt előtt megnézik őket, őt, és a tolókocsiban ülő nyolcvan kilónyi önigazolást, azaz Karcsit. Mindenki köszön, mosolyog, bólogat, és a nap ilyenkor erősebben ragyog Klári arcára. Képes rá. Büszke lehet. Számára beteg testvére ápolása nem áldozat, hanem lehetőség, a tolószék pedig trón, amin ő maga ül. Azaz Karcsi, de hát a kettő majdnem ugyanaz.

Aztán eljött egy nap, vad szelek fújtak, a madarak is elhallgattak, amikor Klárit elhívták egy rosszullétekkel bajlódó nyugdíjashoz. Az asszony repült, hogy segítsen, Karcsi pedig otthon maradt. Először tétován nézett körül, a székkel körbejárta a házat, aztán a küszöbnél fogta magát, és felállt. Felállt, és tett is néhány lépést a falnak támaszkodva, eltotyogott a konyhába, melegített magának kakaót, aztán sorra nézegette az elöl hagyott régi munkakönyveit, betűzgette a zárójelentését. Aztán csak állt, arcára fagyott a döbbenet. Amikor magához tért, a fal mellett kapaszkodva eljutott a szobájába, összepakolt kis hátizsákjába, a kulccsal kinyitotta az ajtót, vett egy nagy levegőt, és kilépett az udvarra. Már eljutott a kapuig, amikor Klári sietve hazaért. Körülnézett, nem látta-e az utcán senki Karcsit, majd szorosan a hajába markolva vitte befelé rendetlenkedő testvérét, visszanyomta a tolószékbe, és elkezdte melegíteni az ebédet.

Délelőtt van, a nap már átragyog az őszi levelek között. A tolószék ismét sorra veszi a megszokott útvonal zökkenőit, Klári megigazítja testvére vállán a plédet. Szép időnk van, igaz, Karcsi? Meglapogatja a beteg vállát, és mennek, nyikorognak tovább a bolt felé. Karcsi még mondana valamit, de szavait elviszi a szél.

 

Polgár Lili