–

Az anyai szeretet elkorcsosulása

Megállás nélkül azon gondolkodtam, hogy romolhatnak el ennyire súlyosan anya-gyerek kapcsolatok. Hogy vehetik át lelki sérülések ennyire a hatalmat egy ember viselkedése fölött, és hogy ejtheti foglyul anyát és gyerekét is?

Mert bár sok bántalmazó szülővel találkoztam már, abban mégis biztos vagyok, senki nem azzal a szándékkal indul neki a gyereknevelésnek, hogy majd jól magához láncolja, megnyomorítja, kihasználja őt. Hol csúszhatnak mégis ennyire félre a dolgok?

Hogy juthat el egy anyai „szeretet” odáig, hogy megbetegítse, és tulajdonképpen fogságban tartsa a saját lányát?

Hogy hitetheti el mindenkivel a környezetében, hogy leukémiás, és hogyan borotválhatja le az egészséges gyerek haját, kényszerítheti kerekesszékbe, hogy a képzelt betegségnek megfelelő képet adjon? Hogyan fajulhat egy gyereknevelés kínzásba, és mi vezérelheti azt a nőt, aki ilyesmikre vetemedik?

A Münchausen by proxy szindrómában érintett ember valaki másnak – jellemzően anya a gyerekének – okoz különféle tüneteket, megbetegíti őt, majd a beteg gyerekről való hősies gondoskodás által szerez elismerést, figyelmet, és ez az önfeláldozó beteggondozás fokozatosan az identitásává válik.

Így a gyerek nem gyógyulhat meg, vagy ha mégis, szinte azonnal kell kreálni egy következő betegséget. Ha ugyanis nincs egy beteg gyerek a közelében, ha nincs kit ápolnia, nem kap figyelmet, hatalmas űrt érez, mintha nem is létezne. Ha az embert megfosztják az identitásától, darabjaira hullhat. Az identitás megfosztásától való rettegés pedig fokozatosan erősödik, és végül már kezelhetetlenné válik. Uralja minden cselekedetét, kényszerítheti őt a következő betegség előidézésére.

Testi-lelki bántalmazás

Rendkívül súlyos pszichés zavar áll a jelenség hátterében, és sosem lehet várni, hogy magától vagy idővel megoldódjon, mert nem fog. Az anya a saját pszichés zavarának a foglya, és sajnos rabjává teszi a gyereket is. Ezzel viszont rendkívül súlyos és összetett bántalmazás veszi kezdetét, ami borzalmas károkat okoz a gyerekben. A testében és lelkében egyaránt. Ezért is a legfontosabb azt végiggondolni, mit tehetünk, ha hasonló jelenséggel találkozunk, és tehetünk-e bármit a megelőzésért.

Bár talán életünk során nem is találkozunk olyan anya-gyerek kapcsolattal, ami teljesen belepasszol a kivetített Münchhausen-szindróma diagnózisába, rendkívül fontos, hogy érzékenyítsük magunkat a kóros anya-gyerek kapcsolatokra, és azokra a jelekre, amik a baj kialakulására utalhatnak.

Mert azt gondolom, semelyik bántalmazás nem brutálisan kezdődik, hanem fokozatosan válik egyre súlyosabbá.

Az anyák idejében felismert pszichés zavara, kezelése, vagy a bántalmazásba való közbeavatkozás pedig súlyosabb esetben életet menthet, enyhébb formában a gyerek testének és/vagy lelkének mérgezését, betegítését állíthatja meg.

Nem kell mérget vagy gyógyszert adni egy gyereknek ahhoz, hogy megbetegítsék, ez, hála istennek, valóban igen ritka jelenség. Elég csak nem megfelelően felöltöztetni télen, túlzásba vinni egy teljesen indokolatlan diétát, üresen tartani a hűtőt az anorexiagyanús kamasz otthonában, megfosztani egy szükséges, életvédő oltástól, orvosi beavatkozástól, és a gyerek beteg lesz, vagy az marad.

Figyelemhiány

Lehet egy valóban beteg gyereke egy anyának anélkül, hogy ő okozná a betegséget, viszont a hősies, mártírságba hajló gondoskodás mégis az anya szociális kapcsolatainak forrásává válhat, és lehet belőle egy kóros elismeréshajhászás, amelyben a gyerek magánszférája súlyosan sérül.

A virtuális világban az is egyre gyakoribb jelenség, amikor anyák egyre intimebb és részletesebb nyilvános fényképes beszámolókat adnak a gyerekeik állapotáról, esetleg blogot is vezetnek a betegségekről, és a neten keresztül kapnak rengeteg figyelmet, együttérzést.

Fogva lehet tartani egy gyereket anélkül is, hogy konkrétan megbetegítse bárki, szimplán azért, mert az anya soha életében senkivel nem tapasztalta meg a vágyott szimbiózist, csak a gyerekével, akit épp emiatt nem tud elengedni, és nem engedi távolodni magától.

Előfordul, hogy az anya nem betegíti meg a gyereket szó szerint, de nem létező betegségeket képzel, és azokat vizsgáltatja állandóan. Mint ahogy az is, hogy az anya a beteg gyereke ápolásával valójában magát is gyógyítja, olyan gondoskodást ad a gyerekének, amire neki lett volna szüksége gyerekként. Vagy magára a pótolhatatlanság érzésére van szüksége. Ez szép gesztusként kezdődik, és őszinte jó szándék vezérli.

Csakhogy a gyerekét egyre sűrűbben szeretné betegnek tudni maga mellett, hogy azzal pótolja a gyerekkora óta fennálló hiányérzetet.

Ezért vagy hozzásegít a betegség kialakulásához, vagy akkor is betegként kezeli, amikor semmi baja, vagy egyszerűen csak tudattalan elvárása lesz a gyerek irányába, hogy beteg legyen. Megdöbbentő és hátborzongató, de minél erősebb ez a tudattalan késztetés, a gyerek annál inkább engedelmeskedik neki.

„Ha anya akkor szeret a legjobban, amikor beteg vagyok, ha ennyire örömét leli a rólam való gondoskodásban, ha így tud kiteljesedni, akkor megbetegszem, hogy megadhassam neki, amire vágyik.”

Lelkileg is rendkívül hatásosan lehet megbetegíteni egy gyereket, nem kell hozzá feltétlenül kémiai szer. Sajnos ezek mind létező és gyakori jelenségek, amelyek bár nem felelnek meg pszichiátriai kórképnek, mégis veszélyesek. Egyrészt, mert ha az anya nem kap segítséget, nem talál a saját hiányainak pótlására más forrást a gyerekén kívül, ha nem kap elismerést, érzelmi közelséget más módon, akkor a probléma pszichiátriai betegségig súlyosbodhat, akár kivetített Münchhausen-szindrómáig is. Másrészt pedig hosszú távon enyhébb esetekben is óriási sérüléseket okozhat a gyerek lelkében.

Azért fontos, hogy felismerjük, ha egy anya bajban van, mert akkor a gyereke is bajban van. Ilyenkor pedig sorsfordító lehet a környezet szerepe.

Hogy segíthetsz?

Eleve azt gondolom, a gyerekek jólléte érdekében minden anyának segítséget kellene kapnia, a bajban lévő anyáknak még inkább. Amíg még nem késő. Amikor már elszigetelik a gyereket mindenkitől, akkor már sokkal nehezebb. Amikor azt látjuk, hogy egy anya akár enyhébb mértékben is, de testileg vagy lelkileg betegíti a gyerekét, próbáljunk közbeavatkozni. Nem nekiesni az anyának, nem kritizálni vagy vádolni azzal, hogy tönkreteszi a gyerekét, mert erre a legvalószínűbb válasz az lesz, hogy menekül, bezárkózik, és még jobban elszigeteli őt. 

Inkább többet segíteni, támogatni, több embernek, rokonnak, ismerősnek megpróbálni részt venni a gyerek és az anya mindennapjaiban. Hogy az anya is kaphasson valamiféle érzelmi támaszt, figyelmet, és ne a gyerekét kelljen használnia vagy megbetegítenie ennek eléréséért.

Valamint, hogy a gyerek is érintkezhessen minél több felnőttel, lehessenek más kapcsolatai az anyán kívül.

Ez egyrészt egyfajta gát is lehet a bántalmazás súlyosbodására, másrészt valószínűbb, hogy a gyerek kérhet segítséget, ha tudja, hogy másban is megbízhat. Igyekezni kell megelőzni és elkerülni, hogy az anyának kizárólagos hatalma legyen a gyerek fölött, ha pedig durvul a bántalmazás, fokozatosan korlátozni a hatalmát. Minél súlyosabb a probléma, annál biztosabbra vehető, hogy az anya képtelen belátni, árt a gyerekének, hiszen ezzel az identitását veszítené el. A szembesítés így sajnos nem segít, viszont árthat, mert ha azt érzi, hogy valahol átlátnak rajta, eltiltja a gyereket attól a kapcsolattól.

Ha kell, keres másik tanárt, másik orvost. Minél inkább izolálja, minél több kapcsolattól fosztja meg a gyereket, ő annál veszélyeztetettebb. A gyerek érdekében sokkal jobb megoldás lehet, ha a közelében lévő felnőttek igyekeznek jobban szemmel tartani anélkül, hogy az anyát meggyanúsítanák.

Az anyát mindennél fontosabb lenne rávenni egy terápiára, de soha nem fog elmenni, ha támadással indítunk.

Egy fokkal esélyesebb, ha megpróbálunk megértőnek és együttérzőnek mutatkozni, hogy milyen nehéz lehet egy ilyen beteg gyereket szünet nélkül ápolni, és mennyire megérdemelné, hogy ővele is foglalkozzon valaki, hogy letehesse a terheit. Ha így sem vehető rá, és a bántalmazással sem hagy fel, akkor jelezni kell hivatalos szerveknél, például a gyerekjóléti szolgálatnál, családsegítőnél, gyerekvédelmi szakszolgálatnál, és orvosnál is. Ezt minden felnőttnek meg kell tennie, aki rálát az ügyre, vagy gyanúja van.

A megoldás sajnos gyakran az, hogy a gyereket el kell venni az anyától.

Ilyenkor még mindig meg lehet adni az esélyt, hogy ha hajlandó egy terápiás kezelésre, akkor tarthatja a kapcsolatot a gyerekével. Minél súlyosabb az eset, annál több felnőtt és szakember együttműködésére lenne szükség (rokonok, ismerősök, szomszédok, orvosok, pedagógusok, pszichológusok), különben nagyon könnyen kicsúszik egy eset a kezekből. És minden kicsúszott eset egy emberi sors, egy emberi élet.

Többen azt gondolják, a kivetített Münchhausen-szindróma nem is betegség, hanem egy durva bántalmazási forma. A kettő nem zárja ki egymást. Sajnos, mint a legtöbb bántalmazásnál, ennél is „mindenki áldozat”, ahogy Szentesi Éva is írt a Münchausen by proxyról szóló sorozatajánlójában. A legtöbb bántalmazó maga is áldozat. Ez azonban bár magyarázatot ad, de felmentést semmiképp.

Hiszen lehetünk akármilyen erőszak áldozatai, ha gyerekünk van, felelősek vagyunk érte. A lelki sérülések, ha kezelés nélkül maradnak, úgy viselkedhetnek, mint a fertőző betegségek. Senki nem tehet a sérüléseiről, de mindenkinek saját felelőssége, hogy megpróbálja-e meggyógyítani, kezeltetni őket, vagy pedig fertőzi vele a környezetét, és mérgezi a gyerekeit.

 Sebestyén Eszter