Melyik filmje jut először eszedbe?

A pacsirta, amiért Cannes-ban a legjobb férfi alakítás díját kapta? A Hattyúdal vén hobója, mandolint pengetve? A Circus Maximus professzora, aki készséggel hajlandó bohócruhába bújni? Vagy inkább valamelyik gyerekfilm, mint a Boszorkányszombat, a Legyél te is Bonca! vagy Az eltüsszentett birodalom? Aki a ’80-as években volt gyerek, még annyi mindenben láthatta, hogy ha a Vígszínházban sosem járt, az időskori arca és hangja akkor is beleégett. A szakmában mindenki Téni bácsinak szólította, és nem bolygatta többé a múltját, megbocsájtottak neki. Annyit játszott, mint talán egyetlen másik színész sem. Mert mindig jó volt, egyszerűen mindig.

Ha van művész, akire ráillik a szó: őstehetség, akkor ő az

Szegény makói családba született 1899. január 27-én, olyanba, ahol hét gyerekből csak három érte meg a felnőttkort. Édesanyja a helyi színház jegyszedője volt – micsoda szerencse, így korán találkozhatott a hivatásával. Mégsem készült kiskorától színésznek. Szívesen rajzolt és festett is, és ha tehette volna, a zenében is elmerül, de a legenda szerint édesapja a fején törte szét a kölcsönkapott hegedűt. (Nem akarta, hogy a fiát a művészet megbolondítsa.) Egy ilyen családban leérettségizni sem egyszerű, de a szülei a tanulásban látták a jövőjét, komoly embernek szánták. Be is iratkozott a budapesti jogi egyetemre (amihez a barátai dobták össze a pénzt), de szerencsére sosem végezte el.

Próbálom gyorsan letudni a korai éveit, mert annyi helyen megírták már, és nem ez a fontos vele kapcsolatban. Csak annyiban, hogy sosem felejtette el, milyen mélyről indult. Nemcsak, hogy nem felejtette el, pedig már a harmincas években sztárgázsija volt, pazarul élt, hanem erőt merített belőle. Arra tette fel a színészetét, hogy azokról és azokhoz szóljon, akiket származása alapján képviselt: a kisemberekhez. Azt is mondták rá, hogy ő „találta fel” a szociális színjátszást, amivel valami olyasmit akartak kifejezni, hogy nem játszott, nem mímelt.

Eggyé vált azokkal a parasztemberekkel, kishivatalnokokkal, iparosokkal, akiket megformált, mert pontosan ismerte őket, egy volt közülük.

Pedig a ’30-as, ’40-es évek filmjei többnyire nem épp szociodrámák voltak, szórakoztatásra szánták őket, ezért is készültek nagyüzemben. Páger 1938-ban már egy év leforgása alatt tíz filmet készített, ’41-ben tizenegyet. A szerepek között volt persze volt már igazgató, báró és mérnök is, hiszen sztárrá vált közben. Színházban is hasított, sorra osztották rá a főszerepeket. Bár Európában háború dúlt, Magyarországon is egyre vészterhesebb idők jöttek, számos kollégája menekülni kényszerült, mert kiszorították a szakmából, ő a karrierje csúcsán volt, és élvezni akarta. Nem volt politikus alkat, de meg akarta tartani státuszát, és ezek már nem azok az idők voltak, amikor lavírozni lehetett. Valószínűleg ennyi volt a „bűne”, amiért aztán sokáig bűnhődnie kellett.

Jelenet az 1939-ben bemutatott A varieté csillagai című magyar filmből (Páger Antal és Bordy Bella) - Forrás: Wikipedia

Tehetség és jellem – nem mindig járnak kéz a kézben

A háború, a fajgyűlölet, a népirtás olyan helyzet, amiben az is állásfoglalás, ha az ember nem tesz semmit. „Vétkesek közt, cinkos, aki néma” – írta Babits. De Páger sajnos többet tett annál, mint hogy néma maradt. Akár azért, mert hitt benne, akár azért, mert csak játszani akart – a lényeg: hagyta, hogy a szélsőjobboldali, antiszemita hatalom eszköznek használja.

Szavalt fajvédő lapok matinéin, részt vett Szálasi kormányának kultúrértekezletén (később azt mondta, filmbiztost akartak csinálni belőle), Szálasit az öltözőjében is fogadta, aki ott babérkoszorút tett a fejére; belépett a Színház- és Filmművészeti Kamarába, ami a szakma „zsidótlanításának” feladatát vállalta el; szerepet vállalt több propagandafilmben, többek között az Őrségváltás című, egyértelműen antiszemita alkotásban, és a tiszaeszlári vérvádról tervezett filmben is benne lett volna, de ez végül nem készült el. Még a kislányát is fotózhatták egy korabeli propagandaplakáthoz.

Később feleségére, Komár Juliannára próbálta fogni, hogy kokettált a nyilasokkal és a korábbi, fajvédő kormányokkal (neki sok jó ismerőse volt ott), és azt is bizonygatta, hogy eközben zsidó barátokat mentett, de haragosan hozzátette azt is: „csak azok aztán elfelejtettek neki hálát rebegni, kiállni mellette, mert ők ilyenek”.

Ami tény: 1944 augusztusában már ő is érzékelte, hogy el kell hagynia a reflektorfényt, és egy határ menti kis faluba, Pornóapátiba költözött a családjával. Ott vészelte át az oroszok bejövetelét, és pár nappal azelőtt, hogy Magyarország végleg elvesztette volna a háborút, feleségével és két lányával Ausztriába távozott. Onnan aztán Franciaországba, majd két évvel később Dél-Amerikába emigráltak. Önkéntes távozása is azt a vélelmet erősítette, hogy a bukott oldalhoz tartozónak tartotta magát.

Forrás: Wikipedia

Hol kezdődik a bűn?

„Én bűnt soha nem követtem el életemben. A ’40-es évek alatt sem. Én embertársaimnak soha nem akartam ártani, bűnt nem követtem el, de tévedni annyit tévedhettem, amennyit minden ember tévedhet” – mondta élete végén, egy ’86-ban készült tévéinterjúban. Még akkor is magyaráznia kellett a bizonyítványát, és a mai napig kutatják, pontosan mi írható a számlájára. Az imént felsoroltak biztosan, ezeket történészek igazolják. Állítólagos zsidómentéséről nincsenek bizonyítékok.

Egy pontosan olyan történet rajzolódik ki előttünk, mint Klaus Mann Mephistója, amiből Szabó István forgatott filmet 1980-ban. Vajon olvasta-e Páger a regényt, vagy látta-e azt a filmet?

Hogy mit gondolt erről, és milyen érzelmeket ébresztett benne, ha a múltjával kapcsolatban védekeznie kellett, azt ez a levél, – melyet egy régi barátjának, Gerzontis Elemérnek írt az emigrációja vége felé – jól illusztrálja. „Nem én éltem a pártokból, a pártok igyekeztek az én e téren elért sikereimet kihasználni, és sajtójukban mellém állni, amikor a rágalmak elkezdődtek. Ki állna oda tiltakozni hogy „engem védjetek… engem dicsérjetek…!” amikor a másik tábor sajtójában csak akasztófa fenyegetéseket közöltek rólam.” A pártok mellett a zsidókra is haragudott még, hogy elhitték róla, és terjesztették a rágalmakat, amiknek szerinte nem volt semmi alapja.

Vár eszpresszó a Rákóczi tér-Vörösmarty utca sarkán. Páger Antal színművész Az orvos halála című film forgatásán - Forrás: Fortepan/HUNYADY JÓZSEF

Mindenkinek jár egy második esély?

Páger nyolc évet élt Argentínában, ahol részben a magyar kolóniának játszott, részben újra felfedezte elfeledett tehetségét, a festést. Egész kinn tartózkodása alatt magyar tájakat, és magyar embereket festett – honvágyból, és pénzért portrékat is vállalt. Meg tudott élni belőle, ebben is sikeres volt. Kiállításainak képei maradéktalanul elkeltek, köszönhetően a kinti magyaroknak. Emellett színházi emberként is egyre sikeresebb lett, már Buenos Aires-i nagy színházba is hívták rendezőként.

Ő azonban egyre csak arra vágyott, hogy hazajöhessen, ugyanakkor félt is tőle. Tudta, hogy sosem mossa le magáról a „nyilas-bélyeget”, de nem bírta elképzelni az életét máshol, mint Magyarországon.  

Óriási szerencséje volt: 1956-ban a magyar kommunista vezetésnek is szüksége lett rá, eldöntötték, hogy rehabilitálják és hazahozzák. Ők tették meg az első lépést a Buenos Aires-i követség titkárján keresztül. Páger pedig résen volt: komoly feltételeket támasztott. Visszakövetelte balatonföldvári és Lupa-szigeti nyaralóját, és budai villáját is, ami egykor Imrédy Béla miniszterelnök telekszomszédja volt, és a háború után Balázs Béla író és felesége lakóhelye lett. Argentínában maradt feleségének és lányainak is kikövetelt havi 5000 peso járadékot.

1956 augusztusában különgéppel reptették haza, és a villa felújításáig a Gellért hotelben szállásolták el (ezt is több mint egy évig a párt fizette). Épp ott, ahol a pár hónappal később, a forradalom alatt sebesülteket láttak el. Páger azonban innentől élete végéig látványosan távol tartotta magát a politikától. Lepaktált a hatalommal, és csendben maradt.

Bár színészkollégái közül sokan tiltakoztak az ellen, hogy fellépjenek vele (köztük például Ajtay Andor vagy a kommunista Major Tamás is), Várkonyi Zoltán visszafogadta a Vígszínházba, és filmezni is hívta. Mindenki meglepetésére, első színpadi szerepében, Molnár Ferenc A hattyújában azonnal óriási sikert aratott, a közönség imádta. Nem kopott meg a tehetsége – ha lehet, még jobban ragyogott.

Vörös Eszter és Páger Antal színművészek a Magyar Rádió stúdiójában - Forrás: Fortepan/SZALAY ZOLTÁN

A sors útjai kifürkészhetetlenek

Páger visszatérésének egyik heves ellenzője, Szilágyi Bea színésznő volt, aki a színész hazatértekor már a Színházművészeti Szövetség titkáraként dolgozott – kommunista volt. És történetesen zsidó.

„Páger Antallal a fasizmus tér haza Magyarországra. Til­ta­koz­zunk, akár sztrájkkal is, hogy ne szerződtessék színházaink” – mondta állítólag a szakma előtt, mély felindulással, és egy közös nyilatkozatot próbált kicsikarni a kollégáitól.

Aztán hogy, hogy nem – vélhetően a párt utasítására – később mégis csak barátkozni kezdett vele. Ha nem is súgott be róla, de közel férkőzött hozzá, és megfigyelte, vélik ma. Addig-addig ismerkedtek, míg Páger végül elvált Argentínában hagyott feleségétől, és már 1958-ban elvette Szilágyi Beát feleségül. Rossz nyelvek szerint ezt is hajlandó volt megtenni azért, hogy itthon játszhasson, mások azonban úgy látták, valódi szeretetben éltek. Mindenesetre 28 évet éltek le együtt, és közös sírban temették őket a Farkasréti temetőben. (Szilágyi Bea egy évvel sem élte túl a férjét.)

Páger Antal és felesége, Szilágyi Bea sírja Budapesten - Forrás: Wikipedia

Előtte Páger egy másodvirágzást élhetett meg: legalább annyit dolgozott és olyan sikeres lett, mint a háború előtt. Újra filmek tucatjaiba hívták a legjobb rendezők. 1964-ben pedig A pacsirta főszerepéért a Cannes-i Filmfesztivál legjobb férfialakításnak járó díját kapta meg megosztva. De hasonlóan emlékezetes és faramuci a Circus Maximus című filmben nyújtott alakítása: ebben egy olyan professzort játszik, aki a II. világháborúban az élete kockáztatásával védi és bújtatja régi barátját (vagy szerelmét?), akit Major Tamás játszott. (Addigra nem derogált neki.) Tökéletesen játszotta mindazt, amire ő az életében valójában nem volt képes.

Élete utolsó szerepe, a Kőműves Kelemen című előadásban volt, amihez megtanult kést dobálni, még nyolcvanhét évesen is ezt gyakorolta minden előadás előtt. Halála után színházszakmai díjat alapítottak az emlékére. A Páger-gyűrűt (mely Páger Antal pecsétgyűrűjének hű mása) minden évben az a színész kapja, aki a „págeri hitvallást” képviseli, és eszköztelen játékstílusával az ő szellemi hagyatékát viszi tovább. Idén Hegyi Barbarát ítélték erre méltónak. „Az emberek bennem élnek, soha nem utánoztam őket” – ez volt Páger színészi mottója.

Gyárfás Dorka

Források ITTITTITT és ITT.

Kiemelt kép forrása: Wikipédia