Kyle engem bámul. Ekkor még nem tudom persze, hogy Kyle-nak hívják, de hogy le nem veszi a szemét rólam, nyilvánvaló. A Londonból Berkhamstedbe tartó vonaton ülünk, csúcsidő van, az ülések közötti folyosón is lapjával állnak az emberek. A városi legenda szerint a brit főváros kreatív koponyáinak jelentős részét itt találhatjuk meg ilyentájt.

Nem tudom, Kyle kreatív koponya-e, átlagos harmincas srácnak tűnik kissé zilált hajjal, piros dzsekiben, menő sportcipővel. Ölében a táskája, fülén fejhallgató, a tekintete pedig – a legkisebb túlzás nélkül – folyamatosan rám szegezve.

Eleinte próbálom betudni annak, hogy mulatságosan festhetek a három jókora szatyrommal, amint bepréselődtem az ablak melletti ülésre. Később arra gondolok: biztos ennyire látszik rajtam, hogy nem idevalósi vagyok. De feszélyez a leplezetlen érdeklődés, úgyhogy határozottan a szemébe nézek, hátha leesik neki a tantusz.

Nem esik.

És itt vált át a dolog valami egészen furcsába. Mert innentől nem egy mókás kelet-európai lánynak érzem magam, aki felkelti a figyelmét a hazafelé tartó britnek, hanem húsárunak, akit minden további nélkül lehet mustrálni.

Nagyon szeretném, ha ezt a pillanatot el tudnám magyarázni a világ összes férfijának: hogy hol szűnsz meg nő lenni, és mikor leszel tárgy.

Hogy hol húzódik a határ a bókként felfogható figyelem és a személyes teredbe való kíméletlen behatolás között. És hogy ezt a határt sohasem a bámuló húzza meg, hanem az érzi egyedül, akit megbámulnak.

Körülbelül negyven percet kell kibírnom a vonaton. A telefonom pillanatokon belül lemerül, előbányászok egy újságot, hátha olvasás közben kevésbé nyomaszt, hogy bámulnak. Épp ellenkezőleg: így még védtelenebbnek érzem magam, mert miközben próbálok a betűkre koncentrálni, ő a nyakamat, a fülcimpámat, vagy a jó ég tudja, mely testrészemet méregeti.

Azon morfondírozom, ez normálisnak számít-e Angliában, de nehezen tartom elképzelhetőnek ezt a módit egy országról, ahol olyan eleganciával küldenek el egyetlen kedves töltelékszóval a búsba, hogy a végén én kezdek hálálkodni. Az idő vánszorog, Kyle pedig láthatóan egyre idegesebb: a fejhallgatója zsinórját babrálja, a térdét dörzsölgeti, és feltűnően remeg a keze. Gyűrött papírfecnit szed elő, hajtogatja, nekem pedig az fut át az agyamon: tutira a telefonszámát akarja felírni. Akaratlanul is azon kezdek gondolkodni, milyen szavakat illik használni ilyen helyzetben, hogyan lehet udvariasan visszautasítani valakit. Nem ismerem ezt az embert, nem ismerem a reakcióit, nem szeretném megsérteni, és félek, hogy agresszívan reagál.

Kyle tollat keresgél a táskájában, firkálni kezd, én pedig némán imádkozom, hogy ne nekem írjon üzenetet. Alvást színlelni már késő. Amikor elrakja a tollat, és nem tesz semmit, megkönnyebbülök.

Az arcomba tolul a vér: hogy lehetek annyira öntelt, hogy azt hittem, nekem akar üzenni? Lehet, hogy csak bevásárlólistát írt.

Berkhamsted előtt kifurakodom a szatyraimmal az ajtók elé. Megkönnyebbülést érzek, amiért magam mögött hagyhatom a nyomasztó helyzetet – ám a szemem sarkából meglátom, hogy Kyle elindul felém. Beáll mögém, érzem a lélegzetét, atyaég, hát pont ugyanott fog leszállni, ahol én, odakint sötét van, és nekem lemerült a telefonom… Minden rendben lesz, mantrázom magamban, csak képzeled az egészet, ő is itt lakik, mint London kreatív koponyáinak jelentős része, ne légy paranoiás, annyiszor mondták már rád, hogy üldözési mániád van…

A vonat megáll, a tömeg kitódul a peronra. Tipikus kisvárosi vasútállomás, faragott díszítés a mennyezeten, elegáns krémszín, az jut eszembe, hogy akár itt is forgathatták volna a Downton Abbey állomásos jeleneteit, aztán bevillan, hogy ez inkább most egy rohadt Agatha Christie, mert bár megálltam egy pár másodpercre, hogy a Kyle leelőzzön, nem látom sehol a piros kabátot. Ami azt jelenti, hogy még mindig mögöttem van!

Meglódulok, hát akkor nincs más hátra, mint előre, minél gyorsabban, hátha szem elől téveszt a tömegben. Ebben a pillanatban valaki meglök.

Ő az. Rám néz, elnézést kér, és megy tovább.

Na, tessék, tényleg üldözési mániám van, sóhajtok, és hazasétálok, remélve, hogy nem vár rám sehol egy bokor mögött.

Másnap reggel hangosan felkiáltok, és ijedtemben elejtem a táskám, amikor – a rúzsomat keresve – kezembe akad a gyűrött papírfecni. Rajta egy név – Kyle –, egy telefonszám, és mindössze annyi: „keress meg”.

A filmekben valahogy sokkal jobban néznek ki ezek a nagy, romantikus gesztusok. Itt most csak annyit érzek, hogy valaki betolakodott a személyes terembe. Belenyúlt a táskámba, és ez nem azért félelmetes, mert akár ki is vehetett volna belőle valamit, hanem azért, mert ha valaki ilyeneket csinál egy vadidegen nővel a megismerkedés előtt, akkor vajon mire lehet képes egy szakítás után?

„Remélem, nem fog idejárni leskelődni” – mondja vendéglátóm, a nyolcvannégy éves Mary a kert felőli üvegajtóra bökve. Egymásra nézünk és nevetünk, de közben pontosan tudjuk, hogy ebben nincs semmi, de semmi vicces.

Csepelyi Adrienn