– Szivi, ez a te cipőd? – kérdezte a srác a szőnyegen hasalva.

És még valami olyasmit is hozzátett, hogy: aaaaaa. Vagy: öööööö.

A kanapé alól halászta elő a tűsarkú topánt, amit a lány fél órája lerúgott magáról, és most transzba esett tőle. Valami mást keresett eredetileg a földön, vagy csak túl részeg volt, hogy feltápászkodjon, miután felborult tánc közben.

Sokat ivott mindenki azon az estén, és a házigazda nagyapjának pálinkája erősen feltekerte a hangerőt. A lány a kanapén hevert, forgott vele a világ. Lelógó jobb kezében egy negyed üveg pezsgőt szorongatott, a másik kezét átvetette a homlokán, bántotta a fény a szemét, forgott vele a világ. Aztán valahogy mégis ülő helyzetbe tornázta magát, mert a fiú, akivel bámulták egymást korábban, a harisnyás vádlijába kapaszkodva próbálta felhúzni a lábfejére cipőt, de sehogy sem boldogult.

A lány nevetett, és a srác fejére locsolta az üvegből a maradék pezsgőt. Ebben a pillanatban talált bele végre a cipőbe a lába.

A fiú akkor felnézett, bele a lány szemébe, és azt mondta, annyira komoly arccal, amennyire csak állapota engedte: szeretlek, Hófehérke. A lány pedig azt felelte neki, hogy Hamupipőke, te barom.

– Bébi, ez a te cipőd? – kiabálta a férfi a szobából, és vigyorgott.   

A gardróbban keresett valamit, és egy dobozból kifordult a tűsarkú. Mindig kényelmes papucsokat, surranókat hordott a felesége, nehéz is lenne másmilyenben rohangálni a kölykök után, ezt szokta mondani. A férfi forgatta, nézegette a finom, puha bőrt, kipróbálta, hegyes-e a sarka, aztán sarkon fordult, és kicsörtetett a konyhába. A nő a gáznál kutyult valami szószt vagy bébiételt. A férfi belecsókolt a nyakába, aztán maga felé fordította, csípőjével a pulthoz nyomta, és meglobogtatta a cipőt az orra előtt. Felveszed ezt, kérdezte, és mind a harminckét gyönyörű foga látszott a kaján mosolyban.

– Add ide – sziszegte a nő, és kiszakadt az ölelésből. A cipőt bevágta a szekrény aljába, és eltűnt a mosdóban, csak a víz zubogása hallatszott percekig. A férfi ácsorgott egy ideig a konyhában, nem tudta, rosszat mondott-e megint vagy a nő szimplán utálja. Szégyellte magát, bár nem tudta volna megmondani pontosan, miért.

Nem emlékezett, mikor lett minden ilyen bonyolult. Talán akkor, amikor minden sokkal, de sokkal egyszerűbb lett.

Odasomfordált a fürdőszoba ajtajához. Hallotta, hogy a nő sír odabent. Emelte a kezét, hogy bekopogjon. Aztán félúton megállt a mozdulat. Kiment inkább egy cigire. Mióta megvolt a gyerek, és beköltöztek a pompás új házba, nem dohányozhatott odabent.

– Anya, ez a te cipőd? – kérdezte a kislány, és az ámulattól elkerekedett a szeme.

Tiszta apja, amikor így néz – gondolta az asszony. Kivette a cipőt a gyerek kezéből. Csak sokára válaszolt, hogy igen, és nem mondott mást, csak gondolt. – Nekem adod? – kérdezte a lány. – Nem, még kicsi vagy hozzá – válaszolta az anya. És gyorsan visszadugta a cipőt a dobozába. Aztán átment a másik szobába. Kissé szűken voltak itt a gyerekkel, de nem akart a nagy házban maradni a válás után.

A lánya közben előszedte újra a cipőt, és simogatta a finom, bársonyos bőrt. Aztán lerúgta a papucsát, és felpróbálta. Nagy volt rá, de azért tudott benne tenni pár lépést. Odabillegett a tükörhöz, és nézegette magát. Arra gondolt, mit szólna az a magas fiú a béből, ha ebben menne a farsangi bálba. Talán meg sem ismerné, nem tudná, hogy ő az a béna csajszi az ából, aki mindig elejti a labdát, ha meglátja, és beleszeretne. Ő pedig ügyesen elvesztené a mama cipőjét valahol, mondjuk, az aulában, és a fiú megtalálná, és tűvé tenné érte a környéket, hogy a lábára húzhassa, úgy, mint a mesében. Úgy, mint abban a régi mesében, amit az anyjától hallott. Azt mesélte, elhagyta az utcán cipőjét, biztos a busz után futott vagy mi, örökké rohangál, és a papa kapta fel a sárból. Aztán a mama után szaladt, letérdelt elé, és a lábára húzta a cipőt. Aztán persze egyből megkérte a kezét, mert a mamát nem lehet nem szeretni, ugyebár.

Hogy az apjának mégis sikerült, mármint kiszeretni a mamából, annak meg csak egyetlen egy oka lehet a kislány szerint, mégpedig az, hogy megátkozták. De ezen a ponton nem szoktak véget érni a mesék, ebben biztos volt a kislány.

– Drágám, ez a te cipőd? – kérdezte a nő az ajtókeretnek támaszkodva.

A kezében egy pár tűsarkút lóbázott. A férfi először a kérdést sem értette, csak a gúnyt érezte a hangból. Aztán lassan leesett neki, hogy a barátnője talált egy női cipőt valahol a lakásban, ami nem az övé. És most dühös és ironizál, de mert meg akarja tudni az igazságot, úgy tesz, mintha csak viccelne. Ha nem talál ki gyorsan valamit, nagy cirkusz lesz megint.

– Lebuktam, mondta és megragadta a nő fenekét, miközben a száját kereste. De nem jött be a számítása, a nőt továbbra is csak az izgatta, kié a cipő, és hogy kerül az otthonukba. A férfi dühösen fújt egyet, és elengedte. – Fogalmam sincs, kié, lehet, hogy a tiéd, csak elfelejtetted, hogy megvetted – okoskodott. Volt a magyarázkodásban ráció, a nő imádott vásárolni, és minden szezon végén kazalnyi ruhát ajándékoztak tovább, amelyeket egyszer sem viselt talán.

Viszont ezt a cipőt még sohasem látta. Hogy bizonyítsa, milyen képtelenségeket beszél össze a férfi, mutatta, hogy bele sem fér a lába a cipőbe, hiába tuszkolja, vagy egy ujjnyival túllóg a sarka.

A férfi ekkor a kezébe vette az egyik cipőt. Nézegette, forgatta, aztán picit eltátotta a száját, a szeme meg elkerekedett – hogy hasonlít a lányára, gondolta a nő, és ettől, mint mindig, most is megrándult picit a szemhéja. Szülök neki én is egy ilyet, a fene egye meg, tette hozzá magában, de mondani már nem tudott semmit a férfinak, és hiába is nyúlt utána, mert az kezében a tűsarkúval kiviharzott a lakásból. Máshol volt dolga.    

Kurucz Adrienn