–

Péntek van, késő nyári délután

A július lassan célegyenesbe fordul. A tó vize még ilyenkor is hideg: nem csoda, a gleccserek táplálják. Mondjuk, ez nem rettenti vissza a vállalkozó szellemű ifjakat, hogy megmerítkezzenek a habokban. Elvégre nyár van. Még Norvégiában is. A Munkáspárt nyári tábora Utoya szigetén megtelt, a fiatalok élvezik a sátrazás szabadságát. Az alig két órája Oslóban történt robbantás ugyan árnyékot vet a gondolataikra, de egy ilyen álmos péntek délutánon bármi, ami nem a szigeten történik, akár egy másik galaxisban is történhetne. Semmi sem valóságos, csak az itt és csak most: a gofrin osztozás, a mobiltelefon feltöltésének problémája és hogy Kaja húga a felelőtlenségével megint kihúzta a gyufát a nővérénél. Az élet a megszokott mederben zajlik. Péntek van. De akármelyik másik nap is lehetne.

A tábor mindennapi zajait váratlanul szokatlan hang töri meg: egészen hihetetlen, de olyan… igen, olyan, mintha… fegyverropogás hallatszana. Döbbent tekintetek keresik egymást, és kapaszkodnak össze. Talán valami gyakorlat?

Fájdalmas üvöltések és sikolyok lendítik mozgásba a tömeget. Az őrjöngve mindenkit maga alá gyűrő pánikkal véget ér egy korszak. Az ártatlanságé. 

A fiatalok menekülnek

Nem tudják, mi elől. Nem tudják, merre fussanak. Nem tudják, mi történik. Csak egyvalami biztos, a könyörtelen véglegességgel ismétlődő lövések hangja. Olykor meghatározhatatlan irányból. Mintha az egész világ fegyvert fogna. A tinédzserek rettegve bújnak az épületekbe, az erdő mélyére, a parti sziklák és egymás mögé. A föld vagy épp a társaik teste alá. Van, aki kétségbeesésében nekivág a jéghideg víznek. Utoya szigete még sohasem tűnt olyan aprónak, mint most. A félelem mindenkit kitúrni igyekszik a létezésből.

Kaja a húgát keresi. Mintha egy elszabadult fűszálat igyekezne megragadni a tomboló szélviharban. Káosz dúl kint és bent, fent és lent. A pánik és a rettegés epeként tolul fel a torkokban. Visszanyelhetetlenül. Most mi legyen? Mit csináljanak? A mobiltelefonok hol működnek, hol nem. A rendőrség? Elérhetetlen vagy értetlen. Különben is, valaki épp egy rendőrt látott, aki tüzet nyitott. Ártatlanokra. Közvetlen közelről. Most akkor? Ugyan mi vigasztalót mondhatna anya vagy apa a pániktól zokogó gyerekének, miközben alig érti őt a fegyverropogástól? „Anya, lőnek ránk Utoyán!”

Tarts ki? Bújj el? Fuss, amerre látsz? „Szeretlek” – még talán ez az egyetlen, amelynek valami értelme van e nagy értelmetlenség közepette.

Menekülés bele a vakvilágba. Kaját elönti a bűntudat. A húga miatt, mert összevesztek. Aztán meg egy hátrahagyott kisfiú miatt. Egy haldokló lány miatt, hogy ő él, míg a másik… és persze a megkönnyebbülés miatt, hogy nem ő fekszik ott. Na meg a bűntudat miatt, mert bűntudata van. Pedig nem is neki kéne, hogy legyen. Mert nem neki jár. És ez nem fair! Hősök meg nincsenek. Csak egymást segítő emberek. Meg egymást hátra hagyó gyerekek. Mert a túlélés kényszere nem jellemhiba. Csak úgy van. A létezés iránti vágy mindent felülír.

A percek óráknak tűnnek. Mintha ez a háborús helyzet öröktől fogva lenne. És persze örökké tartana. A fél órával ezelőtt is már a régmúlt része. Azok a boldog békeidők! Istenem, miért velem történik ez meg? Mit vétettem ellened?! Ez így kurvára nem fair! Hol átkoznánk, hol meg a keblünkre ölelnénk a Mindenhatót. Akárhogy is, igaz hívőkké válunk. Vagy ateizmusunk (nincs az az Isten, aki ezt megengedné) örökre kőbe vésődik.

„Úgysem értheted meg!”

Utoyán egy egész nemzet kapott sebet. Soha be nem gyógyulót. A szélsőjobboldali nézeteket valló terrorista – itt még csak nevén sem nevezik – a két helyszínen (Oslóban és Utoyán) 77 emberrel végzett, és közel százat megsebesített.

Nem másik országból érkezett. Norvég volt. És válogatás nélkül ölt. A tettét később sem bánta meg. Rendőrnek kiadva magát érkezett a szigetre – az oslói merényletre hivatkozva. Majd tüzet nyitott, és a rendőrség kiérkezéséig, 70 percen át fékezhetetlenül tombolt. 

Erik Poppe filmrendező egyetlen hosszú snittben, vágás nélkül rögzítette a filmjét. Az oslói robbantás valódi képsorait követően az Utoyán lezajló események egyetlen hosszan benntartott lélegzetnek tűnnek: valós időben követhetjük végig a fiatalok kálváriáját. Szinte folyamatosan Kaja, a tizenéves lány nyomában járunk, árnyékként követjük mindenhová. Bár Poppe javarészt kerüli a hatásvadászatot – így nem mutat holttesteket sem premier plánban –, tiszteletben tartva a túlélők és családtagok érzékenységét, és az áldozatok emlékét, azért némi naturalizmust, főleg a film vége felé, megenged magának. Igen, itt emberek haltak meg! Értelmetlenül. Egy őrült szeszélye folytán.

De a rendező nem rá kíváncsi – talán ha egyszer akad el a kamerája a tömeggyilkos távoli sziluettjén –, hanem kizárólag az áldozatokra fókuszál.

Nem keresi az okokat, nem próbálja megfejteni a problémát, csupán a következményt tárja elénk. Azt mutatja be, hogy az ember mit meg nem tesz azért, hogy ember maradhasson.

Poppe nem vált szemszöget, meg sem próbál a fiatalok szemén át látni – a film nyitó mondata Kajának az anyjához intézett, valójában nekünk szóló szavai: „Úgysem értheted meg!” –, csupán odarepít minket, és levág minket a srácok közé a sárba. Amennyit lehet, talán felfogunk belőle. A magunk módján megéljük. Mert átélni úgysem tudjuk.

Ez a film fáj, mert fájnia kell. Mert csak így vesszük észre a problémát, és kezdünk el a megoldáson gondolkodni. Ami Utoyán történt, Európa legbiztonságosabbnak hitt országának szívében, az bárhol, bármikor megtörténhet. Utoyáról többé ne egy ködös szalagcím jusson eszünkbe. Hanem az, ami: mementó.

                                                                                                        Bányász Attila

Képek: Vertigo Média