Kipattant a fejből, lezuhant a padlóra, és ahogy pattogott, szépen felszedtük – Robert Plant 70
Ha rosszkedvem van, ezt hallgatom. Ha jókedvem van, akkor is. Van külön-külön playlist-em a számaikból a borúsabb és a derűsebb napjaimra. Múltkor rám szóltak, hogy kéne már egy kicsit mást is nyomatni. Néha szoktam amúgy. De az örök kedvenceim ők maradnak. Nagyra kéne ahhoz valakinek nőni, hogy kiüsse őket nálam a nyeregből. A Led Zeppelin 1968-ban alakult, és tizenkét évig zenéltek együtt. Robert Plant, a zenekar énekese pedig hetven évvel ezelőtt, ezen a napon született. Nem volt kérdés, hogy felköszöntöm. Szentesi Éva írása.
–
Apám tehet erről is.
Már a reggeli kvízben említettem, mennyire nagy hatással volt a gyerekkoromra és a zenei ízlésemre, ahogy apám viszonyult a zenéhez. Emlékszem, ült a fotelben, a piros-fekete műbőr puffokból dobot ácsolt magának, és fakanállal püfölte, mintha igazi dobfelszerelés volna. Még a cintányért is eljátszotta, és a levegőbe csapott, majd kiadta azt a jellegzetes hangot. Azt hiszem, apám mindig is szeretett volna rockbandában zenélni, de ehhez túl kicsi helyre született. A rockzenészségből maradt neki a motor (volt egy hófehér Jawája), a fekete motorosszerkó és a bakancsok (állati menő csávó volt amúgy).
Gyakran járt motorral melózni, mi meg mindig a kapuban vártuk, ha két utcával távolabbról meghallottuk a Jawa hangját.
Ő mutatott nekem egy halom lemezt. Mindenféle bakelitek, stílusok szerint elrendezve. Plexidobozba eldugott lemezlejátszó, amihez sosem nyúlhattunk hozzá. Féltette, nehogy eltörjük a tűjét. És megtanultuk: nem szabad hozzányúlni, mert az nagyon drága, meg a lemezt is összekarcolja, ha avatatlan kezek babrálják. Megértettük, nem akartuk tönkre vágni a csodadobozt. Annyi vonzó, tetszetős dal szállt onnan kifelé. Amikor ezeket hallgattam, az ágyon ugráltam, és tökéletesen szabadnak éreztem magam.
Onnan jött a Zeppelin is. A régi banda. A nyolcvanas évek végén, amikor én feleszméltem, és értettem, mi az a zene, ők már nem játszottak együtt. Kapargattam a lemezborítót, bámultam az arcokat. Olyan szép zene volt. Olyan szép zene még ma is.
Semmit nem értettem akkor belőle. Később, amikor megtanultam angolul, akkor fogtam fel, mennyivel jobban kitárul a világ, ha például azt is megérted, amiről a Zeppelin énekel.
Fantasztikusak. Máig a kedvenc zenekarom, és csak egy-két dal vetekszik számomra a repertoárjukkal, például a Stones-tól a Paint It Black.
Robert Plant, az énekes sorsa akkor pecsételődött meg, amikor tizenhárom évesen elkezdték érdekelni a lányok. Egy korábbi interjújában bevallja: „Tizenhárom éves voltam, amikor hirtelen megkedveltem a lányokat, és rájöttem, mit kell tennem, hogy ők is vonzónak találjanak. Először is megnövesztettem a hajam. Amint leért a fülem alá, azonnal nyert ügyem volt náluk. Eszembe sem jutottak a leckék a következő öt évben. Csak egy popzenekarhoz akartam csatlakozni. (…) Tudtam, hogy nagyon neheztelni fognak rám a szüleim, de megmondtam nekik, hogy zenész akarok lenni.”
Plant és Jimmy Page 1968-ban találkozott. Page-t azonnal lenyűgözte a fiatal énekes. Mondhatni, nagy egymásra találás volt az övéké: „olyanok a színpadon együtt, mint két lobogó örömtűz, mint két lángoló máglya” – írja róluk az egyik kritikus később.
Plantet pedig azonnal felkapta a szakma. A kezdetben gátlásos fiú úgy nyílt ki a színpadon egyre jobban, és úgy vált rockszimbólummá, olyan frontemberré, aki teljes lényével uralja a színpadot, mintha egy csodálatos virág lenne.
Hosszú, hullámos haja, szőke fürtjei, markáns arcszerkezete még rátett erre az imázsra. Ráadásul a stílusát is hamar megtalálta. Nadrágját a csípővonalánál viselte, ingjei rendre szűkek voltak és teljesen kigombolta őket, sokan teljesen rákattantak erre a külsőre, és görög istennek, vikingnek, preraffaelitának, reneszánsz trubadúrnak nevezték, vagy éppen Botticelli-fejnek. Ez része volt annak a karizmának, ami szorosan hozzátartozott a Zeppelin színpadképhez.
De ezt Plant nagyon is a helyén tudta kezelni:
„Azt mondták rólam, hogy szexuális fény vagyok. Néhány hónappal ezelőtt még ismeretlen énekes voltam, most meg már a jövő szexszimbólumának neveznek. Nem rossz. Meg kell vallanom, nem tudom, mit értenek az emberek pontosan szexszimbólum alatt. Kár, hogy ezt az egészet nem lehet igazán komolyan venni, mivel csupán a sajtó találta ki. A popvilágban, ahol mindent felfújnak, és ahol minden irreális, soha nem tudhatja senki, hogy egyik napról a másikra mi fog történni” – mondta akkoriban.
A zenekar sikere (sokan a világ legjobb zenekarának tartják, köztük én is) a tagok művészi szabadságának volt köszönhető, hogy nem lettek korlátok közé szorítva, mindenki szárnyalhatott, mindenki abban teljesedhetett ki, amiben igazán jó volt, amit szívvel és lélekkel tudott csinálni. Nem voltak körülöttük balhék, nem akarta egyik sem lenyomni a másikat. Egy ideig el sem tudták képzelni, hogy szétváljanak. A zeneszámaik változatossága – hogy nem unalmasak, nem ugyanolyanok – tette őket az egyik leginkább meghatározó bandává a világon.
„Úgy gondolom, a zene az érzelmekről szól: tervezgetés nélkül kell megszületnie. Kipattan a fejünkből, lezuhan a padlóra, és ahogy ott pattog, szépen felszedjük. Mi így dolgozunk. De mi mást vártok tőlünk? Kibéreltük a stúdiókamiont, elmentünk vele vidékre, egy régi, romos házba. Ilyen körülmények között elvileg nem is lehetne remélni, hogy a zene összeáll, de mégis ez történt.”
– nyilatkozta Plant 1974-ben.
A masszív, felfelé ívelő sikereiknek végül tragédiák láncolata vetett véget. Kezdődött Robert autóbalesetével, mely során súlyosan megsérült a lába, a felesége pedig napokra kómába került. Aztán folytatódott azzal, hogy két évvel később, 1977-ben egy gyomorfertőzés miatt elveszítette ötéves fiát, Karac Pendragont. Plant teljesen összetört, a turnéjukat lemondták, két évig nem álltak színpadon.
Mikor visszatértek, egy évre rá szívrohamban meghalt a dobosuk, John „Bonzo” Bonham. A zenekar gyakorlatilag megszűnt. Néhány fellépést leszámítva nem voltak együtt a színpadon azóta.
Még télen utaztunk Pécsre Veronnal. Mutatott nekem egy dalt. Stairway to Heaven. Ki ne ismerné, még azok is szerintem, akik nem igazi Zeppelinesek. A felvétel 2012-es volt. Ann és Nancy Wilson adták elő az igazi Zeppelin klasszikust Jason Bonhammel, a régi dobosuk, az elhunyt Bonzo fiával a The Kennedy Center Honorsban.
A közönség között ott ült Robert Plant és Jimmy Page is. Érdemes figyelni az arcukat, ahogyan hallgatják a dalukat. Az énekesnő szeme sem rebben, úgy ad elő. A zene pedig egészen varázslatos, nem lehet kibírni bőgés nélkül (mondjuk, én mindenen bőgök amúgy is, de mindegy).
Vannak olyan dolgok, amik nem halnak meg soha. Robert Plant és a Led Zeppelin pontosan ilyen.
Szentesi Éva
Kiemelt kép: Getty Images/ Art Zelin
