A felkelő nap háza – ahová mindig visszatérek

A fent említett dal nekem a szülőföldemtől való elszakadást, és az oda visszatalálást jelenti – de nem azért, mert pontosan erről szól. Amikor én viszonylag korán, tizennégy éves koromban elköltöztem otthonról, akkor ezt a dalt rengeteget hallgattam. 

Tiszalökön, az utolsó utcában születtem. Abban az utcában, ami lefelé visz a Tiszához és az üdülőtelephez. Télen, amikor hatalmas hó esett, és senki nem járt az utakon, akkor Alit, a németjuhász kutyánkat befogtuk a szánkó elé, és az úttesten fakutyáztunk. Nyáron, amikor rekkenő volt a hőség, kint futkároztunk az árok mellett, vajas kenyeret ettünk, meg téptünk a kertből nap ízű paradicsomot, kiültünk mezítláb az árok partjára, lihegtünk a fogócskától, és vajbajszokat rajzoltunk a kenyérrel, olyan mohón faltunk. 

Semmihez nem tudom hasonlítani a nap érlelte, hatalmas paradicsom ízét a tiszalöki sütödéből hozott, kopogós héjú kenyérrel, és nagyanyám vajával. Nekem ez a felkelő nap háza.

Amikor ment le a nap, kiültünk a lócára, és néztük, ahogy lebukik az utca végén. 

Gyönyörű volt. 

Oda kell mindig visszamenni. 

Papa was a Rolling Stone – and my ex boyfriend too

Nyíregyházán szerelmes voltam egy táncosba. Sűrű, göndör haja volt, mandulavágású szemei, vastag szája, és megfoghatatlan, zabolátlan természete. 

Nagyon mély és magas érzelmi hullámvölgyeket éltünk meg. Sokszor zuhantunk le iszonyat magasról, és milliószor másztunk vissza. Gyűlöltük és imádtuk egymást egyszerre, ugyanabban az időben. De a kapcsolatunkat nem tudtuk megmenteni. 

Rengetegszer hallgattuk ezt a számot, és úgy táncoltunk rá a Cock and Bull nevű, Búza téri szórakozóhelyen, hogy perzselt tőle a parkett. 

Ezt a dalt George Michael is feldolgozta, de az eredeti előadója a The Temptation nevű együttes. Ez az én örökzöldem. 

Lépcsőház a mennyekbe

A Led Zeppelin alap, nagyon szeretem. ITT írtam már arról korábban, hogy ez a szerelem mennyire mély valójában. Robert Plant gyönyörű, gyűrűs hajkoronája, ellenállhatatlan színpadi jelenléte és az a performansz, amit Jimmy Page-dzsel együtt nyomtak a színpadon, örökre beírta őket a zenetörténelem Pantheonjába. 

Bár nem igazán kedvelem a feldolgozásokat, de Veron barátnőm mutatott nekem tavaly egy olyan felvételt, amitől patakokban folyt a könnyem. A Kennedy Center Honors egy olyan művészeti esemény, amely 1978 óta minden év decemberében fejet hajt az amerikai kultúra előtt a Kennedy Center Operaházban. A Led Zeppelin sem maradhatott ki a sorból, és a Heart nevű együttes ezt a dalukat énekelte el a tagok könnyező szemei láttára. A dolog pikantériája, hogy az a srác, aki ezen a felvételen dobol, a Zeppelin 1980-ban elhunyt tagjának, John (Bonzo) Bonhamnek a fia.

A szintén dobos Jason Bonham feltekint az ég felé, amikor befejezi a dalt, amit egykoron apja is játszott:

Novemberi esküvő és hosszú hajú fiúk

Jó, hát, nyilván Axl Rose-ba is fülig szerelmes voltam. Nemcsak a hosszú haja miatt, hanem a durva hangjáért is, meg azért, ahogy kisgatyában rohangált a színpadon. 

Most nyáron, az egyik fesztiválon Laca haverom megállt mellettem, szemügyre vette a szaggatott farmershortomat és a derekamra kötött, Axl stílusáról koppintott kockás ingemet, majd ezt mondta:

„Ha Amerikába születsz a hetvenes években, tuti, Axl Rose csaja lennél”. 

Persze ez hülyeség, mert a gyönyörű Stephanie Seymourt elég nehéz lenne lekörözni (még nekem is), de szívesen lennék egy menő rocksztár csaja, nem tagadom.  

És szerintem nincs olyan ember a földön, aki ne ismerné a November Raint. Ha lenne esküvőm, akkor erre a számra vonulnék be. Jujj, de várom!

Lovagold meg a vihart!

A pszichedelikus rock gyöngyszemének, a The Doors tragikus sorsú frontemberének víziója elég sok helyre elkísért. Amikor megnéztem a Jim Morrison életéről készített filmet, amiben Val Kilmer a megszólalásig hasonlít rá, rögtön tudtam, hogy ez is óriási kedvencem lesz. Egy életre. 

A depresszív taktusok, a borús képek sokszor segítettek abban, hogy elhiggyem, ezen a világon nem egyedül nekem vannak démonaim. 

Viharon lovagolni pedig olyan, mintha zuhannál valami felé, amit elemi erővel lehet csak megállítani. Senki nem fogja a kezed, és egészen a koppanásig azt érzed, hogy nem leszel képes megállítani. Aztán rájössz, hogy a padlóra kerülés után is van élet. Talán egy sokkal jobb élet. 

Kár, hogy Jim Morrison ezt nem érhette meg. 

Te pedig, kedves olvasó, folytasd a sort azzal a dallal, ami sokat jelent neked. 

Szentesi Éva