–

SZ. N.: A kérdésedre a válasz: úton vagyok. Nem a célba érés a lényeg, hanem az, hogy jó legyen az irány. Öt éve már képzésekre jártam, törtem a fejem, hogyan tudnám több mint húsz év kommunikációs tapasztalatát a televíziótól függetleníteni, megtalálni egy másfajta „flowt”. 

K. A./WMN: A függetlenedés kényszer volt vagy felismerés, hogy a tévés karriernek egyszer csak vége lehet?

SZ. N.:

Reálisan nézve a mai televíziózást, nincs igazán szükség arra az érzékenységre, mélységre, amit én képviseltem az interjúimmal.

Nem panaszkodom, csupán a tévében 450 beszélgetést forgattam. A médiában megéltem „hepét és hupát”, voltak nagy csendek és nagy boldogságok, nem akarom görcsölve remélni, hogy még adatik valami nekem való feladat, hanem megkeresem magamnak én azt, amiben jól érzem magam, és egyébként, ha kapok egy méltó felkérést, akkor elgondolkodom rajta, hogy vállalom-e. Folytathattam volna a televíziózást, de csak olyan körülmények között, amelyekkel önmagamat értékeltem volna alul. Attól már nem leszek „szilynórább”, ha még egy interjút készítek.

K. A./WMN: Mi kell ahhoz, hogy valakit szeressen a kamera?

SZ. N.: Nem tudom, nehéz megmondani, mint ahogy azt is, mitől karizmatikus valaki. Nem akarom misztifikálni a dolgot. Talán az önazonosság jön át. Bár van, aki szerepekben is jól tud működni a képernyőn, egészen más magánemberként. Én 25 év után végtelen otthonosságot érzek egy stúdióban. Érzem a teret, az irányokat, a nézőket, átlátom, honnan, mit vesznek. Mostanában, ha vendégnek hívnak, az a benyomásom, hazamegyek. De a televízió nem a kizárólagos otthonom. Nem vagyok képernyőfüggő. Interakciófüggő vagyok.

K. A./WMN: Sokáig tanítottál médiaszakosokat. Érezted, ki való tévésnek, és ki nem?

SZ. N.: Igen, éreztem, kit szeretne a kamera, de azért ebben a szakmában sok minden tanulható, sok múlik a technikai tudáson, vannak praktikák, hogy elérjük, valóban odaérjen a műsorvezető a nappalikba, ne maradjon a dobozban. Nekem fontos a szép, míves beszéd, a szabatos fogalmazás képessége. Mikor kezdtem, mikrofonengedélyt kellett szerezni, ezért beszédtanárhoz jártunk.

A rádióban gesztusok nélkül kellett, hogy hassak. Így pontossá lettem nevelve. Ha csukott szemmel hallgatom a televíziót, sokszor megrökönyödöm a pongyolaságon.

K. A./WMN: A gesztusaid nagyon jellegzetesek.

SZ. N.: Az egész testemmel beszélek. Különben a legtöbb kritikát azért kaptam, hogy „hadonászom”.

K. A./WMN: Repkedsz.

SZ. N.: Ez egy kedvesebb megközelítés. (nevet) Ismered az öt-egy szabályt? Egy bántást öt dicséret tud semlegesíteni.

K. A./WMN: És vannak mondatok, amelyeket ezer sem képes feledtetni.

SZ. N.: Igen, picit megrepesztik az önbecsülésünket.

Azt szoktam mondani, nálam nem a bölcsek köve van, hanem a bölcsek kételye. Kétely van bennem önmagammal kapcsolatban is, tehát önreflexióra késztet a kritika, nem megy el a fülem mellett az biztos.

K. A./WMN: Visszakanyarodva a startvonalhoz: mostanában költöztél, ugye, Nóra? Mondtad régebben, hogy nagyon vágysz egy saját otthonra.

SZ. N.: Meglett a házikóm végre, igen. Sokszor költöztem életemben, Debrecenben voltam kollégista majd jöttek az albérletek, Budapesten kislakás, belváros, Szentendre, Zugló, Margit körút, Érd, majd a második válás után 15 év albérlet… és nem is komplett a lista… és most megérkeztem a kisházba.

Sokan nem nézték ki belőlem az albérletesdit. A gyerekeim miatt olyan helyen akartam lakni, ami tömegközlekedéssel jól járható, és a városban van. Közben nem akartam eladósodni, arra gondoltam, ha nem lesz sok munkám, mi lesz velünk? Most viszont, hogy már felnőttek a fiúk, olyan helyre költöztem, ahová nem jár ki BKV busz. És ez most már a saját házam.

K. A./WMN: Mesélted, hogy antik bútorok közt nevelkedtél, de gyerekkorodban nagyon vágytál egy olyan íróasztalra, ami nem biedermeier, és lehet rá matricázni. Most matricázhatsz végre?

SZ. N.: Nem, az antik bútoraim velem költöztek mindenhová, de hipermodern konyhát szeretnék, a terasz pedig provence-i hangulatú. És sok kedves tárgy vesz körül, például baglyok, imádom, gyűjtöm őket. Modern nő vagyok, magamra hangolom a stílusokat.

K. A./WMN: Mostanában sok beszélgetést, talkshow-t, előadást tartasz országszerte. Megnyílnak neked az emberek. Nyílván ők is kíváncsiak a te életedre.

SZ. N.: A Facebook-oldalamon a házamból a kert szegleteit megmutatom, de nem fotózom végig a lakást. Életem bizonyos történeteit elmondom, ha inspiráló lehet másoknak, de alapvetően egy introvertált exhibicionista vagyok. Egy fárasztó nap végén nem ülök be valahova a haverokkal, egyedül szeretek pihenni. Nagyon szűk kör ismer jól, nem hakniztam végig a válásommal a bulvársajtót.

Van pár ember, egy kezemen meg tudom számolni, hányan vannak, akik, ha szomorú vagyok, egyszer csak felhívnak, mint a minap a barátnőm: „nyisd a kaput, itt vagyok”. Én is ilyen vagyok számukra.

K. A./WMN: Ezek szerint maradtak igazi, kölcsönösségen alapuló barátságaid, nem udvartartásod van, mint sok ismert embernek.

SZ. N.: Nem, nincs benne az esti rítusban a glóriafényezés.

K. A./WMN: Ha riportot írnék azokról a nőkről, akik nagy újrakezdők, akkor te is az  egyik alanya lehetnél.

SZ. N.:

Hadas Kriszta mondta, hogy „Nóra, te túlélő vagy”. Az igaz, hogy a nagy csendekben kezdtem el tanítani, írni, előadásokat összerakni. És lassan portfólióvá álltak össze a dolgaim. Ha végig kényeztetett volna a televízió, sokkal kevesebb lennék ma.

K. A./WMN: Megszállott B-terv gyártó iparos vagy, vagy egyszerűen kreatív elme, ha baj van, gyorsan kapcsolsz?

SZ. N.: Elvált anyaként életre vagy ítélve, sosem húzhatod le a redőnyt. Édesanyámat, öcsémet is támogatom. Most például új dologba kezdtem épp. Két régi, debreceni pszichológus barátnőmmel összejöttünk harminc év után. Ott folytattuk, ahol abbahagytuk, kitaláltuk, hogy alkossunk együtt valamit. Összeraktuk a „pszichostyling” módszertanát, nyáron tábort szervezünk csajoknak.

K. A./WMN: Mi az a pszichostyling?

SZ. N.: Andrea barátnőm fogalma, lényege, hogy önismerettel, kommunikációval, stílussal foglalkozunk, olyan nőkkel, akik kíváncsiak és önreflexióval élnek. Nem terápia, inkább találkozás önmagunkkal, táborjelleggel, napi workshopokkal, vendégelőadókkal, magunkra szánt hat nappal. Idén Náray, Pataki Ági is eljön.

K. A./WMN: Hogy látod, melyek a mai nők legfontosabb problémái?

SZ. N.:

Kevés idő van önmagunkra, a csendre, a befelé figyelésre. Inspirációt jelenthet, ha valaki jó kérdéseket kap. A bűntudat is kulcsfogalom manapság: „elég jó anya, társ, munkaerő, barátnő vagyok-e?”.

K. A./WMN: Kívülről úgy tűnik nekem, a nők jelentik a fix pontokat az életedben. Édesanyád. A barátnők. A férfiak illékonyabbak.

SZ. N.: Adri, két fiam van! És két fiúmacskám!

K. A./WMN: Igazából az apukádra, a nevelőapádra gondoltam, mondtad, hogy fájt az „eltűnésük”, aztán a válásaidra…

SZ. N.: Pasi barátaim vannak, olyanok, akiket nem kell elengedni, akiket fel lehet hívni, megkérdezni a véleményüket fontos dolgokban. A hosszabb kapcsolatok is nagyon fontosak voltak az életemben. Igyekszem nyitottan élni görcsös vágyakozás helyett, méltó módon, hogy egyszer csatlakozhasson hozzám valaki. A televíziózással kapcsolatban is így érzek: hűséges tudok lenni hozzá, de el is tudom engedni.

K. A./WMN: Hogyan érintett a fiaid elköltözése?

SZ. N.: Lehet, hogy nem lesz szimpatikus, amit mondok.

K. A./WMN: Nem az a cél, hogy az legyen.

SZ. N.:

Lubickolok! Megtettem, amit meg kellett. Elkísértem őket a küszöbig. Új időszak kezdődött, de nem vagyok szomorú. Most én jöhetek. Képzeld, a fiam azt mondta, amikor elköltözött: „mama, most már kezdj el élni!”.

Szimbolikusan jó a kiköltözés: az építésről szól, nem az ürességről ez az időszak. Nem érzem, hogy rám nincs már szükség. Az öndefinícióm nem az anyaságon alapszik.

K. A./WMN: Dobozolsz? Elmosogatsz, ha náluk vagy? Vagy megállod, hogy ne tedd?

SZ. N.: A kisebbik fiam koleszos, néha lefotózza a szobáját, hát… jó, hogy messze van. Most itthon van a vizsgaidőszakban. Beáll a hűtő elé, és mondogatja, hogy de jó, anya, mennyi minden van benne…

K. A./WMN: Ő is Debrecenben tanul, mint te annak idején.

SZ. N.: Két évig voltam Debrecenben, utóbb kiderült, életem legboldogabb két éve volt, aztán jeles átlaggal átvett az ELTE.

K. A./WMN: Szombathelyről költöztél el, kisebb tesók mellől, szoros anya-lánya viszonyból kollégiumba.

SZ. N.: Ott nőttem fel. Sok évvel fiatalabbak a második alomból származó testvéreim, nagy felelősség volt rajtam a róluk való gondoskodás, sokat segítettem anyukámnak. Debrecen a szabadságot jelentette. Nem kellett vigyázni senkire. Imádtam hajnali négyig megváltani a világot, nem kellett kakaót főzni, szendvicset csinálni.

K. A./WMN: Láttam egy képet rólad, pár hetes: felteszed a lábad az asztalra, valami olyasmi kommentárral, hogy amit nem lehetett gyerekkorban, most lehet. Még tart a lázadó kor nálad?

SZ. N.: Naná! Imádom a serclit. Sosem engedték levágni mind a két végét, úgyhogy amikor elmentem Debrecenbe, gyakorlatilag hámozott cipót ettem vajjal, csak a héjat. Most is így csinálnám, csak azóta gluténérzékeny lettem, ennyit a sercliről.

K. A./WMN: Nagyobb tét esetén is tudod mondani, hogy juszt se?

SZ. N.: A tévében, amikor méltatlan feltételeket szabtak, nem legalizáltam a modern rabszolgaságot, amely kihasználná, hogy szeretem a hivatásom. Párkapcsolatból is szálltam ki, pedig mindenki azt mondta, ne tegyem. Ha valami az értékrendemmel összeegyeztethetetlen, akkor az érzelmeim visznek, nem mérlegelek.

Gondolkodó, tépelődő, de vágyvezérelt ember vagyok.

K. A./WMN: Makacsnak születtél vagy tanultad a nemet mondást?

SZ. N.: Kötelességtudó, fegyelmezett, teherbíró jó kislány vagyok alapvetően. Hajlamos a túlvállalásra. Tudom, hogy vigyáznom kell, mert reflexből igent mondanék sok dologra, ami nem fér bele az életembe. Megtanultam ezért időt kérni, átgondolni. Kis helyzetekben jól lehet amúgy gyakorolni a nemet. Húspult: maradhat a 13 deka parizer?  Nem, én tízet kértem! Kimondod, és a Föld forog tovább.

Idővel rájön az ember, ha nemet mond valamire, magára mond igent. Mert az igenek megbetegíthetnek. Ha belül azt érzed, nemet kellett volna mondani.

K. A./WMN: Mondod, hogy lubickolsz a helyzetben, hogy felnőttek a gyerekeid, és már nincs akkora felelősség rajtad. Erre magadhoz veszel cicákat, kölyökkutyát…

SZ. N.: Örök gyerekeket... Így alakult. Amúgy nem vagyok egy macskás nő. De a házban megjelent egy egér. Hiába mondtam neki, hogy „Jerry, a jelenléted nem legális”, nem költözött ki. Úgyhogy lett egy mentett cicám”, Lucifer, aki viszont gyíkokat fog, egeret nem. Pedig tartottam neki biológiaórát, hogy „ez a gyíkocska, az meg a cincin, de hiába. Viszont az egér megsértődött, mostanában nem mutatkozik. Lucifer maradt, de csak velem áll szóba. A fiam kitalálta, ha kapok még egy cicát, és Lucifer látja, hogy az velük is barátkozik, akkor megszelídül. Megjött a pici cica, de Lucifer nem lett szelídebb persze. Viszont, mivel az álmom valójában egy óriás schnauzer volt, a macskák után hozzám költözik Kyra. Terápiás kutya lesz, elvisz majd sétálni.

K. A./WMN: Lesz még kedved kimozdulni a mini édenkertből?

SZ. N.: Jogos kérdés. Novemberben költöztem, ez az első nyaram a házban. Mindennap felfedezek valamit a kertben. Most még nyaralok a saját otthonomban. Nem tudtam például, hogy van liliomom, tegnap kiderült, hogy igen. Imádok kertészkedni, kikapcsol. A locsolás nekem meditáció. Viszont tavaly kipróbáltuk a barátaimmal az operafesztivált Veronában, és idén is megyünk. Verona a szívem csücske, kicsi Róma. És az augusztusi tábor feltöltődés lesz nekem is. Nagyobb utazást a kutya miatt nem tervezek.  

K. A./WMN: A sok beszélgetés közül, amelyen túl vagy, emlékszel különösen rossz emlékűre? Nyilván neveket nem fogsz mondani, általánosítva kérdezem: mi irritál rettenetesen valakiben?

SZ. N.: A kétely nélküli embert nem bírom. A demagógot. A rigid gondolkodásút. A tutistát. Akinek csak a saját igazsága létezik. Amit megtanultam az interjúkból, az pont az, hogy a világ, az igazság, oly sokféle lehet! Mindenki a saját filmjét nézi.

Kurucz Adrienn 

Képek: Csiszér Goti/WMN - Goti Photography