Vámos Miklós: „Sokszor voltam hülye” – Interjú

–

Gyárfás Dorka/WMN: Ki volt az a Bozsik Cucu Trikotázs? Az egyik novellájában – amiben egyébként sok mindent elmagyaráz egy letűnt korról – azt írja, „na, ennek már nézzünk utána a neten”. Én inkább megkérdezném, ha már találkozunk.

Vámos Miklós: Bozsik József híres focista volt, valamikor az Aranycsapat után, akit a társai és a szurkolók úgy becéztek: Cucu. A szocializmusban divat volt, hogy a sikeres sportpályafutás végén az ember kapott egy lángossütőt, kötödét, bármit.

Gy. D./WMN: Trafikot…?

V. M.: Vagy akár egy trafikot. A trikotázs francia szó, azt jelenti: kötöde. Ugyanis Bozsik József egy női felsőrészeket árusító boltot kapott, ahol saját kezűleg varrta a gombot a pulóverekre és a kardigánokra. Mert egy rendes ruhaboltban odavarrják a gombot, ahol az illetőnek jó lesz. Ő ott ült, és a rá jellemző precizitással végezte a feladatot, nem engedte, hogy a nők kivegyék a kezéből a munkát, mondván: „Ugyan, Bozsik úr, majd mi…” Bozsiknak volt egy nyaralója Balatonszabadiban, ahol az egyik történetem játszódik, így került elő a neve. De Puskást is ismertem egyébként, nem akarok dicsekedni.

Gy. D./WMN: Hogyhogy?

V. M.: Ezt már a Zenga zének című regényben megírtam: egyszer ott állt az óvoda kerítésénél, ahová jártam, mert udvarolt az egyik óvónőnek – és, ugye, egy Puskásnak könnyen ment az udvarlás. Én azonban féltékeny voltam, mert én is annak az óvónőnek udvaroltam. Úgyhogy odafutottam, és azt mondtam neki: „Szervusz, Öcsi! Én is Öcsi vagyok.” (Mert engem is így becéztek otthon.) „Igen?” – kérdezte. Mindeközben a kezemben fogtam a kedvenc törpémet (a Hófehérkéből), a Hapci nevűt. Kérdezte Puskás: „Ez meg mi?” Mondtam: „Hapci.” „Add nekem.” „Mit adsz cserébe?” „Honvéd jelvényt.” Én meg, amilyen barom vagyok, megkötöttem az üzletet. Puskás elvitte a Hapcit, megkaptam a jelvényt, ami egyáltalán nem kellett nekem. Végigszipogtam a délutánt. Aztán jött értem anyám, elindultunk haza, kérdezte, miért vagyok olyan rosszkedvű. Mondtam: „Eladtam a Hapcit.” Mire ő kikapta a táskájából: „Ja, itt van.” Mert a Puskás otthagyta az óvónőnél. Ez az én kapcsolatom az Aranycsapattal.

Gy. D./WMN: Jólesett ezekben a régi időket megidéző novellákban, hogy egy képzeletbeli fiatal olvasóhoz írta őket, és többnyire elmagyarázta, amit már nem érthetünk. Eleve ritkán érzem, hogy az író közvetlenül hozzám szólna.

V. M.: Ez nem a fiataloknak szóló udvariasság, hanem az olvasónak általában. Nagyon sok mindent nem feltételezek. Először is nem feltételezem, hogy aki megveszi egy könyvemet, az olvasta az előző negyvenből bármelyiket. Természetesen egy fiatalabbnál még kisebb az esély. A másik, hogy egyáltalán nem szabad azt hinnünk, hogy ami fejünkben van, az a másik fejében is létezik. Majdnem minden munkámra igaz, hogy amiről úgy érzem, nem biztos, hogy világos, azt megpróbálom elmagyarázni. Különösen igaz ez erre a kötetre, mert ez egy szemérmes önéletrajz-féle. Igazi önéletrajzot sosem fogok írni, életem különböző tényeit elosztogattam már a regényeimben.

Aki olvasta több regényemet, az elég sok mindent tudhat rólam – még akkor is, ha mindennek csak a fele igaz, mert a másik fele fikció. Persze nem lehet tudni, melyik.

Gy. D./WMN: A valós szereplők nem szoktak reklamálni?

V. M.: Szoktak. Minden szakmának van nehéz oldala. Én nem tudok másból dolgozni, mint abból, amit átéltem, hallottam vagy olvastam. Ha kitalálok valamit, az is tényekből indul ki – tehát óhatatlanul magukra ismernek bizonyos emberek. Ha olyasvalaki ismer magára, akit tényleg használtam, akkor bocsánatot kérek.

Gy. D./WMN: Sosem szól előre, megjelenés előtt?

V. M.: Miért tenném? Már csak azért sem, mert amikor elkezdem írni a regényt, még tudom, kiről mintáztam az alakokat, de ahogyan egyre beljebb haladok, elfelejtem, és megteremtem a saját hőseimet. Írtam például egy regényt Anya csak egy van címmel, ami után rengeteg olvasó felkeresett, és sokszor mondták: „az ön édesanyja…” Ilyenkor mindig közbevágtam: „Nem az én édesanyám, hanem a regénybeli humoristáé.” Anyám csak inspiráció volt, több sorstársából gyúrtam össze a regénybeli asszonyt, elsősorban olyanokból, akikkel együtt volt kórházban.

Gy. D./WMN: Mégis megvárta a halálát, és csak utána jelent meg a könyv. 

V. M.: Persze hogy megvártam – nem akartam megbántani. Őt a részletek nem érdekelték volna, az sem, hogy még a külsejét is megváltoztattam. Neki is csak azt tudtam volna tiszta szívvel mondani:

sajnos a prózaíró kegyetlen embertípus, aki a rokonait ugyanolyan kíméletlenül feltrancsírozza, mint saját magát – ez az egyetlen mentsége.

Magammal általában sokkal kegyetlenebbül bánok, mint bármely más hősömmel, ez azért a Töredelmes vallomásból egyértelműen kiderül.

Gy. D./WMN: Igen, ez tény. Az jutott eszembe a sok, saját szégyenét feltáró történet olvasva, hogy ön nem tudná azt mondani, amit Edith Piaf, hogy „Je ne regret rien.” (Nem bánok semmit sem.)

V. M.: Semmiképp sem mondanám. Szerintem Edith Piaf sem úgy mondta, mint egy ember, aki vallomást tesz. Ez csak egy dalszöveg, más írta.

Gy. D./WMN: Persze, de vannak, akik azt vallják, hogy semmit sem kell bánni, mert mindenből tanul az ember, mindennek köszönhet valamit, minden elvezet valamihez.

V. M.: Olyan értelemben én sem sajnálok semmit, hogy meggyőződésem: a dolgok csak úgy történhettek, ahogy megtörténtek, ezért teljesen mindegy, hogy örvendezünk vagy sopánkodunk miattuk. De olyan értelemben igenis bánok dolgokat, hogy sokszor választottam rossz megoldást (főleg emberi kapcsolatokban),

sokszor voltam hülye. Szerintem nincs olyan ember, aki semmit sem sajnál.

Gy. D./WMN: Segít valamit, ha az ember kiírja magából, amit már bán? Ráadásul nemcsak a fióknak, hanem közzé is teszi?

V. M.: Hogy az ember valami közzétesz-e vagy sem, az nem csak irodalmi kérdés. Az irodalmi kérdés úgy hangzik: meg tudta-e írni úgy, ahogyan szerette volna. Én akkor érzem, hogy sikerült, ha a végső szöveg nagyjából képviseli azokat a gondolatokat, amiket könyvvé akartam alakítani. Amikor kész, ezt még nem is könnyű eldönteni – az ember félreteszi, és később visszatér rá. De aki elkezdi magát cenzúrázni – „ezt nem írhatom meg, mert nem illik; ez titok; ezzel megbántanék valakit” –, annak az írásai – nincs rá jobb szó – elszaródnak.

Egy prózaíró nem lehet tekintettel senkire.

Angolul azt mondják: „the writer’s kingdom”, tehát az író királysága. Ha leülök írni, akkor nekem semmi nem számít – ez persze csak az írás időszakára vonatkozik. Aztán az ember félreteszi a szöveget, és néhány hónap után ránéz. Ilyenkor kiderülhet, hogy nem olyan lett, amilyet reméltél. Másrészt kiderül az is, mely részek miatt lehet sajtópert indítani ellened. És akkor elkezded a „kamuflálást”, megváltoztatod a neveket, átalakítod kicsit az eseményeket. De néha olyan jó az eredeti, hogy nem lehet. Az élet a legjobb író. Aztán az ember hoz érett döntéseket.

Gy. D./WMN: Arra viszont nem válaszolt, hogy segített-e önnek, amikor kiírta magából ezeket a fájdalmas élményeket.

V. M.: Igaza van. Minden munkám olyan, hogy valamit nem szeretnék tovább cipelni a vállamon, ezért írok belőle regényt vagy novellát. Szerintem az igazán normális emberek nem lesznek prózaírók.

Prózaíró az lesz, akinek van feldolgozhatatlan traumája, problémája – és hát, nekem sok volt.

Erre a könyvre ez különösen igaz. Minden novella egy-egy pszichoterapikus gyakorlat, életem fájó pontjait próbáltam feldolgozni. Készült három novella, amelyek a legfájdalmasabb emlékeimről szóltak, azokat végül nem tettem be a kötetbe, mert még élnek az alanyok, és elég közel áll a valósághoz, ahogyan megírtam, változtatni pedig nem tudtam. Ezeket félretettem. Gondoltam, így is elég vastag a kötet.

Gy. D./WMN: Le is tudta tenni ezeket a terheit?

V. M.: Valamennyire. Nem 100 százalékos az eredmény. Ezek viszonylagos dolgok. Ha valamennyit segít az emberen, hogy prózát ír, az már jó. Mondjuk, 30 százalékot. Másik 30 százalékot szerezhet az ember a lélekgyógyítás bevett módszereivel, a pszichológustól a Hellinger-féle családállításig vagy a buddhizmustól a meditációig. Ha csak 30 százalék marad, az már jó.

Gy. D./WMN: Mintha az egyik novellájában említené, hogy valamit a pszichológusával beszélt meg. Jár terápiára?

V. M.: Nem. Valójában ezek közül a pszichológusban bízom a legkevésbé. Úgy vagyok vele, mint Feldmár András, akit a legbecsületesebb lélekgyógyásznak tartok. Ő azt mondja: senkit nem képes meggyógyítani, csak úgy tud viselkedni, mintha a páciens jó barátja volna. Reméli, hogy az illető elmondja neki a problémákat, amik aztán idővel megoldódnak. A pszichológus feladata, hogy biztosítsa: a páciens heti egy-két órán keresztül csak magával foglalkozzék. Ezt megtehetné otthon, egyedül is, de nem teszi.

Gy. D./WMN: Nem zavarja, hogy most már ennyi mindent tudunk önről?

V. M.: Egyrészt nem érzékelem. Természetesen mondják, írják, de én nem az életem mérem kilóra, hanem a nézeteimet és a tapasztalataimat. Tulajdonképpen egy másodosztályú prédikátor vagyok. Sok nézetet és tapasztalatot gyűjtöttem az évek során, egyikről-másikról úgy érzem, nem volna rossz átadni az olvasóimnak. Az állítólagos bölcsességemet próbálom szétosztani a rászorulók közt. Hogy ki a rászoruló – nem tudom. Hogy használ-e neki az én bölcsességem – azt sem.

De csak akkor tudok leülni írni, ha elhiszem magamnak: amennyiben a témámat meg tudom úgy írni olyan jól, amennyire adott pillanatban képes vagyok rá, akkor a szövegemtől másoknak jobb lesz. Legalább egy kicsivel. Ez a becsípődésem.

Gy. D./WMN: Nem volt néha az az érzése, hogy ez a műfaj – az egyre rövidülő novella – néha túl kevés ahhoz, amit el akar mondani?

V. M.:  Két oka van annak, hogy elkezdtem ilyen kurtákat írni – illetve inkább három. 1. Életem utolsó szakaszában vagyok, bármilyen egészségesnek és fiatalnak is érzem magam.

Tehát egyre rövidül az élet. Negyven fölött az évek kezdenek félév alatt letelni, hatvan fölött pedig egy hónap alatt. Ezt akartam kifejezni a rövidüléssel: a halandóságot.

Szimbólumnak szántam, hogy a végére elfogynak a mondatok, és üres lapok jönnek. 2. A próza régebben a tévéhíradó szerepét is betöltötte. Amikor Dumas megírta a Három testőrt, még egy csomó mindenről be kellett számolni, mert máshonnan nem tudták az emberek, hogy mi van például Angliában. Ez megváltozott. Egyre kevesebb dolgot kell leírni, mert mindenki tudja, milyen egy műtő, vagy teszem azt, Acapulco belvárosa, látni lehet a neten, a tévében. Ha a régi regényeimet újra kiadják, egy csomó leírást kihúzok. E novellákban a helyszínt, a tájat, az embert mindössze egy-két szóval jellemzem. 3. A töredelmes vallomás eredetileg azt jelentette: olyasmit mondunk el, amit nemcsak megbántunk, hanem bocsánatot is kérünk érte. Az egyik történetbe beleírtam, hogy ha az olvasónak is vannak ilyen bűnei, odaírhatja a könyv végén lévő üres oldalakra.

Gy. D./WMN: Az volt az érzésem, miközben olvastam, mint amikor egy idős színészt nézek színpadon vagy filmen, akinek már nincs szüksége színészi eszközökre: teljesen letisztultan játszik, mégis minden benne van.

V. M.: Úgy érzem, hogy én már ott tartok a szépírásban, hogy alig kell nekem valami ahhoz, hogy kifejezzek egy gondolatot. De soha többet nem fogok ilyen rövideket írni.

Akik ismerik a munkáimat, tudják, olyasféle vagyok, mint egy jazz muzsikus, aki ezredszer játssza el a Summertime-ot, és mindig mást improvizál. Ha egyszer valamit megcsináltam, azt többször nem akarom.

Gy. D./WMN: Szóval számvetésből elég egy. De könyve lesz még.

V. M.: Ezt azért is ígérhetem, mert a novellákat egy regény mellett írtam. Az a munkamódszerem, hogy napi két-két és fél órát tudok egy regénnyel foglalkozni, utána abbahagyom, nehogy túlírjam. De a munkaidő nyolc óra, így a fennmaradó időben vagy írok valami mást, vagy egészen mással foglalkozom – kiadót alapítok, tévéműsort csinálok, zenélni tanulok, tangózom, teniszezni járok.

Szóval szép csöndben írtam egy regényt, ami nagyjából készen is van, ősszel megjelenhet. Valószínűleg az lesz a címe: Kilenc. Egy barátság története. Kilenc év, kilenc fejezet, mindegyik egy-egy Beethoven-szimfónia köré szőve.

Gy. D./WMN: Nekem azért nagyon tetszett, hogy ezek a kis történetek már a belátás szemszögéből íródtak.

V. M.: Kedves Dorka, ez az időskor egyik előnye. Van több is, de ez az egyik.

Gy. D./WMN: Ez még az a táska, amelyiket a Lehetetlenben mindig bevitt a színpadra?

V. M.: Nem, ez egy másik. Megvan az eredeti is, de a hatvanadik születésnapomra vettem egy újat. Az előző szakasztott ugyanilyen volt, csak már annyira elszakadtak a cipzárak és a belső részek, hogy nem vállalták a javítását. Húszas éveim közepétől kiszolgált – kíváncsi vagyok, ez meddig bírja.

Gy. D./WMN: Megőrjített a műsorban, hogy mindig nyitva hordja. Hogy lehet így járni? Mindjárt kiesik minden.

V. M.: Nem azért hoztam be nyitva a tévéműsorban, mert pózolni akartam, az életben is így hordom, ugyanis ebből a szempontból idétlen tárgy: csak két kézzel lehet becsukni, és előtte le kell tenni valamire. Erre nekem többnyire nincs időm, sem módom. A legfontosabb dolgok cipzár alatt vannak. Hiszi vagy sem: még sosem loptak el belőle semmit, viszont kedves ajándékokat szoktak beledobni az olvasók. Most is akad benne négy-öt olvasói ajándék.

Gy. D./WMN: Azt hittem, Amerikában látta, hogy a talk show műsorvezetőjének kell legyen egy személyes tárgya – minimum egy bögre… vagy valami.

V. M.: Nem, ez eszembe sem jutott. Az amerikai talk show műsorvezetőknek ez a foglalkozásuk, és ezzel akarják megteremteni a renoméjukat. Amikor én elkezdtem televíziózni, már rég menő író voltam, nem akartam semmit bizonyítani. A táskát csak azért vittem be a színpadra, mert volt benne ajándék, és más dolgok, amit a színpadon elő kellett vagy lehetett venni, szóval praktikus oka volt.

Gy. D./WMN: Ritkán szoktak szemérmes írók egyszer csak színpadra állni műsorvezetőként. Inkább színpadi emberek szoktak egyszer csak elkezdeni írni. Önnél honnan jött ez a késztetés?

V. M.: Álmomban sem gondoltam, hogy valaha televízióban fogok felbukkanni egyéb szerepben, mint riportalanyként. De megkért rá két tévés barátom, Szegvári Katalin és Érdi Sándor, azt mondták, olyan jó interjúkat adtam nekik. Ez azért vicces, mert a sajtóban közkeletű vélekedés, hogy velem nehéz interjút készíteni, és ez igaz.

Aki teljesen tájékozatlan, abból én a magam ironikus eszközeivel hülyét csinálok. Tudok úgy válaszolni, hogy az neki fájjon.

Ami a műsoraimat illeti, ha én leülök valakivel beszélgetni, akkor csak ővele foglalkozom. Tőlem lehet még ott öt-hat kamera, nem érdekel. Ebből volt is gond a Lehetetlen felvételein, amikor a rendező azt mondta: „a kezdő monológot mondd az 1-es kamerába”. „Aha. Én majd mondom, ahová akarom, ti meg majd vegyétek föl.” Inkább értelmes arcokat kerestem a közönségben – nem volt nehéz, nagyon jó közönségünk volt. Viszont én mondtam meg, hol legyenek a kamerák, elvégre a világ egyik legjobb egyetemén tanítottam korábban színészeket a Yale-en. Ott azért lehetett egy s mást tanulni.

Gy. D./WMN: A Lehetetlen sikere soha nem legyintette meg annyira, hogy kicsit komolyabban vegye a tévézést?

V. M.: Nem.

Tudom, hogy egy tévéműsor nem tartozik a világ hét csodája közé. Sokat köszönhetek a televíziónak, és sok bajt is okozott nekem. Akkor jelent meg az Anya csak egy van című könyvem, amikor a Lehetetlen elindult, ami olyan csillagászati példányban kelt el, hogy el sem akartam hinni. Fél év alatt 100 ezer kötet kelt el. De egy tévés arc könyvét csak egyszer veszik meg, és ha nem tetszik, vége. (Utána lehet nézni a könyvpiacon.) Nekem két évre rá jelent meg az Apák könyve című regényem – az most másfél millió eladott példánynál tart, és még mindig veszik. Ebből úgy 500 ezer a magyar piacon kelt el. (27 nyelvre fordították le.) Viszont voltak a tévéműsornak hátrányai is. Például az, hogy én szemlélődni szeretek. Ha maga ott ülne egy másik asztalnál, biztosan találgatnám, honnan jött, milyen életet él. A dedikálásnál is ezt játszom.

A Lehetetlen óta megszűnt számomra a lehetőség, hogy inkognitóban maradjak. Próbáltam mindent a napszemüvegtől a baseball sapkáig, de ezek csak rontanak a helyzeten. És a tévézés azért nem túl emelkedett dolog.

Ha egy egyetemista ma az Anya csak egy vanból szeretne diplomamunkát írni, akkor a professzor megpróbálja lebeszélni. Hajnóczy Péter, egykor divatos író mondta: „A siker bűn.” Ezt sokan vallják a különféle művészeti fellegvárakban. Én meg azt vallom, hogy a siker sem nem igazol, sem nem cáfol semmit. Vannak nagy írók, akik világszerte sikeresek, és vannak nagy írók, akiket alig olvasnak. Nekem tulajdonképpen tökéletesen megfelel, ahogy a szakmai életem alakult, a szaldó pozitív. 

Gyárfás Dorka

Képek: Kerepeczki Anna/WMN