–

A világnak vége. Legalábbis úgy, ahogyan mi ismertük. Most a csend az úr. A legkisebb zaj is azonnali megtorlást von maga után. A büntetés: halál. Jól felpakolt család halad a homokkal felhintett ösvényen, meztelen talpuk nyomot hagy a fövenyen. Akár a tengerparton is lehetnének, kirándulók libasorban: apa, anya és a gyerekek. A hátizsákok dugig tömve a helyi szupermarketben vásárolt tartós élelmiszerekkel, miközben hang nélkül menetelnek, legfeljebb a kezük jelel sebesen. Egy hangok nélküli világban a jelbeszéd az utolsó élő nyelv. Más nincs, csak ők egymásnak. Na meg a szörnyek, amelyek kiszabadultak az ágy alól.

John Krasinski nemrég még zsoldosként téblábolt Bengáziban, legközelebb pedig Jack Ryanként tér vissza nyár végén. A köztes időszakban a családját igyekszik megvédeni a zajoktól, a karmoktól és a fogaktól. Nincs könnyű dolga. Felesége mindenórás terhes, tini lánya a lázadó korszakába lépett, rettegő fiát pedig fel kell készítse a túlélésre. Mindezeken túl egy családi trauma emléke lebeg Damoklész kardjaként mindannyiuk feje felett. Kibeszéletlenül.

Emily Blunt a lány a vonatról. És az új Mary Poppins. De most inkább egy anya a némaság poklában. Ha a férjének nehéz a dolga, mit szóljon ő: egy csecsemőt kell világra hoznia. Hang nélkül. Nem csoda, ha most megcsikordulnak a fogaid, a film végére az ujjaidat is úgy kell majd lefeszegetni az ülés karfájáról. A Hang nélkül lassan – és csendesen – építkezik, a szülés az a katalizátor, ami az események dominó-effektusát elindítja, hogy aztán folyamatosan húzza az idegeidet, míg a „Vége” feliratra szinte hallható pendüléssel el nem pattannak. De már a nyitány során sem unatkozunk. Az alkotók a film elején marokra szorítják a szívünket, és jókorát facsarnak rajta. Ahogy Bluntra a filmben, úgy ránk, nézőkre is vajúdás vár. Ráadásul nehéz szülés. De mint minden esetben, most is megéri.

(Horror)Film már rég volt rád ilyen hatással.

A Hang nélkül valódi csillaga azonban nem Krasinski vagy Blunt, akik az életben is egy párt alkotnak, hanem a tinilányt megkapó őszinteséggel alakító Millicent Simmonds, akinek a nevét már most érdemes megjegyeznünk. Simmonds csecsemőkori gyógyszer-túladagolás következtében nem csak a vásznon siket. A mindössze 15 éves színésznő talán épp ezért képes olyan természetességgel belehelyezkedni élete második filmszerepébe, hogy gyakorlatilag önmagát adja. Simmonds figurája nagyobb önállóságra vágyik, ami jelen körülmények között, amikor vérszomjas rémek lesnek rá, egészen új értelmet hordoz, és visszafordíthatatlan következményekkel jár. A tanulópénzt itt a kiontott vér mennyiségében mérik. A siket lány képtelen kifejezni az érzéseit, pedig szüksége lenne egy nagy beszélgetésre, amely megszabadítaná a bűntudat terhétől. Erre azonban nincs idő. Erősnek kell lenni. Felnőttnek. Még ha fáj is. Mert azt jelenti: életben vagy.

De még mindig jobb, ha a lányod emészti magát, mintha megemésztenék.

Nem tudni, hogy a szörnyetegek honnan jöttek, ahogy azt sem, mi a céljuk. Talán csak a túlélés, ami minden élőlénybe belekódolt, elsődleges parancs.

Nem olyan bonyolult ez. Sőt, kifejezetten egyszerű!

Akárcsak maga a film, ami egy igazán formabontó ötletet valósít meg minimalista stílusban. Krasinski, aki a kamera mindkét oldalán helyet foglalt, nem is bonyolította túl a dolgokat. A Hang nélkül letisztult horrorfilm, amely a zsigereiben képes megragadni a nézőt. Tökéletesen adagolja a feszültséget, még az olcsóbb, hatásvadász jump scare-ek is a helyükön vannak, a valóban idegborzoló megoldások pedig a cselekmény alakításában érhetők tetten. Ilyen például Blunt vajúdása és maga a gyerekszülés, amelyeket egy nyikkanás nélkül kell kiviteleznie, miközben rémek grasszálnak a közelben. A film jelenetei egymásra épülnek, olykor egy szusszanásnyi időt sem hagyva a fellélegzésre, akárcsak Christopher Nolan Dunkirkje.

A film hangkeverése maximálisan kihasználja a hangok, illetve azok hiányából fakadó hangulati tényezőket. Simmonds jeleneteiben például a siket lányhoz hasonlóan semmit sem hallunk. Különös hatást kelt, hogy a feliratozott jelbeszéd alatt éppen csak, de halljuk a szereplők alig észlelhető suttogását is. Eközben a környezet zajait normál hangerőn érzékeljük, mégis, talán a dobhártyarepesztő mozis trend miatt olykor némafilmként hat.

Az általunk ismert világnak vége. Befellegzett. Az ember letaszíttatott a csúcsragadozói pozícióról, de nem hajlandó puszta prédává degradálódni. „Légy ember mindig, minden körülményben”! A Hang nélkül nagyobbrészt pazarul mutatja be ezt, ám a vége, akárcsak a tavalyi Tűnj el!-nek, visszakanyarodik a B filmes jelleghez. Úgy látszik, egyik sem képes igazán kibújni a zsáner keretei közül. A teátrális és kissé összecsapott befejezés azonban alig ront valamit az összképen. Vajon miért kell rögtön megoldást kínálni mindenre? Olykor elég lenne a történet szálat csak úgy… elengedni. Elvarratlanul. Néha kell egy kis csend. Még a szörnyeknek is.

                                                                                              Bányász Attila

Képek: Hang nélkül / A Quiet Place (UIP-Duna Film)