–

Aki sokadik éve követi az AlkalMáté Trupp előadásait – amiből idén a tizenegyedik készült el –, az már nagyjából tudja, mire számíthat: jelenetek laza füzérére, amelyek gyakran vicces, de inkább tragikomikus, néhol pedig megrázó pillanatokkal tárják elénk egy fiatal színész életét. A Színművészeti egykori legendás osztálya – aminek „legendássá” válásán ők is nevetnek, sőt, belefogalmazzák az idei előadásba – mára annyira belejött a maguk által kitalált színházi formába, hogy most már csak a kereteket kell megtölteni új sztorikkal. De a séma adott: mindig terítékre kerül valami a gyerekkorból, és a színésszé válás útjáról, valamint a felnőttkori küzdelmekről (a szülőkkel és párkapcsolatokkal). A jeleneteket dalok kísérik, ezek a történetek érzelmi hátterét hivatottak kiemelni; és azt is megszoktuk már, hogy a főhőst nem mindig a címszereplő alakítja, hanem olykor az osztálytársai, ő maga pedig időnként a jelenet narrátorává válik.

A Vajda Milán című előadás az előzőekhez képest nem okoz meglepetést: formailag nem nyújt újat, és tartalmilag sem értelmezi át a koncepciót. Egy nagyra nőtt óvodással indít, akinek nem elég, hogy a színpadon mások bőrébe bújhat, de a szabadidejében is fantasy-játékot játszik, és aki gyerekkorában az apja nagyságától roskadozott – innen jutunk el az előadás végére egy olyan fiatalemberhez, aki többé-kevésbé mégis csak felnőtt (ha az anyja ezt nehezen fogadja is el), és valamit elért az életben, alanyi jogon. Voltak az osztályból többen, akik az előadást arra használták, hogy szembenézzenek a gyarlóságaikkal, botlásaikkal, gyengeségükkel, de Vajda Milán nem tartozik közéjük, ő inkább pozitív hősként mutatkozik be, aki a legtöbb helyzetben mások indulatainak, tapintatlanságának, frusztrációjának, vagy épp amatörizmusának áldozata.

Mivel kiskora óta színészek vették körül, több jelenet is szakmabeliek alakját idézi meg, vagy szakmai kérdéseket boncolgat, és ezek válnak az előadás legszórakoztatóbb, egyben legmélyebb pillanataivá. Külön erény, hogy többnyire névvel készültek, nem kell találgatni, ki kicsoda. Kern András, Gálvölgyi János, Mácsai Pál, és Korda György figurája elevenedik meg előttünk – olykor csak egy geg erejéig, máskor komplett paródiában. De a legszenzációsabb mind közül Molnár Piroska darabbéli felbukkanása, akit Mészáros Máté kelt életre zseniálisan.

Egy ilyen előadásban egyébként is azok a pillanatok a legerősebbek, amelyekben nem valakinek a titkait fürkésszük ki, hanem tágabb értelemben vett emberi problémákra látunk rá, így ezekkel bárki azonosulhat.

A Molnár Piroskát megidéző jelenet például a színész végtelen kiszolgáltatottságára mutat rá egy filmforgatás keretei között, ahol ő az utolsó a hierarchiában.

Ez a jelenet nemcsak azért jobb a többinél, mert a megalázottság, mellőzöttség érzését bárki átélheti általa, hanem azért is, mert a stábtagokat alakító osztálytársak is mind tökéletesen vesznek el egy-egy karakterben. Ahogy Péter Kata magabiztosságot mímelő rendezőasszisztense üvöltözik, ahogy Dömötör András gondterhelt rendezőként görnyed a monitor fölé, vagy ahogy Járó Zsuzsa fontoskodik a púderpamaccsal, az mind annyira igazi: egy-egy létező típus tökéletes zanzája. És van még néhány ilyen karakter más jelenetekben is, ezek tulajdonképpen az AlkalMáté Trupp legjobb oldalát domborítják ki: valódi író és rendező nélkül is képesek jellemeket ábrázolni, csupán néhány gesztussal és hangsúllyal.

De akadnak olyan jelenetek is, amelyek nem markolnak nagyot, csak egy meglehetősen egyszerű üzenetet akarnak eljuttatni direkt, csupasz formában. Például Vajda Milán egyetemi küzdelmeiről, vagy egy fontos megmérettetés a lámpalázáról, illetve arról, hogyan győzte meg a barátnőjét, hogy neki is része lesz az előadásban. Nem gondolták túl ezeket a helyzeteket, nem kezdtek velük semmit, és a poénkodáson kívül nem jön ki belőlük túl sok – viszont nem is bántóan amatőrök. Csak talán közelebb állnak a kabaré műfajához, mint a színházhoz.

Ami csak akkor fájó, ha lehetett volna ennél több is, mert volt benne muníció. Például amikor Milán az első szerelme szüleinél tesz látogatást, hogy komoly szándékú udvarlóként bemutatkozzon. Ebből egy rövid, de velős társadalomkritika, sőt családi dráma is kibontakozhatott volna kicsivel több ráfordítással (amihez néha egy-egy jól eltalált mondat és gesztus is elég), de végül megmaradt a viccelődés szintjén. Ugyanakkor persze az is valami, hogy jót nevettünk, és pontosan értettük minden pillanatát.

Ha az egész osztályt nem is vehetjük egy kalap alá – ráadásul ebből az előadásból nemcsak a két szokásos távol maradó, Száraz Dénes és Fenyő Iván hiányzik, hanem rajtuk kívül még Kovács Patrícia, Szandtner Anna és Gál Kristóf is –, mégis az volt a benyomásom, hogy ezek a fiatalok most vannak a legjobb formájukban. Már nem tétova huszonévesek, akik keresik a helyüket a szakmában és a világban, hanem érett harmincasok. 

Külsőre még fittek és vonzók, belülről pedig már gondolkodó emberek, akiknek van mit mondani a világról. És a köztük lévő egység is megbonthatatlanul erősnek látszik, még így, megfogyatkozva is.

Ez az előadás valószínűleg nem fog a legemlékezetesebbek közé kerülni – annál súlytalanabb –, de a lécet megüti, és mivel egyike az utolsóknak, talán még többre is értékeljük a teljesítményénél. Már csak három tag van hátra a sorozatból, és az osztályvezető tanár Máté Gábor – feltéve, hogy ő is vállalja a kitárulkozást. Bár azok után, hogy ősszel a Katona József Színházban Pintér Béla épp az ő életéből ír és rendez darabot, lehet, hogy az AlkalMáté Truppnak valami más fináléval kell majd előrukkolnia. Mindenesetre szomorú lesz hamarosan elbúcsúzni ettől a hagyománytól, mert azon kevés színházi élmények közé tartozott, amelyek egy egész generációról, és az ország elmúlt huszonöt évéről mutattak görbe tükröt.

 Gyárfás Dorka

Képek: Dömölky Dániel