–

Anyám beküldött, hogy üljek egy kicsit melléd. Nem értem, hogy ennek mi értelme van, de itt legalább nem zargat. Jó ez a csönd. Először fura volt, hogy nem ordibáltok egymással vagy velem, aztán egészen hozzászoktam. Gyorsan történt minden. Délelőtt nem szóltál hozzánk, a mellkasodat masszíroztad. Anya tudta, hogy baj van, a fülembe súgta, hogy „néma gyereknek az anyja se érti a szavát”, és egyedül hagyott a szenvedésedben.

Dél körül állítottál be a nappaliba, hogy furán érzed magad, zsibbad a bal karod. Megnézted a Webbetegen, azt írták, ez nem jelent jót. Kihívtuk a mentőt, a csöngetésükre már halott voltál. Anya zokogott, hogy mit fog ő most csinálni, pedig amikor éltél, minden nap elmondta, hogy csak erre vár. Hogy eladhassa a lakást, végre új életet kezdjen, mert a régit te cseszted el, még az sem vigasztalja, hogy megszülettem. Ezt nem felejtem el, ezzel altatott el minden este.

Most arra várunk, hogy elvigyenek. Négy órája már, hogy nem élsz. Megszámlálni se tudom, hányszor kívántam halálod. Egyszer csúnyán beszéltem anyával, rám törted az ajtót, megragadtad a karom, és üvöltöttél velem, hogy addig fogsz ütni, amíg meg nem döglök. Szerettem volna átölelni a nyakad, és megkérdezni, hogy jutottunk idáig. Talán te tudtad a választ, mert nekem túl rövid az út onnantól, hogy megtanítottál virslit vágni addig, hogy ki akarod belőlem verni az életet.

Mennyi kérdés maradt bennem... a válaszokat veled kell temetnem.

Tudni akartam, hogy amikor azt vágtad a fejemhez a születésnapomon, hogy „csak neked van ilyen fasz gyereked”, azt komolyon gondoltad, vagy a méreg mondatta veled? Hogy amikor ötöst kaptam a dolgozatomra, és megmutattam neked, akkor tényleg nem érdekelt, vagy egész életedben egy szerepet játszottál, amiből csak halálod pillanatában estél ki?

Különös a tudat, hogy nincs már apám. Fizikai valójában itt fekszik mellettem, teste fokozatosan kihűl, végtagjai minden órával merevebbek lesznek, de ő már nincs. Nem tudok flegmán visszaszólni, ha kérdez valamit. Rég nem vagy már nekem. Biológiailag elfogadtalak, vagy mint lakótárs, akivel a falon osztozom. De úgy, mint apa, akire felnézhetek, akitől tanácsot kérhetek, már nem voltál jelen.

Túl sok a „szeretném”. Szeretném visszafordítani az időt, hogy elmondhasd, két lányod volt, és nem egy. Szeretném, ha a folyosón egymás mellett elsuhanva nem kéne a falat bámulnunk, mert nehéz a másik szemébe néznünk. Jó lett volna, hogy amikor meglátlak a zebrán, nem az fut át az agyamon, hogy „vajon észreveszel-e, vagy az emlékektől megszégyenülve letagadsz mindenki előtt”?

Néha elfelejtettem, hányadán álltunk egymással. Futottam be hozzád, elmesélni, hogy mi történt velem, aztán nem értettem, miért nézel olyan idegenül rám. Talán akkor jöttél rá, hogy még létezem, hogy a romok alatt még van egy alap, amire tudnánk építeni. De belefáradtál a szájhúzogatásokba, az orrom alatt elmormolt átkokba. Én meg abba, hogy túl sok a hangos szó, a bőrünk alatt meglapuló sérelmek, amik apránként utat törtek a csontunkig, ahonnan nem volt már kiút. Magunknak varrtuk be a hasadékokat, amin távozhattak volna.

Két óra múlva vittek el.

Másfél hét múlva temettünk el.

Egy hónap múlva egyedül vágom a virslit a konyhában.

Tóth Vivien

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Kichigin