–

Szergej Polunyin az Szergej Polunyin

„A balett James Deanje, a balett fenegyereke, a balett rosszfiúja”. Ilyen címkéket ragasztottak erre a még mindig nagyon fiatal táncosra. Pedig a legkevésbé sem lehet őt címkékkel illetni, nem lehet besorolni egyetlen kategóriába sem. Ott van mindjárt azt egyik legmeglepőbb húzása; 2012-ben azzal rengette meg a világsajtót, hogy kilépett a Brit Királyi Balett társulatából, majd 2015-ben azzal hirdette egy gyönyörű, azóta majdnem huszonkét millió nézőt számláló videóját, amelyen a „Hozier Take Me to Church” című számára táncol, hogy ez az utolsó, visszavonul a tánctól.

Ehhez képest még ma is látni őt színpadon vendégművészként... ami egy olyan ellentmondásos zseni esetében, mint Szergej Polunyin, talán nem is annyira meglepő. De honnan jutott odáig, hogy ma ő a klasszikus balett legnagyobb és legizgalmasabb férfisztárja?

Igazából az valahogy úgy van, hogy ezt a hivatást nem is te találod ki magadnak, hanem elsősorban kell hozzá egy eltökélt anya vagy apa, aki meglátja a gyerekében a tehetséget, és még időben elviszi egy balettmesterhez.

Aki aztán elindítja azon a rendkívül fárasztó és rögös úton, amelyen végig kell mennie ahhoz egy embernek, hogy klasszikus balett-táncos legyen. Polunyin egy ukrán kisvárosban született szegény családban, a szülőhelyéről nem nagyon volt kitörési lehetőség. Már kiskorában szertornázott, végül pedig átváltott a balettra, anyja és az egész családja pedig minden lehetséges eszközzel támogatta az útján. Amikor Kijevbe költözött táncot tanulni, akkor az apja és nagyanyja külföldre ment dolgozni, hogy képesek legyenek kifizetni a tandíjat. Az anyja elkísérte őt még akkor is, amikor tizenhárom évesen felvették a londoni királyi balettakadémiára, ahol Szergej állítólag mindenkinél többet gyakorolt, sokszor dupla annyi időt töltött a próbatermekben, mint mások.

Mellékszerepben is főszerepben

Onnantól egy határozott, egyenes vonal mentén ívelt felfelé a karrierje. Polunyin annyira tehetséges volt, hogy hiába osztottak rá mellékszerepeket, nem a szólótáncost ünnepelte a közönség, hanem az ifjú zsenit. Tizenkilenc évesen léptették elő a Brit Királyi Balett szólótáncosának, ezzel elnyerte a „minden idők legfiatalabb szólótáncosa” címet a társulatban.

De vajon mi vezetett ahhoz, hogy három évvel később mégis hátat fordítson a Brit Királyi Balettnek? Milyen démonokkal küzd egy ennyire nagyszerű művész? És ki áll mellette, ha teljesen elsötétül minden, és nem találja a kiutat?

Kell ez nekem?

Polunyint az feszítette szét egészen gyerekkorától, hogy a szülei túlságosan nagy áldozatot hoztak érte, hiszen a családja kettészakadt, amikor azért, hogy fizetni tudják a taníttatását, külföldön vállaltak munkát. Anyja és apja házassága rá is ment erre, elváltak.

De nemcsak a lelke feszült, hanem kőkemény igénybevételnek volt kitéve testileg is – ahogy a profi balettművészek teste általában. A róla készült dokumentumfilmben úgy fogalmaz: profi balett-táncosként „a lényed a tested börtönébe van zárva”. Az út végén pedig, amikor már ünnepelt csillag vagy, egyáltalán nem biztos, hogy úgy érzed: a fizikai igénybevétel – amit én laikusként elképzelni sem tudok –, az a fegyelem, az a rengeteg koplalás és lemondás megérte. Az elégedettség érzése nem garantált. Maga Polunyin fogalmazza meg a róla készült dokumentumfilmben, hogy „Kell-e nekem csak azért táncolnom, mert ehhez van tehetségem?”

Én egyébként azt gondolom, hogy érzelmeket zenével, énekléssel és írással jóval könnyebb egyértelműen kifejezni, mint táncművészettel, bár nyilván összehasonlíthatatlan műfajok ezek. Ugyanakkor talán egyetlenegy művészeti ág képviselői sincsenek kitéve annak a fizikai igénybevételnek, aminek a táncművészek.

Szabadon

Szergej Polunyin igen rövid idő alatt vált sztárrá. Ráadásul rettentő messziről jött, és nagyon hosszú utat kellett bejárnia, ehhez pedig a tehetsége igencsak kevés lett volna.

Az az elszántság, amellyel végigtáncolta és gyakorolta fiatalkorát, pompás gyümölcsöket hozott, még ha ezeket a gyümölcsöket nem is mindig érezte édesnek. London után Oroszországban táncolt egy nagy tévéshow-ban, amit meg is nyert, majd táncolt a Bolsojban és még számos helyen vendégművészként.

Viszont egyetlen társulathoz sem szerződött le. Egyrészt a saját szabadságvágya miatt, másrészt pedig azért, mert a társulatok is óvatosak vele. Nemigen merték megkockáztatni, hogy otthagyja őket olyan hirtelen, ahogy Londonban is megtette 2015-ben. Két éve totális kiégés és végtelen fáradtság kellett ahhoz, hogy Polunyin úgy döntsön, felhagy a tánccal.

A táncos című róla készült dokumentumfilmben mesél erről a forgatásról; bevallja, hogy végig sírt. Egy másik interjúban azt nyilatkozta, hogy szerinte a balettnek komoly reformokra van szüksége, mert a műfaj haldoklik, ugyanazok a darabok mennek, nincs megújulás, és a táncosok az erős igénybevétel miatt nagyon hamar elfáradnak, kiégnek. Ráadásul nincsenek megfizetve.

Nézem Szergej Polunyint ma, szabad emberként táncolni, és nem tudom róla levenni a szemem. Tánca, ereje és karizmája magával ragadó, megrendít és beszippant. Gyönyörűen közvetíti a testén keresztül az érzelmeket a lelke legmélyéről.

És, hogy van-e válasza a dokumentumfilmben a saját maga által föltett kérdésre: „Kell-e nekem csak azért táncolnom, mert ehhez van tehetségem?” Természetesen van. Az, hogy noha nem így tervezte, de igen, kell.

Miközben „az utolsó tánc” videójának nézettsége növekszik a YouTube-on, a most 28 éves Polunyin jelenleg a Bajor Állami Balett állandó vendégművésze. Tehát még mindig táncol. De már nem csak táncol. A mozikban két hete bemutatott Kenneth Branagh-féle Gyilkosság az Orient Expresszen című filmben is szerepel, tehát a filmes szakma felé is elkezdett kacsintgatni.

Én pedig türelmetlenül várom minden megmozdulását.

Szentesi Éva

Képek: A táncos (HBO, Rendező: Steven Cantor, 2016)