„Elhatároztam, hogy ledöntök egy tabut, de remegett a kezem írás közben” – Dorthe Nors, Dánia legkelendőbb irodalmi exportcikke

 –

Gyárfás Dorka/WMN: A Karateütés című novelláskötete volt az első, ami Magyarországon megjelent, de nemcsak itt, hanem az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában is, holott ez otthon már a negyedik könyve. Mit gondol, miért épp ezzel tudott betörni a nemzetközi piacra? Véletlen?

Dorthe Nors: Nem, dehogy véletlen, a nemzetközi áttöréshez elengedhetetlen, hogy készüljön egy angol fordítás a könyvből. Ez a Karateütés esetében úgy történt, hogy találkoztam egy angol fordítóval, és gondoltam, próbáljuk ki, hogyan hangozna az egyik novellám angolul. Amikor elkészült, elküldtem néhány amerikai magazinnak, de esküszöm, nem gondoltam komolyan, csak viccből próbáltam ki. Amikor viszont elfogadták és megjelentették, lefordítottunk még tíz történetet, és ezután már „levadásztak”, megjelent a könyv angolul. (Dorthe Nors az első dán író, akinek a novelláit a neves New Yorker magazin is publikálta – a szerk.) Így jutott ki a Karateütés a nemzetközi piacra. Azelőtt három regényem jelent meg dánul, de egyiket sem szeretném más nyelvre lefordíttatni, mert azokat már magam mögött hagytam, és én előre szeretek nézni. De ha tudtam volna, hogy így is lehetséges külföldön esélyt kapni, talán korábban megtettem volna. A Karateütés jó könyv, de szerencsém is volt vele, mert az amerikai irodalomban nagy hagyománya van a novella műfajának, és sok olyan irodalmi magazinjuk van, amiben megjelenhetnek.

Gy. D./WMN: Ezek szerint ma egy szerző lehet kezdeményező a saját karrierjében, és tehet azért, hogy külföldön befusson. Nem ez a hagyományos útja a dolgoknak, ha jól gondolom.

D. N.: Nem, hiszen nekem nem volt ügynököm, az egészet én indítottam el. Ki is költöztem egy időre New Yorkba, és megismertem Amerikát, jól kijöttem az amerikaiakkal. De fontos hangsúlyozni, hogy ez nem egy tudatos karrierdöntés volt, csak kipróbáltam viccből, meg azért, mert szeretem kézben tartani a dolgaimat. De most már van ügynököm, mert mára ez tényleg karrierré vált.

Gy. D./WMN: Angolul is ír, de nem irodalmat, hanem esszéket, cikkeket. Miért nem saját maga fordította le a novelláit?

D. N.: Mert az irodalom forrása a legeslegbelső énünk, amit csak az anyanyelvünkön fejezhetünk ki. Olyan dolgokról tudok angolul írni, amik nincsenek közel az otthonomhoz. De gyakran csak azért írom őket én, mert nincs időm egyeztetni valakivel, gyorsabban megvan, ha magam írom. A komolyabb művekre viszont idő kell. Egyébként néha kifejezetten szórakoztat, hogy angolul írhatok, olyan szabadságot ad, amit az anyanyelvem nem élhetek át.

Az a nyelv, amiben felnőttél, annyira közel van hozzád, hogy kicsit börtönbe is zár. Kifejezetten felszabadító tud lenni más nyelven gondolkodni.

Gy. D./WMN: Ön is fordító, csak svédből fordít dánra – ahogy az Index, tükör, kuplung főhőse, Sonja. Svédül is tudna írni?

D. N.: Nem, dehogy. Csak olvasok svédül, de nem beszélek valami jól. Gyerekkoromban angolul tanultunk az iskolában, úgyhogy ez az idegen nyelv áll hozzám közelebb. Borzasztó lenne, amit svédül írnék.

Gy. D./WMN: Mennyire érzi magához közel a svédeket? Vagy úgy kérdezem inkább, hogy a skandináv országok között mennyire szoros a kapcsolat? Mondhatjuk, hogy rokonság?

D. N.: Igen, olyasmi, mintha egy család volnánk. A svédek, mondjuk, a bátyáim, akik ugyan közel állnak hozzám, mégis mások, például főnökösködni akarnak felettem. Szóval sokat vitatkozunk, de ha összefutunk Ausztráliában, megörülünk egymásnak, mert úgy érezzük, egy rokonba botlottunk. Bizonyára önöknek is van ilyen közösségérzete Kelet-Európában. Közös a történelmünk, a hagyományaink, megértjük egymás helyzetét. Ez rivalizálást és szolidaritást is teremt közöttünk.

Gy. D./WMN: Mint dán szépírót, nem zavarja, hogy Skandináviából az utóbbi időben csak a krimik váltak híressé, és mindenki ezzel azonosítja az északi irodalmat?

D. N.: Ha olvasta a Tükör, index, kuplungot, abból láthatja, mennyire zavar. Igen, zavart egy ideig, de aztán rájöttem, hogy a skandináv krimi nemzetközi divatja kikövezte az utat a többi irodalmi műfajnak is, tehát valójában pozitív hatása van ránk. Ám nemcsak a krimiknek, hanem a skandináv filmek sikerének, a hygge divatjának, és az egész skandináv őrületnek, ami most a világban zajlik.

Gy. D./WMN: Találtam egy esszét öntől a neten, amiben azt írja: „Megpróbálok mindig emlékezni arra, hogy akkor is írok, amikor nem írok.” Mióta él így? Mióta érzi magát belülről írónak?

D. N.: Nyolcéves voltam, amikor a tanítónőmtől először hallottam arról, létezik olyan mesterség, hogy író, akinek az a dolga, hogy ül egy szobában, és történeteket talál ki. Emlékszem, ez télen történt, sötét volt és hideg, és ahogy baktattam hazafelé az iskolából, arra gondoltam, hogy akkor én író vagyok. Most már csak az a kérdés, hogyan válok azzá.

Ugyanis hatalmas különbség van az írói identitás – és annak megvalósítása között. Akkor még egy álomnak tűnt, hogy elérjem.

Gy. D./WMN: Mikor érezte azt, hogy már ténylegesen író?

D. N.: Egész életemben írtam, de az első regényem 28 éves koromban készült el. Azt hozzá kell tennem, hogy ha az identitásod szerint író vagy, akkor még félelmetesebb feladat megírni az első regényed, mert mi van, ha kiderül, hogy nem vagy elég jó? Ha senkit nem érdekel, amit írtál? Szóval végül csak harmincévesen jelent meg az első regényem.

Gy. D./WMN: Miért? Addig nem talált neki kiadót?

D. N.: Mert az a kiadó, amelyiknek elküldtem, egy évig nem is foglalkozott vele. Ott feküdt a szerkesztő asztalán egy egész évig anélkül, hogy belelapozott volna. Ez egy nagyon híres kiadó, és a szerkesztő egy halom könyvet kap elolvasásra. Tele az asztala kéziratokkal. Egy évébe telt, míg eljutott az enyémig.

Gy. D./WMN: Úgy érti, csak egy kiadónak küldte el? Nem száznak, hogy az egyik talán ráharap?

D. N.: Igen, egy bizonyos szerkesztőt néztem ki magamnak, mert Dániában ő a legjobb, és ha ő felfedez, akkor van esélyed rá, hogy megtapadsz a szakmában. Egyébként is bizonytalan voltam abban, elég jó-e a könyvem, ezért úgy gondoltam, ha ő elfogadja, akkor oké, nem lehet annyira rossz. De mivel egy évig hozzá sem nyúlt, ezalatt megírtam a második regényemet. Nem vesztegettem az időmet. Egészen a harmadik regényemig nem mertem magam írónak nevezni. Elég hülyén hangzott volna, ha úgy mutatkozom be bárhol: „Hello, Dorthe vagyok, és író.”

Gy. D./WMN: A Karateütés olvasása közben azt éreztem, pontosan azt csinálja, amit a tanítónője mondott: jártában-keltében történeteket talált ki azokról az emberekről, akik megragadták a figyelmét az utcán, a parkban, a boltban. Így készültek a novellák?

D. N.: Igen, pontosan így. Illetve néhány novella a személyes ismerősöm ihletésére íródott. Például az, amiben egy férfi dühösen rohangál egy tó körül a parkban, az valóban egy olyan karakter volt, akit futás közben fedeztem fel. Aztán persze beindult a fantáziám. Azt szeretem a novella műfajában, hogy rövid időre beköltözhetek a figurák fejébe, és aztán kiszálljak onnan. Egy regény esetében akár három évig is fogva tarthat egy ember belső élete. A novelláknál tök jó, hogy ki-bejárkálunk mások életéből.

Gy. D./WMN: Az egyik kedvenc novellistám, Alice Munro, aki kizárólag ebben a műfajban alkot. Az ő novellái mélyén mindig kemény dráma rejlik. Önnek is célja, hogy drámát rejtsen el a történetek mélyén?

D. N.: Mindenképp. Érdekes, amikor ez a kötetem kijött Amerikában, és sorra jelentek meg róla a kritikák, volt egy, amiben azt írták: „amit Alice Munro 25 oldalon ér el, azt Dorthe Nors megcsinálja öt oldalon”. Persze, minden történet mélyén kell, hogy legyen egy dráma. Néha nem is látod, pontosan mi ez, de érezned kell. Számomra nagyon fontos, hogy nem kell mindent felfedni az olvasó előtt. Mintegy a látótere szélére kell beúsztatni a lényeget. Munro annyira fantasztikus, hogy amikor egy 25 oldalas novelláját elolvastad, úgy érzed: egy regényt olvastál ki. A dán nyelv azonban nagyon más, mint az angol, azzal nem lehet ezt megcsinálni. A miénk egy minimalista nyelv, ami azt jelenti, hogy egy szó akár négy dolgot is kifejezhet. Ezért ilyen feszesek az én történeteim.

Gy. D./WMN: Szóval nem bánja, amikor mindenütt azzal a jelzővel illetik az írásait, hogy minimalista?

D. N.: Kétségtelenül minimalista. De nem minden minimalista, ami északi, például a svéd irodalom nem az, hanem egzisztencialista – tudom, mert tanulmányoztam. A minimalizmus nem azt jelenti, hogy nincs benne rengeteg tartalom, akár történés is. Azt szoktam hallani még az írásaimra vonatkozóan, hogy olyanok, mintha ki akarnának törni a formájukból.

Gy. D./WMN: A Karateütésben nőkről és férfiakról vegyesen ír, a Tükör, index, kuplung viszont kizárólag női szemszögből készült. Hogyan dönti el, mikor vállalja a női oldalt, és mikor nem?

D. N.: A novellák esetében szándékosan szerepeltetek nőket és férfiakat egyaránt egzisztenciális helyzetekben, olyanokba, amelyekbe – nemtől függetlenül – bárki belekerülhet. Néha nem is lehet tudni, milyen nemű a főhős. Egy novellám szerepelt az érettségi feladatok között Dániában, és egy csomó diáktól kaptam levelet utána, hogy most akkor nő vagy férfi volt-e a történet hőse. Én meg azt írtam nekik: ha nem tudjátok, akkor talán nem is lényeges. A Tükör, index, kuplungban viszont szándékosan választottam a női aspektust, mert a női létezés struktúráját akartam bemutatni. Most hirtelen az vált fontossá számomra, hogy megmutassam, miből épül fel egy nő élete ebben az életkorban; a negyvenes évei elején. És ez nagyon jó szórakozás volt.

Gy. D./WMN: Nekem úgy tűnt, ez valójában egy életközepi válság története – amiről persze főleg férfiakkal kapcsolatban beszéltünk eddig. De ahogy az ön könyvéből is kiderül, a nőknek is lehet életközepi válsága. Egyetért ezzel?

D. N.: Abszolút. Amikor valaki a létezés struktúráit kutatja, akkor nem kerülheti el, hogy ne foglalkozzon azzal: a hőse milyen viszonyban van az idővel. És aki az élete közepén tart, az a jövőre hirtelen másképp tekint, mint előtte. Sonja esetében elég homályos a jövőkép, ezért elkezd visszafelé tekinteni az időben, és ennek révén tesz fel fontos kérdéseket: „Jó döntéseket hoztam az életemben? Vagy ott kellett volna maradnom, ahonnan indultam? Visszatérhetek még oda valaha”… Szóval igaza van: egy egy életközepi válság. Egy olyan krízis, amit nem élhetsz meg húszévesen.

Gy. D./WMN: Ami számomra revelatív volt a regényben, hogy Sonja életének fókuszában egyáltalán nem a férfiak állnak. A válságnak nincs semmi köze ahhoz, hogy egyedül él-e, vagy kapcsolatban, esetleg családban. Egy nő élete nem csak erről szól, és ez eddig valamiért nem jelent meg sem a könyvekben, sem a filmekben. Mintha a nők életének a fő kérdése csak a férfi lehetne.

D. N.: Nagyon örülök, hogy ezt mondja, mert ez egy tudatos döntés volt. Egy ponton el kellett határoznom, hogy Sonja életében ez milyen szerepet játszik. És amikor az engem körülvevő nőkre gondoltam, azt láttam, hogy egész más problémákban vannak elmerülve. Csakhogy ezt az emberek tényleg provokatívnak látják, ha valaki jól megvan egyedül. Ki van békülve ezzel a helyzettel? Ez mintha valami tabu lenne.

Nagyon sok nőt ismerek, aki egyedül él, és más dolgok foglalkoztatják, nem az, hogy van-e mellette társ vagy nincs. Szóval elhatároztam, hogy ledöntöm ezt a tabut, de remegett a kezem írás közben.

Megteremtem ezt a női karaktert, aki nem egy férfiért harcol. Írtam már könyvet szerelmes nőről, de ez nem arról fog szólni.  

      

Gy. D./WMN: Kapott visszajelzést arról, hogy ez bárkinek is hiányzik a könyvből? Vagy hogy kifejezetten tetszik neki?

D. N.: A legtöbben nem említik a könyvnek ezt az aspektusát. De voltam egy rádióinterjún, ahol egy riporternő kérdezett, és arról beszélgettünk, hogy Szonja elbukott-e nőként az életében. Amikor véget ért a beszélgetés, kikapcsolta a mikrofont, és azt mondta: „Annyira örülök, hogy egy olyan nőről írt könyvet, aki nem ment férjhez, és nincsenek gyerekei. Azt hiszem, én sem akarok gyereket.” Miközben előtte arról beszélgettünk az adásban, hogy ez kudarc, vagy bukás-e.

Gy. D./WMN: Én nem úgy értékeltem, hogy Sonja nem akart családot, de a hiánya nem frusztrálja. Pedig mindenki azt hiszi, hogy az a nő, aki negyvenévesen egyedül él, nyilván iszonyú frusztrált.

D. N.: Az a frusztráló, ha a környezeted szerint ez nincs rendjén. Sonja egy csomó dolgot megkérdőjelez az életében és a múltjában, de azt nem, hogy kellene-e egy férfi mellett lennie.

Gy. D./WMN: A másik dolog, amiről nekem ez a könyv szólt: az identitáskeresés, és annak fontossága. Például az, hogy hiába tűnik a legmenőbb dolognak a fővárosban élni értelmiségiként, ha ez az életforma valójában nem teszi boldoggá az embert. Ha inkább oda vágyik vissza, ahonnan jött, és ahol közel volt a természethez, önmagához. Ön is évekig élt Koppenhágában, aztán elköltözött Nyugat-Jütlandba. Ez a regény írása előtt, közben, vagy utána történt?

D. N.: Még Koppenhágában éltem, amikor elkezdtem írni a regényt. De tudtam, hogy el fogom hagyni a várost. Felmondtam az albérletemet, és már csak három hónapot kellett ott maradnom a szerződésem szerint. Azalatt kezdtem írni Sonja történetét. De mire befejeztem, már megvettem ezt a házat az Északi-tengernél. A regénynek tényleg az egyik fő motívuma az identitáskeresés, de az is, hogy

oda már nem mehetsz vissza, ahonnan jöttél, mert az a hely már nem létezik többé, és te is megváltoztál. Szóval találhatsz-e egyáltalán olyan helyet a világon, ahová tartozol?

Mindannyian olyan közegből jövünk, ahol kialakult egy minta arra, milyen életet helyes élni. Például, hogy fontos dolog a státusz. De mi van, ha az téged nem tesz boldoggá? Szembe mersz-e szállni mindenki véleményével, és a saját utadat járni? Kezedbe tudod-e venni a sorsod, és azt mered-e mondani, hogy „csak én tudom, mi a jó nekem”? Még akkor is, ha senki sem érti is meg… Érdekes küzdelem volt ezt megírni.

Gy. D./WMN: Ön végül megtalálta a lelki békéjét a tengernél? Az nyilatkozta, hogy egyébként nagyon szereti a társaságot. Viszont íróként sokat is utazik, szóval ezt is megadja az élet…

D. N.: Szerintem azokban, akik vidéken nevelkedtek, aztán a nagyvárosba költöztek, örökké meglesz ez a kettősség. Benned marad a táj, ahogy bennem is ott maradt. Imádom a tájat, nem tudnék élni nélküle. Kellenek a nagy terek körülöttem, a csend, a magány. De nem tudsz élni többé a város sokszínűsége nélkül sem. Azok az érdekes emberek, a beszélgetések, a tempó, a zaj – imádom, de benne élni már nem tudok. Szóval az életem egy folytonos egyensúlyozás a csönd és a magány, illetve a pörgés és a társaság között. Otthon megkapom az alkotáshoz szükséges elvonulást, elmélyülést, aztán felszállok a repülőre, és elrepülök Manchasterbe, New Yorkba, Budapestre vagy Koppenhágába, és teleszívom magam kultúrával. Nem hiszem, hogy valaha kigyógyulok ebből az egyensúlyzavarból.  

Gy. D./WMN: Az utazásai során találkozott érdekes visszajelzésekkel a könyveiről? Olyanokkal, amik meglepték, mert más kultúrában más jelentenek?

D. N.: Hatalmas kiváltság, hogy más kultúrákban olvassák a könyveimet, és találkozhatom a reakciókkal. Van, amire a dánok élesen reagálnak, és a svédeknél vagy angoloknál semmit nem jelent. Például

Dániában provokatív gondolatnak számít, hogy valaki el akar költözni Koppenhágából. Számukra ez a világ legjobb városa, miért akarná bárki elhagyni?

Angliában is, de főleg az Egyesült Államokban megrántják a vállukat, és azt mondják: persze, na és? Nagy-Britanniában sokat faggatnak a Híd című sorozatról, meg olyanokat kérdeznek, hogy én is kötök-e pulóvereket. De általában mégis az az érzésem, hogy külföldön jobban megértenek, mint otthon. Mert a világ más részén megszűnnek a mi kis helyi problémáink, és csak az írás lényegi része marad meg: az egzisztenciális kérdések – amelyekről ön is kérdezett.   

Gyárfás Dorka

Kiemelt fotó: Astrid Dalum