– 

Azért az nem semmi, ha egy kamasz lányról a legrangosabb brit napilap, a Guardian közöl cikket, és a legnépszerűbb angol bulvárlap, a Daily Mail is ír róla. Igaz, a története tényleg nem mindennapi. Kaponay Réka azonban korántsem a saját életével szeretne befutni, hanem a fantáziája teremtményeivel, vagyis Az Őrző hajnala című ifjúsági regényével. A történetet az utazásai ihlették, valós helyszínek és szereplők jelennek meg benne, de műfaját tekintve fantasy. És egyértelműen annak a lenyomata, hogy ha egy 12 éves kislány képzeletét nem szorítják keretek közé, hanem a világot tárják ki előtte, akkor bármire képes. Az angol nyelvű könyvre a Kolibri Kiadó lett figyelmes, majd megkereste Rékát, és a napokban megjelenteti a regényt magyarul is. Réka pedig „hazalátogatott” a családjával, hogy megünnepelje a könyvpremiert.  

Gyárfás Dorka/WMN: Amikor Magyarországra jössz, tényleg úgy érzed, hogy hazatérsz?

Kaponay Réka: Igen, bár Ausztráliában születtem, de a magyar kultúra mindig is meghatározó szerepet játszott a családunk életében. A magyar volt az első nyelv, amit megtanultam, és éltem is Budapesten egy évig.

Gy. D./WMN: Mindkét szülőd magyar?

K. R.: Igen, édesapám ugyan már Ausztráliában született, de a szülei magyarok, édesanyám pedig 12 éves korában települt át a szüleivel Erdélyből Ausztráliába.

Gy. D./WMN: Ha az ember életformája az, hogy mindig úton van, tud egyáltalán bármit az otthonának tekinteni? Vagy nincs is szükség erre?

K. R.: Tudom, hogy közhelynek hangzik, de egy angol mondással válaszolhatok csak: „Ott van az otthonunk, ahol a szívünk”. (Home is where the heart is.)

Amikor együtt vagyunk, és kapcsolódni tudunk ahhoz a helyhez, ahol éppen élünk, akkor otthon érezzük magunkat. Rengeteg otthonunk van a világban.

Gy. D./WMN: Mennyi ideig szoktatok maradni egy helyen, és hogyan döntitek el, merre indultok tovább?

K. R.: Ez spontán történik, az intuíciónkat követjük. Amit érdekesnek találunk, vagy ahol kíváncsiak vagyunk a kultúrára, a helyi emberekre, oda ellátogatunk. Volt, ahol csak három-négy napig maradtunk, máshol három-négy héten át. Amikor Ecuadoron mentünk keresztül, belebotlottunk egy kis hegyi faluba, amibe beleszerettünk, és azt gondoltuk, itt maradunk két hetet. Aztán annyira jól éreztük magunkat, hogy végül hat hét lett belőle. Szóval az életre bízzuk, meg arra, hogy mennyire fog meg bennünket egy hely, mennyi felfedeznivalót találunk benne. Mindig négyesben döntünk arról, merre tovább.

Gy. D./WMN: És amikor itt éltetek egy évig, jártatok az öcséddel iskolába?

K. R.: Nem, itt is magántanulók voltunk. Ezalatt az év alatt készültem el a regényem első változatával, úgyhogy az idő nagy részében írtam.

Gy. D./WMN: Mennyi időbe telt végül, hogy elkészülj a regénnyel? És egyáltalán, honnan volt benned késztetés rá?

K. R.: Egy spanyol kisváros, Arcos de la Frontera adta az inspirációt, ahol a családommal egy időre letáboroztunk. Ott találkoztam a regény főhősével, Füko kutyával, aki egy létező állat. Sokáig figyeltem őt, és az az érzésem támadt közben, hogy van egy másik élete, egy titkos története is. Közben elutaztunk Marokkóba, és már a kompon elkezdett bennem motoszkálni Füko története, rögtön el is készítettem az első jegyzeteimet. Aztán amikor átköltöztünk Magyarországra, az első dolgom volt, hogy elkezdjem kibontani a történetet.

Gy. D./WMN: Van még valami valóságos a regényben Fukón és az andalúz kisvároson kívül?

K. R.: A regényben szereplő többi kutya is létezett: Bongo, Marcia és Lulu. Amikor Andalúziában jártunk, a gazdájuk épp nem volt velük, így alkalmam  lehetett arra, hogy megfigyeljem őket, és lássam, milyen az egyéniségük. A regény első változatával kilenc hónap alatt készültem el, aztán hagytam egy kicsit pihenni. Már akkor tudtam, hogy azt szeretném, ha megjelenne, ezért elkezdtem kiküldeni kiadóknak szerte Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, de nagyon kevesen válaszoltak – szerintem azért, mert egy 12 éves szerzőt még senki nem vesz komolyan. Ezért végül úgy döntöttem, hogy most egy kicsit hagyjuk az egészet. Ebben az időben két olyan helyre is utaztunk, ami nagy hatást gyakorolt rám: az egyik Erdély, ahol az édesanyám felnőtt, és a mai napig élnek rokonaim, a másik pedig az El Camino de Santiago, ezen 838 kilométert gyalogoltunk 38 nap alatt. Nagyjából a túra huszadik napján azt éreztem, hogy vissza kell térnem a regényhez, és tovább kell csiszolnom, hogy érdemes legyen másnak is kézbe venni és elolvasni, hiszen

az volt vele a célom, hogy ugyanolyan inspiráló legyen más gyerekek számára, amilyenek az én életem legnagyobb olvasmányélményei voltak.

Szóval további négy hónapon keresztül dolgoztam rajta, és egy csomó mindent átírtam, miközben a családdal Oroszországban, Malajziában és Indiában utazgattunk, majd négy és fél év után visszatértünk Ausztráliába. Ez volt az a pont, amikor végül meg is jelent a könyvem.

Gy. D./WMN: Találtál egy kiadót?

K. R.: Nem, végül 2016 áprilisában magánkiadásban jelentettük meg, ami azt jelenti, hogy mi csináltunk mindent: a nagynénémmel közösen terveztem a borítót, kerestünk tördelőt, papírt, nyomdát, stb. Szóval mi finanszíroztuk, és mi is terjesztettük. Mindenhol megfordultunk vele: iskolákban, könyvtárakban, Ausztráliától Kanadáig. Az elmúlt 15 hónapban kétezer példányt adtunk el belőle.

Gy. D./WMN: Azt gondolnám, aki ennyit utazik, mint te, és ilyen változatos az élete, annak nem is kell kitalálnia egy történetet, mert írhat a valós élményeiről, az utazásairól is.

K. R.: Erre ott van a blogom. Sokan mondták már, hogy az úti élményeimről kellene írnom, de valójában benne vannak ebben a történetben is. Én viszontlátom az élményeimet a könyvben, még azokat az embereket is, akikkel az út során találkoztam, sőt, saját magamat is. És bizonyos helyszínek valóban léteznek.

Gy. D./WMN: Segített valaki az írásban? Honnan máshonnan tudná egy 12-13 éves gyerek, hogyan kell egy regényt felépíteni?

K. R.: Az egyik, ami segített ebben, hogy kicsi korom óta imádok olvasni. Meghatározó élményem, ahogy ülünk a kandallónál Ausztráliában, és olvasok vagy írok. Ezt a szenvedélyemet a szüleimtől örököltem, ők neveltek ebben a szellemiségben. És az olvasás szeretetétől már rövid út vezet az írásig. Voltak kedvenc szerzőim, akik nagy hatással voltak rám, például Emily Rodda, akinek a Deltora Quest-sorozata bevezetett a fantasy műfajába, vagy Julia Golding, aki a Cat Royal-sorozaton keresztül a kalandregény műfaját tárta fel előttem. De olyan klasszikusoktól is sokat tanultam, mint Louisa May Alcott, a Kisasszonyok szerzője, akitől megtanultam, mitől lesz mélysége a karaktereknek. Az összes olvasmányomból rengeteget merítettem, mert megtanítottak arra, hogyan gazdálkodjak az információval, mikor van szüksége egy történetnek fordulatra, hogyan kell felépíteni a cselekményt. Tudatosan tanulmányoztam ezeket a könyveket, még ha egészen addig, amíg Andalúziába nem utaztunk, az írásra való hajlamom ki is merült a blogomban. Aztán valami átfordult bennem, és ez a fantasy-történet nem hagyott többé nyugodni.

Gy. D./WMN: Szóval nem volt melletted senki, aki konkrét tanácsokat adott? Magad gyúrtad-gyömöszölted az anyagot?

K. R.: Az elején senki más, csak a családom. Felolvastam nekik a fejezeteket, és ők tanácsokat adtak. Igazság szerint már a 6. fejezetnél elakadtam, mert akkor kiderült, hogy nincs még kész terv a fejemben, csak nekivágtam lendületből. Hirtelen nem tudtam, merre haladjak tovább, ezért az édesapámmal leültünk, és kidolgoztunk egy vázlatot. Megírtuk a cselekmény vázát, és megrajzoltuk a karaktereket. Aztán amikor kész lettem az első változattal, megint elkezdtem keresni mentorokat, akik segítenek továbbfejleszteni az anyagot. Az egyikük végül a főhősöm, Füko valós gazdája lett, Kingsley L. Dennis, aki szintén író. Ő sokat segített abban, hogy ne adjam föl, hanem folytassam az írást, dacára annak, hogy a kiadóktól nem kaptam pozitív visszajelzést. De egy ausztrál szerzőtől és bloggertől, Torre DeRoche-tól is sok segítséget kaptam, akinek ismeretlenül írtam a neten, abban a hitben, hogy úgysem válaszol majd. Erre pár órával később már szuper tanácsokkal látott el, később találkoztunk is, és ma már jó barátok vagyunk. Ezeknek az embereknek nagyon sokat köszönhetek, mert egyedül sosem ment volna.

Gy. D./WMN: Amikor elindultatok a szüleiddel a nagyvilágba, még kislány voltál, most pedig már majdnem felnőtt nő vagy. Nem merült fel benned a vágy az utóbbi időben, hogy függetlenedj, egyedül is kipróbálj dolgokat, mint a legtöbb tinédzser?

K. R.: Az az igazság, hogy szeretek a szüleimmel lenni. Mi négyen az utazásaink során egy csapattá kovácsolódtunk.

Nemcsak rokonok vagyunk, hanem üzlettársak és partnerek is. Az ikertestvérem, Lalika és én egyenrangú felek vagyunk ebben az egységben, mi is mindenbe beleszólhatunk. Szóval nem hiszem, hogy változtatnunk kellene az életformánkon.

Persze előfordulhat, hogy egy-egy baráttal külön utazásokat tegyek (vagy akár a testvéremmel), de aztán biztosan visszatérünk a családhoz. Szerintem különleges kötődésünk van egymáshoz, mert tényleg élvezzük a másik társaságát.

Gy. D./WMN: De mi van, ha, mondjuk, szerelembe esel, és sokáig nem akarsz továbbutazni valahonnan?

K. R.: Akkor a szerelmem is csatlakozhat hozzánk, és utazhat velünk tovább.

Gy. D./WMN: Ez megtörtént már?

K. R.:  Van olyan barátunk, aki hozzánk csapódott egy ideig, most is egy velünk jött, Magyarországra Londonból érkeztünk ide Belgium, Németország, Csehország, és Szlovákia érintésével.

Gy. D./WMN: És hol szoktatok lakni? Gondolom, nem szállodában.

K. R.: Változó. Ahol hosszabban maradunk, ott természetesen lakást vagy házat bérelünk. Arra általában figyelünk, hogy olyan helyen szálljunk meg, ahol van konyha, hogy lehessen főzni, mert úgy olcsóbban kijövünk. De kempingeztünk már ötezer méter magasan, és egy évig lakókocsiban is laktunk.

Gy. D./WMN: Hogyan tanultok? Kell valahol vizsgákat tennetek?

K. R.: Utazás közben tanulunk, és főleg az érdeklődésünk vezérel. Történelmet például mindenhol tanulunk, mármint az adott hely történelmét, mert édesapám nagy történelemrajongó, és én is az vagyok. Múzeumokat, emlékhelyeket látogatunk, és egy csomó ismeretet élményszerűen sajátítunk el. Én ezt élményszerű tanulásnak hívom, mert a helyi emberektől, a helyi történetekből tanulunk.

Szerintem a mai emberek életéből ez nagyon hiányzik: hogy leüljünk egymással, és megosszuk a történeteinket. Lassan azt sem tudjuk, ki a szomszédunk, pedig fontos lenne kapcsolatot teremtenünk, beszélgetnünk egymással.

Amikor Isztambulban jártunk, a bazár egyik szőnyegárusa meghívott minket a boltjába, megvendégelt egy teára, és közben nagyon jót beszélgettünk az üzletéről, Törökország történelméről és a mi utazásainkról. Ezek azok az élmények, amiket az ember továbbvisz magával.

Gy. D./WMN: De Ausztráliában a tanulmányaitokkal senkinek nem tartoztok elszámolással? Matekot, fizikát, biológiát nem kell tanulnod?

K. R.: Ezeket a tantárgyakat online tanulom, van egy csomó tananyag a neten, de vizsgáznom nem kell belőlük, mert abban az ausztrál államban, Victoriában, ahonnan indultunk, nem kötelező vizsgázni, a szülők felelőssége a gyerekeik oktatása.

Gy. D./WMN: És soha nem szeretnél majd egyetemre járni, vagy visszatérni az intézményes oktatásba?

K. R.: Nem tudom még. Ha egyszer úgy döntök, hogy szeretnék, letehetem azokat a vizsgákat, amik szükségesek hozzá. De most az írásra koncentrálok, mert ez az a dolog, amit a legjobban szeretek a világon. A regényem folytatásán dolgozom, ami egyszer majd trilógiává bővül.

Nem kellett iskolába járnom ahhoz, hogy megírjam az első regényemet, és papírra sincs szükségem ahhoz, hogy azt mondhassam magamról: író vagyok.

Gy. D./WMN: Mi a helyzet az ikertestvéreddel? Ő is megtalálta a saját szenvedélyét, amit hivatalos keretek nélkül tud fejleszteni?

K. R.: Az ikertestvérem, Lali a családunk utazási ügynöke, ő intéz nekünk mindent. Kikeresi a legolcsóbb utazási feltételeket, lefoglalja a repülőjegyeket, szállást, stb. Nélküle nem tudnánk annyit és úgy utazni, ahogy most tesszük.

Gy. D./WMN: Amikor nekivágtatok ennek az életnek, a szüleid eladtak mindent, és abból finanszíroztátok. De gondolom, egy egész életre nem elég ennyi pénz. Miből fizetitek az utazásaitokat azóta?

K. R.: Az elején egy hatalmas garázsvásárt tartottunk, mindent eladtunk, és létrehoztunk egy alapot az utazás finanszírozására. Aztán mindenféle projektet, munkákat vállaltunk. Édesapám időnként tanácsot ad másoknak, hogyan tudnának értelmes munkát végezni, szabadúszó újságírást vállaltunk, és a könyvemből is kerestünk egy kis pénzt.

Gy. D./WMN: Neked van saját pénzed?

K. R.: Amit a könyvemmel kerestem, akár magamra is költhetném, de én úgy gondolom, inkább a családi utazáshoz járulok hozzá, mert egyelőre nem szeretném, ha véget érnének az utazásaink. Boldog vagyok, hogy én is hozzátehetek valamit.

Gy. D./WMN: Gondolom, ez az életforma segít abban, hogy az ember redukálja az általa birtokolt tárgyak számát. Mennyi csomaggal utaztok?

K. R.: Ez sokat változott a kezdetek óta. Eleinte volt több nagy bőröndünk, plusz mindannyian vittünk egy nagy hátizsákot a saját cuccainkkal. Igazából a nagy változás akkor következett be, amikor megjártuk az El Caminót. Ott mindenki maga viszi a hátán a cuccát, és minden egyes kilót megérzel. Ma már mindannyian csak egy nagy hátizsákkal indulunk tovább, és maximum egyetlen plusz bőrönddel.

Valószínűleg kevesebb ruhám van, mint a legtöbb tinédzsernek, de a kedvenc könyveimnek bele kell férnie a táskámba, mert ezek nélkül nem szívesen utazom, hiába foglalnak sok helyet.

Próbálom megtalálni az egyensúlyt.

Gy. D./WMN: Van olyan hely, ahová még vissza szeretnél térni?

K. R.: Ha az ember folyamatosan úton van, egy idő után elfárad, és inkább arra vágyik, hogy kicsit lassíthasson. Ezért egy ideje átváltottunk arra, amit mi „slow-travel”-nek hívunk, vagyis hogy kiszemelünk egy bázist, ahol hosszabb időt töltünk, és onnan csillagtúrázunk. Így voltunk egy évig Budapesten, és két évig Spanyolországban. Az elmúlt kilenc hónapban a könyvemmel turnéztunk az Egyesült Államokban és Nagy-Britanniában, és most megint egy kis szünetre vágyunk inkább. Decemberig itt maradunk Magyarországon, amíg befejezem a regény második részét, aztán szeretnénk ellátogatni Jordániába, Egyiptomba, majd talán Mexikóba és Costa Ricába, de Izlandon és Írországban sem jártunk még. Sőt, – bármilyen furcsán hangzik valakitől, aki Ausztráliában született, de – még Új-Zélandon sem voltam, oda is szívesen elmennék. Szóval annyi hely van a világon, amit még felfedeznék, és sosem akarom abbahagyni a tanulást, ami ezzel jár együtt. Talán utána majd letelepszünk valahol.         

szöveg: Gyárfás Dorka
fotók: Pozsonyi Janka/WMN