–

Ami valóban lenyűgöző Marton László memoárjában, azok a nem mindennapi találkozások, kapcsolatok és események, amelyek osztályrészül jutottak neki. De talán még nagyobb hatást tesz az a világszemlélet és tónus, amivel mindezekről mesél, és amit részben családi hátterének, nagypolgári származásának köszönhet. A II. világháború szülöttjeként az utolsó morzsáit csípte el egy olyan világnak, ami épp szertefoszlott, és aminek értékeiből mára semmi sem maradt. A könyvet olvasva úgy tűnik, mintha utolsó krónikása lenne – ha annyira nem is idős még –, és egy legendás színházi korszak krónikása is, aki sosem felejti el a mestereit, és azt sem, hogy a tőlük kapott tudással felelősség jár: tovább kell adnia a fiataloknak.   

Gyárfás Dorka/WMN A könyvében azt írja, hogy az a nagypolgári életforma, amit gyerekkorában otthon látott, valójában nem a kommunizmusban szűnt meg. Akkor mikor és hol, illetve ez a háttér mit jelentett önnek?

Marton László: Megpróbáltam felidézni azokat az eredőket, amelyek azzá tettek, akivé lettem, és ennek egy fontos része a családi hátterem és neveltetésem. Ez azonban nem mindig jelentett előnyt, különösen nem a Rákosi-korszakban, de később, a korai Kádár-korszakban sem, mert meghatározta az ember káderlapját. Ugyanakkor adott sok egyebet: műveltséget, polgári kultúrát, egyfajta stílust és tartást, ami nemcsak a szüleimet jellemezte, hanem a barátaikat is, és mindazokat, akik nálunk megfordultak. Ebből valóban sok minden élt még a Rákosi-rendszerben is, mindannak ellenére, ami a hivatalos propagandában zajlott. Megvoltak a bástyái például az Operaházban vagy a Zeneakadémián, ahol kivételes előadásokat adtak esténként olyan énekesek és zenészek fellépésével, akik egyébként a Metropolitanben, a Wiener Staatsoperben vagy a Scalában léphettek fel korábban, és a világ elitjéhez tartoztak. A közönség  elegánsan felöltözött, és Mozartot, Verdit hallgatott, nem szovjet komponistákat. Így ezeken az estéken az Operaházban paradox módon folytatódott az a polgári életforma, amit egyébként a Rákosi-rendszer el akart tüntetni. Furcsa módon úgy érzem, ez az egész a rendszerváltáskor ért véget. Még a Kádár-korszakra is jellemző volt, hogy egy tisztán követhető értékrend uralkodott az országban. Lehetett tudni, kik a nagy filmrendezők, nagy írók, nagy zeneszerzők, vagyis kik alkotják ennek az országnak a szellemi elitjét. Ez egy követhető útmutató, értékrend volt mindenki számára. A rendszerváltás után azonban mindez összeomlott, és helyette olyan értékválság támadt, amiben minden megkérdőjeleződött. Ekkor szívódott fel, és tűnt el hirtelen ez a nagyon nehezen megőrzött polgári hagyomány.

Elég csak a napi közbeszédet hallani ahhoz, hogy az ember szembesüljön vele, mi minden ment itt tönkre.

Miközben, ha beülünk az autóba, és átugrunk Bécsbe, vagy csak felhívunk valakit Ausztriában, azonnal visszakapjuk ezt a kultúrát. Persze én azért is vagyok rá érzékeny, mert a nagyanyám osztrák volt, és ha valaki bécsi dialektusban szólal meg, nekem ő jut eszembe.

Gy. D./WMN: Mit gondol, az ön külföldi karrierjében szerepet játszott, hogy ebben a polgári kultúrában otthon van?

M. L.: Először is az egész külföldi pályafutásomat – amit nem neveznék karriernek, mert ezt a szót magammal kapcsolatban nem használnám – én inkább csodák láncolatának látom. Sokszor kerültem olyan helyekre és helyzetekbe, amikor azt éreztem, hogy most valami nagyon különleges, számomra is megmagyarázhatatlan dolog történik. De a szakmai oka valószínűleg az lehetett, hogy az a gondolkodás, amit az ember színházi rendezőként a ’60-as, ’70-es években itt megtanulhatott, ez a metaforikus beszéd, ami a sorokon keresztül egy titkos – többnyire politikai – üzenetet küldött a nézőnek, külföldön, a nyugati világban kuriózumnak számított. Amikor engem elkezdtek külföldi színházakba hívni, – és ezek között tényleg csodálatos műhelyek voltak – valójában arra voltak kíváncsiak, hogy ez a gondolkodásmód, eszköztár és színházi nyelv hogyan működne az ő színházukban. És az volt a szerencsém, hogy amint létrejött az egyik munka, hívtak a következőre. Ilyen egyszerű volt.

Gy. D./WMN: Mégsem történt meg mással az ön generációjából.

M. L.: Talán nagyobb szerencsém volt.

Gy. D./WMN: Szóval ön szerint a polgári kultúrájának és fellépésének nem volt szerepe abban, hogy otthonosan tudott mozogni külföldön?

M. L.: Nem mindig mozogtam otthonosan, sokszor szorongtam, például akkor, ha olyan intézménybe léptem be, amit nagyon tiszteltem, vagy olyanokkal találkoztam, akiket csodáltam.

Nagy hülyének kell lenni ahhoz, hogy az ember azt higgye, tőle mindenhol elájulnak.

A másik oldalon persze számít, hogy az ember mennyire olvasott, beszél-e nyelveket… Minden ilyesmi segít.

Gy. D./WMN: A művészetekben azonban nem mindig előny a polgári származás, és nem feltétlenül a politikai rendszer miatt. Thomas Mann például egy kisregényt (a Tonio Krögert) szentelt annak a dilemmának, hogy a polgár lehet-e művész, vagy a művésznek mindenképp le kell-e vetnie a polgári kultúráját ahhoz, hogy komoly alkotóvá váljon.

M. L.: Thomas Mann élete a legjobb cáfolat erre, még ha teljesen hitt is ebben a tézisben, amikor a Tonio Krögert írta. Mindenféle szülői háttérből jöttek nagy alkotói a színház- és filmművészetnek. A legfontosabb mindig az, hogy az ember önazonos legyen, ne álcázza magát másnak. Thomas Mann erre is erős példa, ő markánsan vállalta önmagát. A külföldi életemben soha semmi ilyesmi nem merült fel. Ott egyetlen dolog számít: a munka. Ahogy a tanításnál is csak ez számít.

Gy. D./WMN: Nem tudom, csak nekem volt-e új, hogy ennyi helyen dolgozott a világban, de volt olyan szándéka a könyvvel, hogy ez a tevékenysége itthon is ismertebbé váljon?

M. L.: Az egész könyv nem az én ötletem volt, sőt, amikor korábban felmerült ilyesmi, mindig elhárítottam. Most Rochlitz András, a Park kiadó igazgatója keresett meg, és ma már nagyon hálás vagyok érte. Ami kibontakozik belőle, az nagyrészt Orosz Ildikó érdeme, ahogyan ő érzékenyen és empatikusan kérdezett engem. De az is érdekes, hogy Tönkő Vera, a könyv szerkesztője egyszer eljött a vígszínházi irodámba, és meglátta a falakon azokat a plakátokat, amiket a külföldi előadásaimról hoztam haza, majd az az ötlete támadt, hogy ezeket tegyük a könyv belső borítójára. Szóval tulajdonképpen a kiadó nagy gyengédséggel és odafigyeléssel alakította ki ennek a könyvnek az arculatát. Csak amikor kész lett, és össze kellett írnom az eddigi munkáim teljes jegyzéket – amit korábban ilyen alaposan soha nem tettem meg –, akkor képedtem el magam is. Nem gondoltam, hogy ennyi minden szerepel majd rajta.

Gy. D./WMN: Egyszer beszélgettem a bécsi Operaház, a Wiener Staatsoper egykori igazgatójával, Ioan Holenderrel, aki azt mondta, az ő helyzetében az embernek nem maradnak barátai. A könyvből úgy tűnik, a Vígszínház igazgatójaként azért nagyon is lehetnek barátai az embernek. De volt esetleg olyan, amikor ön is megélte az elszigetelődést?

M. L.: Én szerencsésebb voltam, mint Holender – ennyi ideig a Wiener Staatsoper intendánsának lenni, az azt jelenti, hogy krokodilusok és cápák között kell létezni. Véletlenül ismerem őt, és bár nem szerepel a könyvben, de a Staatsoperben is voltam ösztöndíjas, ismerem a közeget. Nekem másképp alakult az életem, hosszú barátságaim vannak a társulatból is. Az egyik például Hegedűs D. Gézához fűz, aki 21 évesen nálam játszott először a Vígszínházban, az Ifjú Wertherben, és hosszú ideje tanítunk együtt a Színművészeti Egyetemen. Legutóbb is együtt készítettünk egy Márai-monodrámát a Vígszínház Házi Színpadán Hallgatni akartam címmel, ami életem egyik legfontosabb előadása lett. De Venczel Vera, Igó Évi, Fesztbaum Béla, Jánoskuti Márta, Kern Andris, Lukács Sándor és Presser Gábor is jó barátaim, és még oly sokan. Vagy mindjárt elsőként Radnóti Zsuzsát kellett volna említenem, akinek sok más mellett a Popfesztivál ötletét köszönhetem, de együtt csináltuk a közelmúltban a már említett Márait, A Pál utcai fiúkat, és akivel most is egy új előadáson dolgozunk. Szóval szerencsére sok barátom van a saját társulatunkból. Ezek a barátok rengeteget adtak nekem, mert ha kellett, jelezték, amikor szakmai vagy emberi hibát követtem el. És mellettem álltak nehéz helyzetekben is. Számíthattam rájuk.

Gy. D./WMN: A könyvből kiderül, hogy rendezőhallgatóként Zsámbéki Gáborral járt egy osztályba, és akkor a legjobb barátok voltak. Később is megmaradt a kapcsolatuk, amikor párhuzamosan irányították Budapest két fontos színházát?

M. L.: Ő egyrészt egy kivételes tehetségű ember, aki bárhová került, ott a legjobb színházat hozta létre, és egy rendkívül jellemes ember. Jellemes emberekkel pedig mindig könnyű a barátságot megőrizni. 

Gy. D./WMN: Nagy hatást tett rám a könyvéből az a történet, amelyben elmeséli, hogyan találkozott Kovalik Balázs operarendezővel. Azt írja, színészhallgatónak jelentkezett először, de nem vették fel, mert nem színésznek való volt. Ön azonban érzett benne valamilyen tehetséget, ezért felajánlotta neki, hogy beszélget vele. Gyakran történik ilyesmi, hogy időt és energiát szán olyanokra, akikben még csak motoszkál a tehetség, de nem forrt ki, nem találja még az útját?

M. L.: Engem is rengetegen segítettek, amikor még nagyon fiatal voltam, és reményem sem lehetett, hogy bejutok a Színművészetire. Voltak emberek, akik már akkor mellém álltak. Egri István oda mert vinni a József Attila Színházba, Gobbi Hilda szerzett olyan munkát, amiből meg tudtam élni, Bodrogi Gyula a barátságával tüntetett ki, és Sinkovits Imre jóvoltából Fábri Zoltán sokadik asszisztense lehettem a Két félidő a pokolban című filmben. Ott állhattam mögötte, és figyelhettem ezt a hihetetlen zsenit. Ez egyben útmutató az embernek egy életre, hogy megpróbáljon ő maga is segíteni, ha tehetséget lát.

Mert az egy nagyon nagy felelősség, ha az ember felismeri a tehetséget.

Kovalik Balázs esetében azt kell mondanom, inkább az én szerencsém, hogy olyan fiatalon találkoztam vele, mert ő az egyik legkiemelkedőbb tehetsége a magyar színházi- és operaéletnek.

Gy. D./WMN: Ez tehát egy szakmai alapérték, a tehetségek gondozása?

M. L.: Tételezzük fel, hogy mindenkinek nyújtott valaki segítő kezet. Ha nekem a Finn Nemzeti Színházban nem ül be a próbáimra Georgij Tovsztogonov, a leningrádi Gorkij Színház igazgatója, és utána nem sétál velem hosszasan, miközben megosztja az észrevételeit, vagy nem teszi ugyanezt Benno Besson, a berlini Volksbühne rendezője, akkor sosem tanulok meg fontos dolgokat. De ugyanezt kaptam Horvai Istvántól, akinek végül a főnöke lettem, a barátságunk mégis töretlen maradt. Ő is beült a próbáimra, és a maga nem mindig kellemes, ámde őszinte módján mindig elmondta, számára mi hiányzik az adott a jelenetből. Bármilyen különös, a művészeti életben való részvételt valójában ez a véleménycsere tudja élvezetessé tenni. Mi azért szeretünk együtt tanítani Hegedüs D. Gézával és Forgács Péterrel, mert óra után elmegyünk sétálni a Vas utcába, és megbeszéljük, mi történt az órán: ki lépett előre, kivel mi a probléma... Néha este is felvesszük a telefont, és még egyszer átbeszéljük ugyanezt – és az egész együtt tanításban ez a legnagyobb élmény.

Gy. D./WMN: Egy másik történetben elmeséli, hogy Börcsök Enikő tehetségéről például meg kellett győznie a többi tanárt, mert inkább csak sejteni lehetett a felvételi idején, annyira gátlásos volt még.

M. L.: Remélem, nem fordítva derül ki a könyvből: valójában én voltam szerencsés, hogy Börcsök jelentkezett hozzám. Azt próbáltam megírni, milyen nagy szerencse, ha valakihez egy ilyen kivételes tehetségű ember jelentkezik. Kétségtelenül lehet a tanításnak később hosszú ideig egy olyan fázisa, amikor csak várni kell. Valahogy úgy, mint egy kertésznek: lehet egy picit locsolni azt a szárat, vagy fölé tenni egy napernyőt, de valójában ki kell várni, amíg a természet elvégzi a munkáját, és kifejlődik belőle a virág.  

Gy. D./WMN: A könyvben több kedves anekdota szerepel régi nagy mesterekről, legendás művészekről, amelyek színházi berkekben talán szájról-szájra hagyományozódnak, de ha nem írja le őket valaki, lassan elvesznek. Hogyan döntötte el, melyek válhatnak publikussá?

M. L.: Egyrészt úgy alakultak ezek, ahogy Ildikó terelte a beszélgetést. Másrészt azért valami többet is szerettünk volna általuk megmutatni: érzékeltetni, milyen kor volt, amiben éltem. Amikor például Várkonyinak el kellett szavalnia Rákosi és az akkori pártvezetés előtt József Attila Dunánál című versét, és – mivel nem szerepelt a repertoárjában – belesült, azt azért mondom el, hogy megmutassam: milyen volt, amikor egyetlen hibáért valakit tönkre lehetett tenni, és el lehetett tiporni. Mert nekünk ma ezeken keresztül kell megítélnünk a cselekedeteiket. Azt szerettük volna, hogy az olvasó kapjon egy kis színháztörténetet, de azért azt a kort is lássa, amelyben ezek megestek.

Gy. D./WMN: Arról is vall, miért hagyta abba a színházigazgatást: mert rendezni vágyott, és az alkotókedve az igazgatás végére alábbhagyott. Megtörtént azóta az a változás, amit remélt?

M. L.: Ez egy nagyon fontos döntés volt, egyrészt, mert még nem éreztem magam elég öregnek ahhoz, hogy beleragadjak valamibe, másrészt úgy gondoltam, nem tudom a szellemi kalandvágyamat kielégíteni, mert az igazgatás túl sok energiámat szívja el. A másik azonban, hogy szerencsés voltam, mert megtaláltam az utódomat Eszenyi Enikő személyében, aki fiatalkora óta a Vígszínházban nevelkedett, így tökéletesen tudta, miről szól ez a színház: mi a hagyománya, a küldetése. Tudtam, hogy ő tovább tudja vinni ezt a színházat – a maga képére szabva –, így nem éreztem a döntésemet önzőnek, és nem volt lelkiismeret-furdalásom. A váltás pedig kétségtelenül visszaadta nekem azt az örömöt, hogy újra tudok rendezni, dolgozni, és törhetem a fejem a következő kihíváson.

Gy. D./WMN: És mi lesz az?

M. L.: Ibsen egyik legérdekesebb és legszebb darabját, A vadkacsát visszük színre a jövő évadban a Pesti Színházban, amit csak Dublinban és Torontóban rendeztem eddig, de sok idő telt el a kettő között, és azóta is. Most úgy tudtam hozzányúlni, mintha soha nem olvastam volna, és azt érzem, hogy ez egy falkavaróan gyönyörű és izgalmas darab, ami időnként megdöbbentően korszerű és merész is.

Arról beszél ugyanis, hogy a modern kapcsolatok azért kerültek válságba, mert eltűnt belőlük az őszinteség – aminek mindig a gyerekek válnak áldozataivá.  

Az Ibsen által kitalált kifejezés, a „Lebenslüge”, vagyis „élethazugság” ábrázolásában ez a darabja megy el a legmesszebbre.

szöveg: Gyárfás Dorka
fotók: Pozsonyi Janka/WMN