Kitiltották Washington legnagyobb koncertterméből, mégis ő énekelt az elnöki beiktatáson

–

És ez csak egy volt azon alkalmak közül, amikkel Anderson kitörölhetetlenül beírta magát a történelembe. 

1897-ben született, Philadelphiában 

Apja jeget, szenet, majd italt árult, édesanyja tanárként szeretett volna elhelyezkedni, de Philadelphiában törvényi korlátozások miatt afroamerikaiak nem taníthattak, így kisgyermekgondozó lett. Nagynénje támogatásával Marian hatéves korában énekelni kezdett, kezdetben 25–50 cent fizetségért, tizenéves korában azonban már négy–öt dollárt is kapott. Csatlakozott a városi kórushoz, ahol időnként szólistaként is fellépett.

Bár Anderson vitán felül az Egyesült Államok egyik legnagyobb tehetsége volt, őt sem kímélték a korszak mindenütt jelenlévő rasszista előítéletei és politikája – olyanoknak, amik „színes” várótermekbe, szállodákba, étkezdékbe és vasúti kocsikba szorították az afroamerikaiakat. Anderson, aki hajlamos volt kerülni a konfliktusokat, inkább barátoknál szállt meg, és amikor csak lehetett, saját autóval járt, ahelyett, hogy vonatra szállt volna.

„Ha harciasabb lennék, azt hiszem, ragaszkodnék ahhoz, hogy ügyet csináljak ezekből a dolgokból. De nem ilyen a természetem. Igyekszem szem előtt tartani, hogy az én küldetésem az, hogy megkönnyítsem az utánam következők dolgát”

– írta később Anderson az emlékirataiban.

Az 1930-as évek elején bejárta Európát, olyan helyeken lépett fel, mint Berlin, London és Párizs, de énekelt Norvégia, Svédország, Anglia és Dánia uralkodói előtt is. Amikor 1936-ban Bruno Walter karmesterrel Bécsben adott koncertet, az afroamerikai sztár halálos fenyegetéseket kapott.

Nem mindig volt elkerülhető a konfrontáció 

1939-ben, miután Anderson fokozatosan kinőtte a legtöbb washingtoni koncerttermet, menedzsere, Sol Hurok megkereste a Constitution Hall vezetőségét, hogy lefoglalja a helyszínt az éves húsvéti adománygyűjtő koncertre. Akkoriban a maga négyezer fős befogadóképességével az 1929-ben a Daughters of the American Revolution (röviden DAR) nevű szervezet által építtetett Constitution Hall volt a legnagyobb koncertterem, a csarnok vezetősége azonban visszautasította Hurokot, mondván, hogy a helyszín már foglalt. Hurok javasolt egy sor más dátumot, de minden alkalommal ugyanezt a választ kapta.

Nem sokkal később kiderült, hogy a DAR úgy tudta megoldani a csarnok építésének finanszírozását, hogy a legnagyobb adományozók megkötésének köszönhetően az időpontokat kizárólag fehér előadók számára tartották fenn.

Eleanor Roosevelt, aki kétszer is meghívta Andersont a Fehér Házba énekelni, tagja volt a DAR szervezetének. A Constitution Hall vitájának hallatán annyira felháborodott, hogy lemondó levelében a következőt írta: „Teljes mértékben elhatárolódom attól, hogy megtagadták a Constitution Hall használatát egy nagyszerű művésztől. Önök sajnálatos példát mutattak, és kötelességemnek érzem, hogy ezek után elküldjem a lemondásomat. Lehetőségük lett volna arra, hogy felvilágosult példával járjanak elöl, számomra azonban úgy tűnik, hogy a szervezet kudarcot vallott.”

Bár a DAR elnöke válaszában reményét fejezte ki, hogy enyhíteni tudja „a félreértések egy részét”, Roosevelt más megoldást talált a helyzetre: szabadtéri koncertet tervezett a Lincoln-emlékműnél, amelyet a Belügyminisztérium felügyelt 1939 húsvét vasárnapján – ugyanazon a napon, amikor a DAR és a Constitution Hall visszautasította Anderson fellépését. 1939. április 9-én végül Harold Ickes belügyminiszter mutatta be őt, mondván: „Ebben az ég alatti nagy előadóteremben mindannyian szabadok vagyunk. A zsenialitás nem ismer színárnyalatokat.”

Az előadást több mint hetvenötezer ember nézte élőben – többek között a tízéves Martin Luther King, aki egy húsz évvel későbbi szónoklatában meg is emlékezett az élményről –, az újságok pedig országszerte címlapsztorikkal ismerték el a pillanat jelentőségét. Az egyik híradóban a következő szavakkal számoltak be az eseményről: „A nemzet fővárosa leckét kap a toleranciáról”.  

 

Anderson nem neheztelt

1943-ban végül meghívták, hogy lépjen fel a Constitution Hallban, az Amerikai Vöröskereszt háborús segélygyűjtésének eseményét követően pedig többször is énekelt a csarnokban, többek között 1964-ben, búcsúturnéjának indulásakor. 1992-ben, a DAR éves kongresszusának nyitóünnepségén Anderson megkapta a Centennial Medallion kitüntetést, amivel a nemzetért tett kiemelkedő szolgálatukért díjazzák a nőket.

A szervezet honlapján közzétett nyilatkozatában a DAR azt írta, „mélységesen sajnálják, hogy Marian Anderson nem kapott lehetőséget arra, hogy 1939-es húsvéti koncertjét a Constitution Hallban adja elő, de ma minden amerikaival együtt

hálával ismerjük el, hogy a Lincoln-emlékmű lépcsőjén adott történelmi koncertje sarkalatos pont volt a faji egyenlőségért folytatott küzdelemben”.

Az 1943-as Constitution Hall koncertről Anderson később így nyilatkozott: „Nem éreztem magam másnak, mint más csarnokokban. Nem éreztem a diadal érzését. Úgy éreztem, hogy ez egy gyönyörű koncertterem, és boldog voltam, hogy énekelhettem benne.” Ennek ellenére azonban addig nem volt hajlandó fellépni, amíg a Constitution Hall el nem törölte az ülőhelyekre vonatkozó szegregációt.

Megint csak történelmet írt

„A legnagyobb álom, ahogy az ember öregszik, hogy egy nap a Metropolitan Opera színpadán énekelhessen. És aztán eljött a nap. Amikor megérkeztünk a Metropolitanbe, volt egy férfi, aki azonnal azt mondta, »Isten hozott itthon«” – emlékezett vissza Anderson. 1955-ben, közel hatvanéves korában végül ő lett az első afroamerikai, aki Verdi Az álarcosbál című művében a jósnő Ulrica szerepét énekelve fellépett a Metropolitan Opera nagyszínpadán. 

 

Két évvel később Anderson az Egyesült Államok Külügyminisztériumának jószolgálati nagyköveteként kezdett dolgozni. Utazása egy ázsiai körúttal kezdődött, és azzal a megtiszteltetéssel, hogy az amerikaiak közül elsőként léphet fel a Delhiben található Gandhi-emlékműnél. Énekelt John F. Kennedy elnöki beiktatásán, és 1963-ban a munkáért és szabadságért rendezett washingtoni menetelésen, ahol Martin Luther King megtartotta a híres „Van egy álmom” kezdetű beszédét.

Marian Anderson 1993. április 8-án, 96 éves korában szívelégtelenségben halt meg, egy nappal az 1939-es Lincoln-emlékműnél adott ikonikus koncertjének évfordulója előtt.

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/UNITED PRESS PHOTO

Mózes Zsófi