–

Hát, nem tudom… ezzel kezdte a fiatalasszony, ahogy belépett a lakásba. Ettől a mondattól rögtön fakóbb lett a fal, és nyílegyenesen világított a szemembe az a folt ott a konyhaszekrényen, ami a gyerek hatodik születésnapjára emlékeztetett, amikor majdnem felgyújtottuk az egész lakást.

Most, hogy elköltöztünk, a régi lakásunk kiadóvá vált. És jöttek megnézni. A focista és a felesége. A feleség, aki valamilyenné, és éppen várandós. Sima barna haja szigorú kontyba szorítva a tarkójára, arcán csak egy leheletnyi smink, körmei rövidre vágva. Magas szárú, de lapos sarkú, divatos csizma, szűk ruha és pantalló. A szűk ruha nyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy kiadja az alakját, és domborodó hasa mindenkiben tiszteletet keltsen. Mert nemsokára anya lesz. Egész ittlétük alatt a hasát simogatta, a mozdulataitól már-már úgy éreztem, én is terhes vagyok. A férje, a focista, az egyik kezével folyton a melegítőnadrágja zsebében turkált, mintha keresne valamit. A haja divatosan felfelé zselézve, a melegítő a legdrágább márka. A kocsikulcsot végig a másik kezében szorongatta, mintha ez lenne az a varázsvessző, ami jelzi, hogy ő a főnök. Nem értettem, hogy miért téblábol ilyen zavartan. Hiszen az ő kezében van a varázskulcs…

A focistafeleségen a zavarnak a legkisebb jele sem látszott. A fikázás folytatódott… mert megmondtam neked, Peti, hogy családi házba szeretnék költözni. És legyen a gyerekszoba mellett nekem egy pihenő. Azt hittem, ezt megbeszéltük. Peti bólogatott, hogy igen-igen, még mélyebben kutatott a zsebében, aztán kinyögte, hogy: de ez harmadannyiba kerül, és mégiscsak a belváros. A focistafeleség nem engedett. Szigorúan nézett Petire, akin enyhe feszültséget véltem felfedezni. És a nő folytatta. Hogy ez nem is túl jó környék… halkan én is megjegyeztem, hogy „ez a belváros, és jó környék”. A lakás meg – szerinte – kicsi nekik… ismét halkan megjegyeztem, hogy „100 négyzetméter két embernek talán nem vállalhatatlan”, mire a hasára mutatott.

– Öt hónap múlva megszületik, és nem szeretnék költözni!

Megint halkan én: „hát, talán háromnak se malacól”, de láttam, hogy semmire nem megyek vele, bármit is mondok. Járkált még egy kicsit a lakásban, elmondta, hogy ő mennyire, de mennyire fontosnak tartja a nett környéket, és hogy a kertben a baba majd nyugodtan napozhasson, és amúgy ő már a nevelési elveket is kidolgozta. Ekkor azért egy pillanatra a szívemhez kaptam, és elpirultam, mert nevelési elvek nélkül nem is értem, hogy nevelhettem fel a gyerekeimet, de mindegy. Ennél jobban is szégyelltem már magam, spongyát rá. Aztán belém szúrt, hogy a higiénia, ugye, az itt nem megfelelő, mert a falra is ráférne egy festés, meg nem tudja, hogy mikor volt itt takarítva, és egyébként is. Mondom megint halkan, de már egy csöppnyi indulattal, hogy „frissen festettünk, és ki is van takarítva alaposan, nem értem, mi a baja a higiéniával”. Erre kioktat, hogy ő, ugye, terhes, és neki most mindentől fontosabb, hogy nett környezetben létezzen, mert semmiféle fertőzésnek nem szeretné kitenni magát meg a kicsit. A focista nyugtatgatta, hogy ne aggódjon, nincs itt akkora baj. A focistafeleség kikérte magának a nyugtatgatást, majd megkérdezte, melyik a mosdó.

Megmutattam. Az ajtót résnyire nyitva hagyja, úgy pisil – mondta, és reméli, nem zavar. Mert nehogy történjen valami, amíg távol van a férjétől, és még a végén, ugye, valami fertőzés, de még egyszer mondja, hogy reméli, engem nem zavar, hogy hallom, ahogy pisil. Mondtam, „dehogyis zavar, vannak gyerekeim, kicsit idősebbek ugyan, mint ő, de higgye el, hallottam már ilyet”. Egy pillanatra összeakad a tekintetünk Petivel, látom a szemében a zavart, megsimogatom a vállát. Nincs semmi baj, ez így szokott lenni, ha az ember állapotos, legyen türelmes. Közben azt gondolom, hogy most meg minek hazudozok itt ennek a kedves fiatalembernek, igazából lófaszt szokott az ember nyitott ajtónál pisilni csak azért, mert terhes. Most meg én jövök zavarba, utálom, ha nem lehetek őszinte… de hát ki kéne adni ezt a francos lakást.

Aztán a nő pisil, majd nyög (nyilván a terhességtől nehézkes a felállás a vécéről), hallom a törlést és a ruha visszahúzást… végre lehúzza a vécét, és kijön. Még egyszer végigméri a lakást, majd int Petinek, hogy menjenek, ez nem az a nett lakás, ahol ő el tudná képzelni, de Peti még próbálkozik, hogy az ára nagyon megfelelne, és – mint mondta – belváros, és akkor neki nem kellene folyton edzések között hazajönni, ha valahová a focistafeleség el szeretne menni, mert innen nyugodtan csak besétálhat a plázába.

Az én számat pedig automatikusan elhagyta az a mondat, amit tudtam, hogy nem kellett volna, mert ezt a kurva lakást biztosan nem fogják kivenni ezek után. Amit kicsi koruktól minden alkalommal elmondtam a gyerekeimnek mindaddig, amíg meg nem tanulták…

– Kezet mostál?

Péterfy-Novák Éva

 Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/fizkes