– Tessék levetkőzni – mondja a nőgyógyász. Biztatóan mosolyog, mintha valami fiatal fruska lennék, aki még soha nem járt nőorvosnál.

Tömpe ujjaival – ami azért, valljuk be, ritkaság egy nőgyógyásznál – gyakorlott mozdulatokkal gépeli be az adataimat. Kérdezi, hány szülésem volt, majd amikor mondom, akkor nevetve közli, hogy neki is három gyereke van, de ő nem szült egyet sem. Nevetek a viccén, díjazom, ahogy oldani próbálja a feszültséget.  

A vizsgálószékre mutat, meg sem kérdezi, van-e panaszom. Sosem szerettem azt a rohadt széket. Szétvetem a lábam, sarkamat a kopott lábtartóba nyomom. A doki rám pillant oldalról. A gumikesztyűvel küszködik, nehezen megy fel. Káromkodik. Oldalra fordítom a fejem, és a dupla szárnyú ablakon kibámulok a forgalmas utcára. Innen az emberek feje búbjára látok. Ott szeretnék lenni kint. Az utcán. A doki beáll a lábam közé, és mosolyogva kér, hogy nyugodjak meg, látja, mennyire feszült vagyok, de semmi okom félelemre. Lazítok, megszidom magam. Visszafordítom a fejemet. Ahogy a lábam között áll, látom az arcát egészen közelről, egy izzadságcsepp ül az orrán. Feszítő érzés kúszik a gyomromba. Mi van, ha rám esik egy azokból az izzadságcseppekből?

Leveszi a kenetet, de nem enged felülni, még mindig a lábam között áll. Azt mondja, hogy vegyek mély levegőt, rossz nézni, mennyire feszült vagyok. Aztán egyszer csak úgy érzem, mintha simogatna. Á, hülye vagy te, mondom magamnak, csak nem fog egy ilyen vénasszonyt simogatni egy orvos. Már eljátszom a gondolattal, hogyan fogok dicsekedni a barátnőimnek, hogy igenis, akárhány éves vagyok, engem bizony megsimogatott a nőgyógyász, amikor megérzem, hogy újra megsimítja a combom belső oldalát. Lefagyok. Mit kell ilyenkor tenni…?! A gumikesztyű furán bársonyos. Nem hideg, de nem is meleg. Biztosan csak tapintással is megvizsgál, nyugtatom magam. Biztos megint csak véletlenül ért úgy a combomhoz. Várom, hogy megvizsgáljon, de az ismerős érzés elmarad. Most már nyíltan simogatja a combomat, majd a keze egyre feljebb vándorol, és már a csiklómat masszírozza, nagyon óvatosan és gyengéden. Halkan felnyög.

Úristen! Mi a faszt csinál ez? Ezt tényleg hagynom kell?

Azt kéri, szóljak, ha fáj, és mélyen betolja a másik keze középső ujját a hüvelyembe. Közben tovább simogatja a csiklómat. Felemelem a fejemet, nem akarom elhinni, hogy ez történik. És akkor meglátom azt az izzadságcseppet. Meglátom, ahogyan elindul az eddiginél is vörösebbnek tűnő orrán lefelé. Elhagyja az orra hegyét, és megérzem a belső combomon a parányi nedvességet.

Összeszorítom a szememet. Szeretném felrúgni, de nem teszem, mert „jókislány” vagyok.

Hetedikben, amikor elestem a kézilabdapályán, Lakatos tanár úr ölben vitt be a tornatanáriba. Ő volt a tesitanárom. Minden alkalmat kihasznált, hogy végigsimítson rajtam... lehetőleg úgy, hogy a mellemhez is hozzáérjen. A simításokra eleinte elhittem, hogy mindez csak véletlen. Idővel szépen megtanultam a legkevesebb feltűnéssel kisiklani a kezei alól.

Akkor az esés után kapálóztam, hogy be tudok én menni egyedül is, de erősebb volt. Bevitt, letett a kanapéra, és azt kérdezte, hogy fáj-e valamim, de a keze már a pólóm alatt matatott, majd elindult a sötétkék kisnadrágomban a bugyim alá. Mintha csak azt nézné, tényleg nem fáj-e semmim.

Világos szürkészöld... vagy inkább vizenyős tekintet.

Felültem, belenéztem abba a szörnyű szemébe, de nem mertem szólni egyetlen szót sem.

Nem mertem kiabálni, csak halkan nyögtem, hogy semmim nem fáj. Lenyomott a kanapéra. Azt suttogta, ne féljek, mert bezárta az ajtót, és tudja jól, hogy kívánom én is. Nem értettem, mit akar. Szerettem volna ellökni magamtól, de sokkal erősebb volt. És igenis féltem, leginkább attól, hogy meglátszik majd a karomon a szorítás nyoma. Meg attól is, hogy haragudni fog, ha ellököm. Mert mégiscsak a tanárom.

Éreztem, ahogy az egyik ujjával mintha keresne valamit a puncimban. Aztán megfogta a kezemet... és odahúzta magához. Néztem őt, és láttam, ahogyan egy izzadságcsepp elindul az arcán lefelé. Figyeltem az útját. Nagyon lassan mászott. Utat húzott maga mögé, egy világosabb, nedves kis utat. Aztán az izzadságcsepp rám hullott. Lakatos tanár úr azzal az izzadságos arcával hozzám dörgölőzött, és azt súgta a fülembe, hogy: ügyes, „jókislány”.

Most itt a nőgyógyásznál az az izzadtságcsepp ugyanúgy gördül le az orrán.

– Nem fáj, mondom rekedten és felülök. Belenézek az arcába egészen közelről.

– NEM FÁJ!!!

Lesüti azt a szörnyű, vizenyőskék szemét, és kihúzza belőlem a kezét. Megfordul, és az asztalához siet.

Hadarva mondja, nem tartozom semmivel, majd a rákszűrés eredményét megkapom levélben.

Minden maradék méltóságomat összeszedve tápászkodom lefelé a gyűlölt vizsgálószékről. A barna bársonyszoknyám kicsit gyűrött. Lesimítom, nem bajlódom azzal, hogy felvegyem a bugyimat. Ránézek, és egy pillanatra úgy érzem, hogy megütöm. Nem néz vissza rám. Én pedig nem ütöm meg.

Kifelé menet kifizetem az asszisztensnek a vizsgálat díját. A magas pult mögött alig látom a nőt, de zavart pillantásából azonnal leszűröm, hogy biztosan mindent hallott. Szőke, magas, a kontya tövéig elpirul, amikor megpróbálok a szemébe nézni. Egy pillanatra sikerül. A szemében meglátok mindent. Ő is az enyémben.   

– De hát a főorvos úr azt mondta, nem tartozik semmivel.

– Igen – mondom. – De ragaszkodom hozzá, hogy fizessek.

Átnyújtja a nyugtát, és úgy tesz, mint akinek rengeteg adminisztrációs dolga van.

Elköszönök, és az ajtón kiérve beszívom a lépcsőház tiszta illatát. Milyen tágas és barátságos, idefelé észre se vettem.

Beülök a kocsimba, nézek magam elé.

Meg kellene büntetni. 

Csak hát... gyáva vagyok.

Beindítom a kis Peugeot-t, és elindulok hazafelé.

Aztán pár perc múlva leállok a szélső sávban. A visszapillantóhoz nyúlok, és felemelem a tükörtartót. Belenézek a saját szemembe.

Belenézek, és meglátom azt a lányt ott a tornatanári kanapéján, megalázva, koszosan, ragacsosan.

– Takarítsd le magad! – és Lakatos tanár úr otthagyott egyedül abban az izzadságszagú, dohos kis szobában. Sokáig ültem még a kanapén. Aztán óvatosan, nehogy zajt csapjak, tisztálkodni kezdtem a fali csapnál, és ott belenéztem a tükörbe.

Nem tetszett a szempár, amit láttam.

Most is ugyanazt a szempárt látom. Ugyanolyan ijedt, mint harminc évvel ezelőtt. Nem tetszik most sem. És már tárcsáztam is. Még végig sem tudtam gondolni, mit teszek, vagy miért.

– Halló, doktor úr?

– Igen – kissé távolságtartóan szólt bele a mobiljába.

– Szeretnék találkozni önnel. Meddig rendel ma este?

Éreztem a telefonon keresztül, hogy izgalomba jön.

– Nyolctól már egyedül vagyok a rendelőben, várom.

Ennyi. Egyszerű, mint egy pofon.

Felhívom hát az asszisztensét is. Kérem, hogy adjon időpontot a barátnőmnek, elfelejtettem a rohanásban, a jövő hét végére kellene valamikor. Befejezem a telefonokat, és visszafordulok a Körtéren. Dudálnak rám, de nem sietek. Lassan hajtok végig a Bartók Béla úton. Még csak fél nyolc, van időm.

Mégis idő előtt érkezem. Nem parkolok telefonnal, elsétálok, és egy marék aprót bedobálok az automatába. Visszaülök az autóba. várok. Tíz perc múlva kilép a szőke kontyos. Telefonál, siet. Szét sem néz. Várok pár percet, aztán kinyitom a csomagtartót. Kellene valami fegyverféle.

Egy szatyorban meglátom a nemrég vásárolt konyhai eszközöket, persze elfelejtettem felvinni. Már hetek óta itt hányódik a kocsiban.

Grilltű. Mint egy körkötőtű, csak vékony acélsodrony a közepe. Megérintem. Hideg. Remegő kézzel bontom ki a kartoncsomagolásból.

A táskámba teszem. Lakatos tanár úrra gondolok. Megigazítom a hajam. És megnyomom a csengőt.

 Péterfy-Novák Éva

A fotó illusztráció.