–

Négy kategóriát tartok fenn az általam megnézett filmeknek: a „hátezvalamiborzalmas" -t, ehhez nem fűznék hozzá semmit, azt hiszem, magáért beszél. Aztán ott van a bizonytalan félmosollyal kísért „éééééééééérdekes”, ami nem is annyira rossz, mint amilyennek hangzik. Igazából azt jelenti, hogy foglalkoztat a film, és még magam sem döntöttem el, mit gondolok róla, de inkább tetszik, mint nem. A „hátezvalamiborzalmas” analógiájára ott van az „egészenzseniális” és végül a kedvencem: „olyan, mint az életünk”.  Hogy miért ez utóbbit szeretem a legjobban? Mert bár én is kedvelem a grandiózus, színes-szagos, hollywoodi szélesvásznú csodákat, de még ennél is jobban vonzódom a hétköznapi történetekhez. Ami a tiéd is, az enyém is, mindannyiunké. Mert mindenkinek van családja, szerelme, munkája, félelme, csalódása, bizonytalansága, betegsége, kutyája, macskája, gyereke egyszóval egy (vagy több) olyan azonosulási pontja, amitől egy kicsit átélhetőbbé válik az egész, ami megkönnyíti a továbblépést, reflexióra késztet... és így tovább…

Az Állampolgár című filmről szólva, okkal kérdezhetnétek, hogy na jó, de nem mindenki bevándorló, nem mindenki egy családját vesztett afrikai férfi, aki épp azért küzd, hogy legális állampolgára lehessen annak az országnak, ahova az otthonát sújtó polgárháború elől menekült. És igazatok is lenne, de a helyzet az, hogy ez a film ennél sokkal, de sokkal többről szól. Wilson (Dr. Cake – Baly Marcelo) harca a hivatalos papírokért csupán afféle ürügy. Apropó, arra, hogy a film szereplői Wilson, Mari, a nyugdíjas tanárnő, az Iránból menekülő kismama vagy a nagy magyar „nekem nincsen semmi bajom, csak a négy fal között csinálják” attitűdöt képviselő üzletvezetőnő találkozzanak, elkezdjenek hatni egymás életére, és közben nekünk szegezzenek néhány igazán nehéz, talán soha meg nem válaszolható kérdést.

A film egyik legemlékezetesebb jelenete a Bazilikában játszódik. Mari és Wilson ott ülnek, nézegetik a freskókat, a szobrokat, mire a férfi megkérdezi Marit, hogy hisz-e Istenben? A nő némi habozás után azt feleli, hogy nem, szerinte ez az egész csak egy nagyon szép mese. Wilson meglepődik, hogy ezek szerint Mari abban hisz, hogy maga irányítja a sorsát, akkor pedig ő egy nagyon bátor asszony.

Ez még a moziból hazaérve is nagyon sokáig motoszkált a fejemben. Mihez kell nagyobb bátorság: belevetni magunkat a sodrásba, és azt mondani, lesz, ami lesz, vagy felszegett fejjel kezünkbe venni az irányítást, és a véletlennek a lehető legkisebb teret adva irányítani az életünket. Meddig ér a hatósugarunk, ami a sorsunkat illeti, hol ér véget a befolyásunk, és hol kezdődik a felelősségünk? Van-e olyan, hogy az embernek nincs más választása, vagy igazából, tetszik, nem tetszik, minden helyzetben dönthetünk másképp, legfeljebb nem akarunk? Ki a bátrabb? Aki vállalja a felelősséget... vagy aki vállalja, hogy kiszolgáltatja magát? Bátorság kérdése-e ez egyáltalán... esetleg valami másról van szó? Arról már nem is beszélve, hogy a döntéseink nem csak rólunk szólnak. Hatnak a környezetünkre, a hozzánk közel állókra is. Amit átírunk a saját életünkben, az nyomot hagy a másik lapon is, talán épp olyat, amilyet az a másik ember sosem kért volna. Számon kérheti vajon rajtunk valaha ezt az egészet, és jóvá tudjuk-e valaha tenni, ha a tulajdon életünkről hozott döntéseink az övét is más irányba terelték?

A végtelenségig tudnám még sorolni a kérdéseimet, és valószínűleg sosem tudnám igazán megválaszolni őket, mert mindig ott az egyrészt... meg a másrészt. Mindig ott vagyok én, meg ott a másik, és nem gondolkodhatom az ő fejével, mert néha még a magaméval is csak nehezen tudok.

Az Állampolgár tehát még mindig itt motoszkál a fejemben. A drámaiságával, a finom humorával, az emberiességével, az evilágiságával. Észrevétlenül bekúszott a bőröm alá, és nem hagy nyugodni.

Titeket sem fog! 

Kormos Lili

Képek: Mozinet