Francia csirke, magyar virtus

– Mit üzennél a három évvel ezelőtti Széll Tamásnak? – kérdezték az újságírók a séftől a keddi versenynap után Lyonban.
– Gyere vissza pár év múlva! – válaszolt Tamás.

És valóban, ez a legjobb tanács, hiszen Széll Tamás alig néhány év alatt elképesztő pályát járt be, miközben nagyon sok fiatalnak lett a példaképe. Új utat taposott az utána következőknek.

Ma még nem tudni, ő maga visszajön-e újra versenyezni, hogy egyszer végre a dobogóra is felállhasson. A pletykák szerint Jerome Bocuse (Paul Bocuse fia, a Bocuse d’Or jelenlegi elnöke) azt súgta oda valakinek, hogy legközelebb Tamásnak kell nyernie. Így talán az is lehet, hogy noha Széll a felkészülés alatt azt mondta, nem indul többé, ez a döntése még megváltozik.

Tény, hogy a magyar csapat némileg csalódottnak tűnt, amiért épp lecsúszott a dobogóról, külső szemlélőként azonban határozottan állítjuk: erre semmi okuk. Az európai döntő Tamásékkal is elhitette, hogy semmi sem lehetetlen, így a dobogó reményében versenyeztek.

A negyedik helyezés, és az, hogy a szinte még újoncnak számító magyarok megelőzték a hétszeres bajnok Franciaországot, mindenképp büszkeségre ad okot.

Ahogy az is, hogy a franciák nemzeti büszkeségét, a Bresse-i csirkét már hivatalosan is a magyarok tudják elkészíteni a legjobban a világon.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

Itt láthatók az elkészült tálak

De ugorjunk vissza kicsit az időben. Ez a kétévenként átélhető két nap nemcsak a versenyzőknek jelent nagy élményt, hanem minden gasztrorajongónak és a szakmában dolgozóknak is. Ezen a héten ott volt Lyonban a magyar éttermi élet krémje: Bíró Lajos (Bock Bisztró), Csapody Balázs (Kistücsök), Sárközi Ákos (Borkonyha), Wolff András (Szalon), Bereznay Tamás és Nyíri Szása (Aranykaviár).

Magyar étteremtulajdonosok szelfiznek

A Bocuse d’or ugyanis nem csupán egy verseny, hanem egyúttal kivételes alkalom a szakmabeliekkel való találkozásra, eszmecserére is. Ami persze leginkább közös nagy evéseket, illetve az akár már reggel tízkor kezdődő laza, baráti pezsgőzéseket is jelenti. A mulatás kötetlen, a téma viszont szigorúan szakmai: a jó konyha, az új technológiák, az, hogy ki mit vett észre egy-egy nemzet konyhájában, főzési technikájában.

Az idei versenyen az első pillanattól kezdve érezni lehetett, hogy alapvetően megváltozott a hozzáállás a magyarok irányába.  

Négy éve, amikor Széll Tamás először indult a Bocuse d'Or-on, még nemigen számított fontosnak a magyar csapat. Most azonban a szakma legnagyobbjai, híres Michelin-csillagos séfek keresték a magyarok társaságát. Rengeteg hátba veregetésnek és gratulációnak lehettünk szemtanúi. Sőt, ami azt illeti, nemcsak számítani kezdtünk, hanem elkezdtek tanulni is tőlünk – ami pár éve még elképzelhetetlen lett volna.

Bíró Lajos szerint Paul Bocuse nagy érdeme, hogy elhitette a szakmával: egy szakács is lehet sztár. És valóban, az itteni győztesek és bírálók, az egy-két-három Michlein-csillagos séfek akkora sztároknak számítanak, mint a hollywoodi színészek.

Négy éve, amikor Paul Bocuse egészsége még megengedte, hogy személyesen is megjelenjen a versenyen, úgy fogadták a világverseny atyját, mint magát a római pápát. Láttam 60 év fölötti három Michelin-csillagos séfet, aki elsírta magát, amint végre találkozhatott vele.

Népek ünnepélye

Azért a verseny idén sem volt érzelemmentes, és nemcsak a győztesek számára. A magyar csapat fantasztikus szereplését a legendásan csípős nyelvű séf, Bíró Lajos is megkönnyezte. Akárcsak a magyar szurkolók többsége, akik az eredményhirdetés után még meg akarták várni Széll Tamást a magyar pavilonnál, miközben már bontották a kiállítás kulisszáit.

Jellemző a magyar szurkolók virtusára, hogy jóval később – a magyarokon kívül – már csak a bontómunkásokat lehetett látni a több ezer négyzetméteres expo területén.

A biztonsági őrök láthatóan nem is nézték jó szemmel az örömködő honfitársakat, pedig még sokáig kellett várniuk, hogy végre kitessékelhessék az ünneplő magyarokat.

Mit jelent a negyedik hely?

Összehasonlításként, a győztes amerikaiak 800 millió forintnak megfelelő összegből, míg a magyarok 60 millióból készültek fel. Minden nemzet, amely megelőzött minket, évtizedek óta a gasztronómia élvonalába tartozik, míg a magyarok a jelenlegi pozíciójukat mindössze négy év alatt érték el. Ez persze nem azt jelenti, hogy holnaptól a világon mindenki makói hagymát és pirospaprikát kezd használni. De azt például igen, hogy Széllék faszenes füstölőtechnikáját használják, és kétség sem férhet hozzá, hogy holnaptól sokan fogják alaposan kielemezni a magyar tálat.

Nincs okunk szégyenkezésre. Sőt!

Itt látható, mi minden is volt a magyar tányérokon.

A Bocuse d’Or jótékony mellékhatásaként várhatóan rengeteg gasztroturista fog Budapest mellett dönteni a következő években, amikor úticélként Prága, Bécs, és a környező nagyvárosok közül kell választania. Ezt a világszerte intenzíven bővülő, igen komoly vásárlóerőt vonzó turisztikai ágazatot pedig kár volna lebecsülni.

Mindez a magyar éttermek fejlődésének is újabb löketet adhat, mert arról tanúskodik, hogy a befektetett munkának, pénznek és kreativitásnak belátható időn belül beérik a gyümölcse. 

Az elmúlt napokban sokan kifogásolták, hogy a Bocuse d’Or úgymond „csak a felső tízezer luxusa”, vagy hogy ezek „ehetetlen, nem laktató ételek”. Egyrészt a versenynek a magyar köztudatba kerülése, illetve a jó eredmény pont az ilyen előítéletek lebontásában lehet nagy segítség, és szélesítheti a kiváló magyar gasztronómia iránti érdeklődést.

Másrészt rájöhetünk, hogy itt nem vagy/vagy kérdésről van szó.

Mindenkit megnyugtatok afelől, hogy Széll Tamás kiváló töltött káposztát, pörköltet és nokedlit tud főzni, olyat, amilyet anyukáink is főznek, otthon pedig ő maga sem fine dining tányérokat tálal.

Csakhogy az ilyen versenyek nem a jóllakottságról szólnak, hanem a konyhaművészetről. Ahogy a tájfestészetet sem érdemes összekeverni egy utazási prospektussal, itt is az ízek komplexitása, harmóniája, új megoldások kitalálása és bemutatása a cél. Ráadásul úgy tűnik, a magyarok nagyon jók ebben, ezért érdemes őket megbecsülni. Miközben ez az a szakácsverseny, amely a leginkább hasonlít az éttermi munkához, és hosszú távon ez utóbbira is jó hatással lehet.

Ami pedig a rongyrázás, a feleslegesen elvert közpénzek vádját illeti: épp a látványos eredményekből tapasztalható, hogy a sokszor valóban hiába elköltött milliárdok után most kivételesen olyan ágazatba, olyan célba fektetett a magyar állam, ami igen gyorsan meghozta a gyümölcsét.

Benyó Rita
Lyon

Fotók: Benyó Rita