-

Kis lila szótárfüzet, kazettás magnóból recsegő mondatok, az osztályterem falára ragasztott igeragozás – valahogy így kezdődött az örök szerelem köztem és az idegen nyelvek között. Szerencsémre az orosz nyelv – és egy lelkiismeretes tanár, Simon Zsuzsa néni – meg is állította lázongó kamaszkorom kisiklásait, és tanulmányi eredményeim drámai zuhanását. Azóta tanultam és tanítottam nyelveket itthon és az Egyesült Államokban. Mindenféle mélyreható módszertani összehasonlítás igénye nélkül összegyűjtöttem a kedvenc pillanatképeimet amerikaiakkal átélt bosnyák, francia, kínai óráimról, és az amerikaiaknak tartott magyar nyelvtanfolyamokról is.

Nyelvoktatás itthon és Amerikában

Az amerikaiak szerint is hagy némi kívánnivalót a nyelvoktatásuk. Az oroszok annyira rájuk ijesztettek az első Szputnyik fellövésével a hidegháború kellős közepén, hogy Eisenhower azonnal elrendelte a nemzetvédelem egyik elemeként az idegen nyelvi és természettudományi oktatás fejlesztését. Mára ismét megugrott az érdeklődés, de most a kínai nyelv iránt. Ennek ellenére az idegen nyelv még mindig csak választható tantárgy a középiskolákban, így – a kétnyelvű lakosságot és a friss bevándorlókat leszámítva – sokak idegen nyelvi ismerete az étlapról ellesett enchillada, guacemole és sushi szavakban merül ki. S bár nálunk negyedik osztálytól kötelező – többnyire – az angol vagy a német nyelv, azért mi sem dicsekedhetünk...

Szódolgozat - csak a tengeren innen

Síri csend, a tanár szószedetből diktálja az angol szavakat, az osztály remegő kezekkel körmöl; legalábbis e módszer kapcsán ez a kép sejlik fel bennem. Vagy az amerikaiak porosz módszerrel szembeni fogékonysága tendál erősen a nulla felé, vagy az én tanári és instrukciós képességeim: arra vetemedtem, hogy az előző óra szavait így kérdeztem vissza, mire mindenki a legnagyobb természetességgel az arcomba mosolyogva tárta szélesre, könyvét, füzetét... és aktív kutatómunkába kezdett.

Nyelvet tanulni beszélve is lehet!

Nyelvtanórán belénk sulykolt cél- és okhatározók, németórákon a természetesen fel-felbukkanó dativusok és genitivusok között felcseperedve, Tatjana levelét Anyeginhez, a Ja k vam pisu csivo zse bolje sort mantrázva megrészegítettek az órai sikerek. Így hatalmas lendülettel kezdtem (volna) beszélgetni egy orosz kislánnyal, ami megrázóbbra sikerült, mint maga a helyszín, egy szovjet katonai lakótelep kopár udvara.

A „Lenin zsil"... kezdetű mondattal nem próbálkoztam – nyilván ő is tudhatta, hogy örökéletű az illető, de a memorizált anyag, a porosz módszerrel belém vert kifejezések nem akartak szavakká alakulni, hiába nézett rám Masenyka a műanyag masnijaival kíváncsiságtól nagyra nyílt szemekkel!

Önkifejezésre és nemzetközi kapcsolatok kiépítésére irányuló vágyam előtt falként tornyosult a nyelvtanfókuszú nyelvoktatás. Csak évekkel később tapasztaltam, hogy a hétköznapi helyzetekre épülő életszagú párbeszédek és a valós igényekhez igazodó szókincs megszerzése hogyan ad komfortérzetet egy másik nyelven. Nem is annyira hiányoztak a dativusok, de be kell, valljam, áldottam egykori iskolai tanulmányaimat a jó és biztos nyelvtani alapokért, és azért, hogy az első nyelvet rendszerbe foglalva tanulhattam meg.

Kiegészítés a fenti ponthoz

Azért valami mégiscsak lehet a sokat szidott amerikai oktatásban: egészen kibillentett a szerepemből, amit az órák közti szünetben az amerikai tanítványaim között tapasztaltam. Szájtátva hallgattam, ahogy az éppen elmajszolt szendvics felett magyarul próbáltak meg beszélgetni. Vagy óra előtt az előző hétvégéjükről beszámolni – ne adj’ isten, kérdést feltenni vagy viccelődni. A megszerzett tudást azonnal gyakorlatba ültették át: bátran, az esetleges hibázástól való félelem nélkül használták.

„Beszélek németül, de nem tudok írni és olvasni”

A fenti mondat nem egy kétnyelvűtől, hanem egy iskolában nyelvet tanuló személy szájából hangzott el. A módszertani megközelítés, az írás és olvasás nélküli nyelvoktatás számomra kissé homályos, a sikere is megkérdőjelezhető, de volt olyan tanítványom, aki a hallás utáni értés képességét, illetve annak hiányát leplezte azzal, hogy folyamatosan beszélt, nehogy a másik szóhoz jusson.

Forgatható kártya, az örök nyelvtanulási darab

Úgy tűnik, a flip card olyan az amerikai nyelvtanulók számára, mint a nőknek a „kis fekete”. Nélkülözhetetlen. Én már megküzdöttem az új francia szavakkal, a házi feladatot is megírtam, háromfogásos vacsorát rittyentettem, átolvastam a magyar sajtót, míg a férjem még mindig az aznapi penzumot alakította át online forgatható kártyákká. (Csak a rosszindulat súgja e pusztán költői kérdést: Mire is jó a porosz módszerrel tökélyre fejlesztett memorizálási készség?) Az érdeklődők és technikai újdonságokra nyitottak számára jelzem: ma már sokféle app variációja is létezik ennek az okos kis eszköznek.

Anyanyelvi tanárok tanári képesítés nélkül

Érettségi előtt toppant be hozzánk Kevin, egy texasi fiatal srác, aki csillogó szemekkel állt élete nagy kalandja előtt, az éppen lebontott vasfüggöny mögötti nyíregyházi gimnázium ajtajában. Ittuk minden szavát, elvarázsolt az addig ismeretlen amerikai akcentusa, és persze, elképedve figyeltük, ahogy letelepedett a tanári asztalra. Amerikában gyakori, hogy tanári képesítés nélküli anyanyelvi tanárok tanítanak – ahogy tette ezt Kevin is, akitől rengeteget megtudtunk a kultúráról, ugrásszerűen fejlődött a szókincsünk, a hallás utáni értésünk, a beszédkészségünk, de Kevin mindezt úgy csinálta, hogy közben fogalma sem volt arról, mi is az a tárgyeset. Ám a jelek szerint így is lehet tanítani!

És hogy melyik módszer a legjobb? Nehéz lenne ezt a kérdést egyetlen szóval megválaszolni. De azt tudom, hogy mindenkinek olyan lelkiismeretes és igazi (nyelv)TANÁRT kívánok, mint az én egykori orosztanárnőm, Zsuzsa néni. Nélküle ez a cikk egész biztosan nem születhetett volna meg.

Trembácz Éva

ITT találsz bővebb információkat a szerző könyveiről.

 

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Denis Pogostin