–

Nem hiszem el! Ezek folyton elszúrják. Hadakoznak a szánalmas kis kardjaikkal, és nem jutnak semmire, csak herdálják a földet és terményeit, miközben a nép itt bőg az ablakom alatt. Könyörgök, engem a saját fivérem akart kinyíratni – a tizenhárom éves taknyos tényleg azt hitte, de édes… –, és túléltem, ezek pedig egy nyílt hadihajón se jutnak egyről a kettőre. Pedig szemtől-szemben állnak, férfiasan, ahogy mondják. Ja. Inkább gyáván.

A férfiakban amúgy sincs semmi leleményesség. Ha én képes voltam egy szőnyegbe csavarva becipeltetni magam Caesar színe elé (a legfinomabb perzsa szövetről volt szó, persze), akkor ők is előrukkolhatnának valami izgisebbel, mint ez a macsó bika tempó. Hiába, ők már csak ilyenek, egyedül az bosszant, hogy még mindig hajlamosak mindössze egy szamártejben fürdőző, hedonista libának elkönyvelni engem. A szamár tejel, ez tiszta sor. Vagyis a szamarak, akik felébrednek mellettem az ágyban.

Oké, oké, talán van kifinomultabb módszer is egy birodalom irányítására, mint az ember teste, de hát… mit csináljak? A karjuk izmosabb, mint az enyém; ha erővel próbálnék ellenük törni, összezúznának.

Marad hát anyám öröksége, két kézzel átfogható derekam, és apámé, XII. „Flótás” Ptolemaioszé: csavaros agyam.

Antonius álla is leesett, amikor a Caesar-merénylet után (szegény vén csataló, ennyire balga hogy lehettél?) hajómra kérettem. Soha ilyen pompát nem láttál a faludban, igaz-e, imperátor? Persze hogy azonnal belém estél, hiszen ezt szeretitek ti, férfiak. A fényűzést és a hatalmat.

De nem vagyok igazságos. Őszintén szólva ettől a két férfitól csupa olyasmit kaptam, amiért hálás lehetek. Vegyük például a birodalmam védelmét, ugyebár, ami nem kis dolog: egy ilyen gyönge országocska, mint Egyiptom, ráadásul egy nővel a fáraók trónján, mire ment volna Róma-apuska nélkül? Szóval bocs, fiúk, ezt a javatokra írom!

És hát, a beszélgetés. Általuk be kellett látnom, hogy nem minden férfi bődületesen ostoba. Caesar művelt volt és tájékozott, otthonosan mozgott a történelemben, az irodalomban... és a párnák közt is, ezt meg kell hagyni. Ha Kaiszaron elém áll, és állát makacsul az égnek emeli, mindig az apját látom benne. Kedves, első szerelem-szamaram, maradandóbb emléket állítottál a Vénusz-templom aranyszobránál, emléket, ami elkísér abban a kis időben is, ami még hátravan.

Te pedig, Marcus Antonius, épp olyan szánalmas voltál, mint… én magam. Nem tanítottak bízni a férfiakban, nem is tettem soha, de amikor veszekedtünk, és szikrákat szóró szemedbe néztem, közelebb voltam hozzád, mint bárkihez. Különben miért akartam volna meghalni veled? Miért próbáltattam volna ki szerencsétlen foglyokon, elég erős-e a kígyó mérge, elég gyorsan hat-e, hogy egyszerre tűnjünk el a világból? Te voltál a legnagyobb szamaram, és te csaltál meg legfájóbban, Antonius, amikor nélkülem mertél elpusztulni.

Magamra maradtam. Szamaraim halottak, gyermekeim foglyok. Milyen ironikus. Jó lenne szót váltani a népemmel csak még egyszer, utoljára; megkérném őket, mondjanak igazat, szerette-e valaki Kleopátrát? Hagyta-e, hogy szeressék, megengedett-e magának egy mosolyt, ha lenézett rájuk a trón magasából? Látták-e, hogy imbolyog, hogy kapaszkodik? Tudták-e, milyen, amikor egy nő sorsot választ magának?

Kleopátra sorsa papirusztekercsekről köszön vissza majd. Úgy fogják imádni és gyűlölni halálában is, ahogy életében. A jövő zengeni fog, a most néma. Két szolgálóm halkan tesz-vesz körülöttem, az áspis mérge már úton, ha van miben bíznom még. Összekucorodva ülök az ágyon, az én harcmezőmön. Csak mosolyom van, könnyem nincs és nem is volt soha. Ha előrenézhetnék sok ezer évvel, és feltalálnának egy fórumot, ahol egyszerre szólhat az ember ismerősökhöz és ismeretlenekhez, és a hír terjedne egyre tovább és tovább, kikiáltanám, vagy egyszerűen csak kiírnám: #ittazidő, #énegyedülutazom.

Kalapos Éva Veronika

Kép: Cleopatra (20th Century Fox, 1963)