–

Inkább folyton csak futottak

(Kimaradt részlet Kiss Noémi: Sovány angyalok című regényéből)

Öcsinek igaza lett, ez mind visszavonhatatlan. Az érzéseket nem lehet úgy kormányozni, mint egy hullámzó hajót. Erőből dönteni úgy, hogy a világnak legyen jó. Én ezt nem tudom. Nekem ez a világ már nem volt a világom. Eltört, száz szakadék nyílt a járdákon, amerre mentem, egyre csak beleszédültem. Bárhová léptem, lehúzott a mélybe egy kar, irányíthatatlanná vált az életem. Orsolya végérvényessé tette a hiányt.

Óriási űrt rakott elém, csak lebegtem benne. Mintha görbe tükröt tartott volna nekem az a szuka: elment tőle a kedvem, hogy rajongjak, hogy várjak, hogy bármiért lelkesedjek.

Ugatása és dörgölőzése emlékeztetett rá nap mint nap, hogy nem lehet gyerekem, és nem szeret a férjem. Nem ér hozzám úgy, és nem kellek neki arra.

Nem szerettem, és nem szerettem ránézni sem. Látni, szagolni őt. Büdös dög. Pedig volt pár nap, hogy megpróbáltam. Gombóc nőtt a torkomban. Remegett tőle a kezem, ült előttem, csorgott a nyála, szűkölt, csóválta a farkát, néztem egy darabig, érinteni szerettem volna, de a kezem nem ment oda, súlyos, kilós karok, két nehéz lapát, meg sem bírtam volna mozdítani, bárhogy erőlködtem. Ahogy vedlett a kutya, csak álltam és nem győztem csodálkozni, Orsolya szanaszét hagyta a szőrét a házban. Odadörgölte magát a bútorokhoz. Az ő szaga érződött a meszelt falon, ammónia párolgott a sarkokban. Porcicába göngyölődött a bundája, vörös szálakba gombolyodott keresztbe-kasul, egymásra rakódott és végül ellepte az egész padlót. A kosarakat, a kazánházat, az edényeket, a cipősszekrényt, a virágcserepet, a falvédőre tapadt és a függönyre is felkúszott. Beteg csecsemőt kaptunk. Ráragadt az egész házunkra a betegsége. Mikor Orsolya megnőtt, Öcsi elkezdett hosszan kijárni vele az erdőkbe és a dombokra, órákig elmaradtak. Ültem a konyhában, vártam, de nem jöttek haza. Megfőztem az ebédet, sokszor megvacsoráztam, mire megérkeztek.

Öcsi meglátta egyik délelőtt, hogy szétvágtam a kartondobozt, jól berágott. Összekaptunk. Erre Orsolya végtelen ugatásba kezdett. Öcsi felvette a kabátját, beültek az autóba és elmentek. Éjfélre érkeztek haza. Megnéztem Az Onedin családot, a falvédőnek fordulva félig már aludtam, mikor begurultak a kapun. Sírtam picit, de annyira nem fájt, hogy nyüszítsek, jó volt egyedül a paplan alatt, a szégyenben a magány a legjobb. Hetek teltek így. Öcsi ettől fogva minden vasárnap éjfélig futtatta a szukáját. Izmos, kemény állatok mind a ketten, loholnak, folyik a nyáluk közben, lóg a nyelvük.

Nekem nem lehet gyerekem, és ezt Orsolya ugatta rám.

Öcsi teljesen magához vette végül, az ágya mellé rakta az almot. Utána többet nem próbálkozott. Együtt aludtak, Orsolya Öcsi ágyába is bebújt, a paplan alá, a párnájára, mindenhová beengedte.

Szegény állat, sajnáltam. De sajnáltam magamat is. Egyre nehezebbek voltak a téglák: kapcsolatunk terheiből házat, sőt várat, utat és mennyországot építhettünk volna Öcsivel. Teltek a hetek. Irtóztam tőle, ahogy a vizsla növekedett, egyre nagyobb lett a teste, nehezebb, követelődzőbb, szőrösebb. Pedig elegáns és sudár volt, érzéki, intelligens. Gőgös vadász. Ugrott a műanyag kacsára, ha dudált, gumicsirkét hozott az Isaszegi-tóból. Kárókatonát fogott a Kis-Balatonon.

A borítón Szemethy Orsolya: A szereposztó dívány című festménye látható

Később nekem lett elegem a saját utálkozásaimból. Úgyhogy szépen elvégeztem, amit kellett, mert adott nekem munkát bőven. Szőrt takarítani, farhátat főzni, szellőztetni. Rendesen szívta az erőmet. Kutyavámpír lett belőle. Nem érte meg a harag, a tagadás, a düh. Ezért aztán ideig-óráig megszelídültünk. Belenyugodtam, hogy velünk él, vagy legalább úgy csináltam. Etettem, itattam, kiengedtem, ha kéredzkedett. Feltöröltem a lábnyomát. De soha nem simogattam meg. Még meg is fürdettem a büdös bundáját. Babusgatásról szó sem lehetett, kockacukorról, hosszú szőrkefélésekről sem. Ha evés után egy órával újra vonyított, kidobtam. Úgyhogy a cumiztatáson és később a főtt csirkelábakon kívül igyekeztem tudomást sem venni róla. Elé raktam, hadd egyen, nehogy meghaljon nekem az előszobánkban, csak megszeretnem ne kelljen.

Orsolya, ha véletlen ránéztem, tiszta Öcsi volt. Az apjára ütött. A szeme legfőképpen. Szúrós, győzni akaró, de néha kicsit gyáva szem. Az atléta szeme. Egyszer eljött velem tanítani, úgy, hogy észre sem vettem, a Babettán ültem, és futott mögöttem az alvég felé, a Kastélyhoz vezető úton. Már jelentett a hetes, mikor hangos nevetés tört ki az osztályomban, ott állt az ajtóban, csatakos szőrrel, lihegve. Lihegése kacagás volt, és én az egészet gúnynak véltem. Mekkora barom voltam. Milyen megjátszós, nyüzsgő tanár.

Hagytam, hadd nevessenek csak a gyerekek. Vártam pár percet, becsuktam a piros, hímzett osztálynaplót és rácsaptam az asztalra. Fuss haza, te beteg szuka! Az osztály néma csendben fogadta a kiabálásomat. Megdöbbentek, hogy ilyen is tudok lenni.

Kiraktam a szűrét, de én voltam a valódi vesztes. Mert azt hiszem, a gyerekek attól fogva elkezdtek félni tőlem.

Sárit is kiszagolta a kutya. Egyszer meg is harapta a bokáját. És Sárinak ez tetszett, nem haragudott érte, ő nagyon szerette Orsolyát.

Amúgy, amikor Sári átjött, meglepődtem, hogy milyen gyengéd vagyok Orsolyával. Vakkantott, ha csöngetett. Csaholt és nyalt. Ha így szereti, akit én szeretek, akkor nem bánom. Sári belépett és azonnal megölelte, felgyűrte a bundáját, ezt nagyon szerette. Én meg jutalomból belehurkáztam a tenyerembe a grabancát. A kutya viszont kihátrált. Úgy érezte, hamis az ölelésem. Már nem bízott bennem. Pedig megsajnáltam, és szerettem is, csak nem tudtam elmondani, nem tudtam úgy megérinteni, nem ment. Csak erőből bírtam közeledni felé. Kicsúszott a kezem alól, pedig térdre ereszkedtem, hogy átfogjam. Ott maradtam kutyaállásban, négykézláb…nevetséges.

Már túl késő volt, és én nem is tudtam úgy megszeretni. Orsolya engem sosem fogadott el gazdájának. Így végül csak nem lehettem az anyja a közös gyerekünknek. Félárva vagy, egyszer ezt mondtam neki, mikor követett a boltba, csaholt, mint aki érti. Menj vissza apádhoz!

Túl szépen elvoltak ők együtt. Öcsi nagyon szerette, reggel az volt az első, hol vagy, megyünk kávét főzni! Este pedig betakarta, mielőtt lefeküdt.

Mikor elkezdett öregedni, eléggé megváltozott, olyan lett, mint egy pamacsos lábtörlő. Folyton ugyanott feküdt, mozdulatlanul, és csak lesett, nagy ritkán vakkantott egyet. Vizslatott, de a füle botját nem mozgatta volna. Fotelből nézte a világot, teljesen belebújt a gazdája bőrébe, mintha a része lenne, a testének egy darabkája. Házőrzésről szó sem volt már. Bár egy vizslára, állítólag, ezt amúgy sem lehetett volna rábízni.

Éveken át hideg és érzéketlen voltam Orsolyával, tudom, milyen kegyetlen dolog. Iparkodtam, hogy ne így legyen, de nem ment, és már nem tudtam volna változtatni rajta, mert berögzült a rossz, beégett az undor. Engem Öcsi így vert. Evvel az ebbel. Nem tehetek róla. Nem kellett volna, tudom, de nem bírtam volna mást.

Öcsi el is határozta, hogy elköltöznek a kisszobába.

Minden áldott este ugyanabba az ágyba mentek el lefeküdni. Kizártak az életükből. Néha nyögéseket hallottam, vagy halk morgást, ami aztán nyüszítő sikollyá vált.

Be nem tettem volna oda a lábamat. Féltem, hogy Öcsi a kutyával van, féltem, hogy jobban szereti, hogy úgy csinál vele, mint amikor régebben velem aludt. Képzelődtem, kivert a víz. Úgy hívtam a szobát, hogy bolhás paplantenyészet. Ezzel piszkáltam, de lepergett róla. Az otthonunk teljesen kicsinált. A férjem végképp, végérvényesen magamra hagyott. Többé egy ujjal sem nyúlt hozzám. Így, ahogy mondom. Nem szólt és nem nyúlt. A saját férjem egy kutyával hált.

Napok, sőt hetek mentek el úgy, hogy egy szót sem váltottunk. Orsolya ugatott néha a falaknak, felugrott rám, kérlelt a mancsával. De fagyott levegőt lehelt.

Ma eszembe jutott, milyen jó lenne látni a rohanását. Rettentően hiányzik. A futását szerettem, teljesen lenyűgözött. Úgy szerettem nézni, mint Öcsi futását. Vesszőfutás volt az, de gyönyörű. Ügetve rezgett az egész állat. Elszakíthatatlan inak tartották. Hasa megfeszült, bordái kitüremkedtek. Lábszára le és fel, nagyokat rugózott. Teljesen hátralapult a füle, gyors volt, mint a villám. Pofája, válla, törzse nagy összhangban ügettek. Óriási lépések. Levegőben minden testrész. A másodperc emeli fel. Kutyaélet, kutyatest. Kutyavilág, kutyafáját. Hiányzik Orsolya, szeretnék elnézést kérni tőle, de már nem lehet, hiszen őt is én öltem meg.

Mikor Öcsi meghalt, elaltatták a vizslát. Az ügyvéd átvette tőlem a pórázt és elintézte a papírokat. Bevitte Pestre, Mátyásföldön, a Pilóta utcában lakott az állatorvos. Ott temette el, a repülőtéren, a tisztáson ásott neki egy kis gödröt, és belerakta a fekete szatyorral együtt. Nyíltak a pipacsok, folyton odamentek együtt, beültek a Wartburg kombiba és szaladtak futni. Mint két eszeveszett.

Kiss Noémi

Fotó: Üveges Zsolt

A kötet a Magvető kiadó gondozásában jelent meg.