1. 

„Lóbáltam a lábamat az ágy szélén és fütyültem, tudnod kellett volna, hogy valami baj van, hogy nem vállalom, és nem bírom elviselni az emlékeidet. (...) Ha csak cseppet gyanakodol, ha egyetlenegyszer eszedbe jut, hogy jobban rám figyelj, nagyon figyelj, úgy, ahogy a testemre szoktál, amelyet jobban ismertél már nálam, talán észreveszed, mennyi szenvedést okozol nekem, anélkül, hogy akarnád, és észreveszed, hogy kapálódzom és hadonászom valami híg, átlábolhatatlan gyötrelemben, amelyet te idézel a fejemre emlékekkel és emlékeztetésekkel." (Az őz, 1959.)

Akikbe halálos veszéllyel vagyunk szerelmesek, azok sem ismernek bennünket igazán. A testünket persze ismerik, tudják, hogyan kell kielégíteni bizonyos vágyainkat, de a legbelső gondolataink, a valódi szellemünk sokszor titokban marad előttük. Mennyiszer játszottam én is: csak meg ne tudja a kiszemelt az igazságot, azt az igazságot, amitől jómagam is rettegtem. Pedig mi történhetett volna, ha megengedem, hogy szeressenek?

2.

„Aki engem egyszer megkap, az megkap egészen, de azt el is veszem magamnak egészen én is, én nem vagyok se folytatás, se jóvátétel, nem tűrök se vetélytársat, sem emléket, sem álmot, egy árnyékot se tűrök el, jól vigyázzon, aki engem szeret, és akit én szeretek."  (Megmaradt Szobotkának, 1983.)

A valóságos kapcsolatokban nincsen pardon. Két ember között nem férnek el volt feleségek vagy exbarátnők szellemei, pedig gyakran hajlamosak vagyunk engedélyezni az ilyesmit. Megtanultam tisztelni és szeretni saját magam a hosszú évek alatt olyannyira, hogy bár voltak félig-meddig viszonyaim, ma már nem elégszem meg az ilyesmivel. Ezért a gondolatért örökké hálás leszek Szabó Magdának.

3.

„Az én valódi arcom sokkal szörnyűbb, mint amit festeni szoktam magamnak." (Az őz, 1959.)

Hány évig hittem, hogy amilyen én vagyok igaziból, az tényleg rettenetes. Mindenféle álcával, jól felépített páncéllal próbáltam elmaszkírozni a valóságot, az igazat. Encsy Eszter történetét olvasva  Az őz-ben, sírtam. Egy ember nem teheti meg magával ezeket a borzalmakat, mert a végén még önmagával sem lesz képes szembenézni.

4.

„Milyen furcsán és váratlanul következnek be az ember életében a legjelentősebb események. Nem úgy, és nem is akkor, ahogy és amikor várja az ember, másképpen, más előzmény után, valahogy logikátlanul." (Abigél, 1970.)

A drámai fordulatokat nem jelzi előre semmi. Csak a balesetek csilingelnek veszélyesen, de az életünk legfontosabb pillanatai egyszer csak megtörténnek. Egy napon egészen nyugodt voltam, reggel megittam a kávémat, és kimentem a fürdőszobába, aztán láttam, hogy elöntött a vér... Akkor minden megváltozott, de nem hirtelen, hanem fájdalmas lassúsággal, észérvek nélkül.

5.

„Semmi az, kicsim, minden előhalál hasznodra van, az utolsó már olyan könnyű lesz, hogy észre sem veszed. Csak a legelső olyan, hogy azt hiszed, belepusztulsz." (Für Elise, 2002.)

Közhely, persze, de ami nem öl meg, az megerősít. És mindig a közhelyek a legigazabbak. Amikor a betegségem közepette irtózatos fájdalmaim voltak, először azt hittem, belepusztulok. Aztán már az irtózatosat is csak tompán érzi az ember. Minden csak viszonyítás kérdése. Mindezek után nem hinném, hogy fájna a halál...

6.

„Azért sírok, mert megnyertem mindent, téged, a boldogságot és az életet, és azért sírok, mert elvesztettem önmagamat, mert nem vagyok többé ép és egész tenélküled, mert ettől a pillanattól fogva sosem én fogok igazán fájni magamnak, mindig csak te, s ha vérezni fogok, a te sebeidet vérzem. Sírok, mert velem megtörtént a csoda, amire gyerekkorom óta vágytam, amitől gyerekkorom óta rettegtem, itt a mitológiai szerelem, és mi lesz velem, vagy mi lesz veled, ha elveszítjük, ha kettőnk közül egyszer meghal valaki." (Megmaradt Szobotkának, 1983.)

Voltam annyira szerelmes, hogy elveszítettem önmagam. Voltam annyira boldog, hogy az a másvalaki sokkal fontosabb volt nálam. Nem akarok még egyszer eljutni odáig.

7.

„Az élethez kétségtelenül kell bizonyos emberi méltóság és fegyelmezettség, és az is, hogy az ember normálisan reagáljon arra, ami éri, mindig tudva, mi igazán baj, és mi csak bosszúság." ( Abigél, 1970.)

A reakcióink és a viselkedésünk határoz meg bennünket, ez adja a rangunkat az emberség létráján. Hányszor toporzékoltam vagy voltam dühös, de ugyan minek? Nem érezhetem azért rosszul magam, mert a külső tényezők éppen nem nekem kedveznek. Egyébként is... minden csak nézőpont kérdése.

8.

„Ha baj van, sose embert kérdezz, mindig csak Istent, az ember esetleg téved, Isten soha, legfeljebb saját érdekedben késik a válasszal" (Für Elise, 2002.)

Te magad vagy Isten, mert a Mindenható mindnyájunkban ott van. Ne mástól várj segítséget, hanem saját magadtól! Egyedül  te vagy az, aki képes megváltoztatni a rád szabott sorsot, aki képes meggyógyítani önmagát, és egyedül is elboldogul.

9.

„Gyerekkoromban oly sok esztendeig hallgattam, hogy később sose tanultam meg beszélni; én vagy hazudni tudok, vagy hallgatni. Ami az életrajzomban van, az hazugság. Amit az emberek beszélnek rólam, az is hazugság. Én úgy tudok hazudni, hogy megélhetnék belőle. Onnan tudtam meg: nem lehet már segíteni rajtam, hogy még neked se bírtam igazat mondani." (Az őz, 1959.)

A legveszélyesebb dolog: önmagunknak hazudni. Én olyan sokáig csináltam, hogy majdnem az életemmel fizettem érte.

10.

„Senki se mondta nekik, hogy a fiatalság elmúlása nem azért riasztó, mert elvesz tőlük, hanem mert ad nekik valamit. Nem bölcsességet, nem derűt, nem józanságot, nem nyugalmat. A bontott Egész tudatát. Egyszer csak észrevették, hogy az öregedés felbontotta múltjukat, melyet az ifjúság és a relatív fiatalság éveiben olyan kereknek és összemarkoltnak éreztek: az Egész részekre bomlott, minden megvolt benne, és benne volt, ami addig a napig velük történt, csakhogy másképpen." (Katalin utca, 1969.)

Megöregedni azt jelenti: egyszerre elveszítünk valamit... és kapunk is valami nagyon fontosat. Az elképzelt egész helyett értékelni kezdjük a részleteket. Napokat, sőt, pillanatokat, érzéseket, epizódokat, érintéseket, mondatokat, tetteket, élményeket... az életet.

+1.

„A sors nem pincér, nem vesz fel rendelést az életedre." (Für Elise, 2002.)

Balgaság volna azt hinni, hogy az élet úgy alakul, ahogyan mi azt kigondoltuk. Tervezni persze lehet, de aztán jön a sors, irtózatosan arcon csap, és kapsz valami sokkal, de sokkal jobbat tőle, mint amit előre kigondoltál. Persze csak akkor, ha hajlandó vagy felismerni és elfogadni, hogy ez a tiéd.

Szentesi Éva

KIemelt képünk illusztráció - Forrás: Fortepan / Hunyady József