Nem mondhatom, hogy nagy hagyománya lenne a néptáncnak a családomban. Mert nincs. Anyácska táncolt valamikor réges-rég, de hát az nem néptánc volt, és ez a föllángolás a tánc iránt valahol elült más múló hóbortjaival egyetemben. És noha mostanában megint éledezik , de csak módjával. Apácska meg... elmondása szerint botlábú. Bár ilyen-olyan bálokon azért ő is ropja rendesen. De, ugyebár, az sem néptánc.

Akkor mégis, hogy került az én életembe a néptánc? Hát úgy, hogy a gyerek ne unja el az életét, és ne végig csak rajzolgasson meg gyurmázzon az óvodában, be kellett engem íratni valami mozgásos foglalkozásra. Ez a „mozgásos dolog" lett a néptánc. Persze  a magunk óvodás, „Bújj, bújj, zöld ág…” szintjén. (Ha már itt tartunk, kedves Lackfi János, kaphatunk dekódolt értelmezést?)

Vannak olyan pillanatok az ember életében, amelyek makacsul ragaszkodnak az elménkhez, és kiirthatatlanok onnan. A következő képsor is ilyen: kisiskolásként, szeptember eleje környékén egy kedves néni, aki akkor nagyjából 26 lehetett… – rám mosolygott, és feltette nekem a következő kérdést: „Csenge, lenne kedved néptáncolni?” Volt kedvem.

Azóta is van, szüntelen

Emlékszem, milyen igazi királylánynak éreztem magam, amikor belebújhattam életem első kopogós cipőjébe (arra hivatkozva, hogy a tánchoz kell), aztán meg akkor, amikor a karácsonyfa alatt találtam egy 35-ös méretű karaktercipőt nekem címezve! Vagy arra, hogy milyen boldog voltam, amikor találkoztam a szőke hajú druszámmal a tánccsoportban! Később pedig, ha a cipő nem lett volna elegendő a teljes elkirálylányosodásomhoz, kaptam egy gyönyörű próbaszoknyát is. És anyácska két copfba fonta a hajamat! Én is megtanultam a hármas fonás fortélyait, és egy idő múlva magam készítettem a copfjaimat, mert csak én tudtam elég szorosra fonni őket.

Néztem a nagylányokat, ahogy a sok-sok (és még annál is több) alsószoknya igazi szépséget varázsol rájuk. Mennyire szerettük volna mi is viselni őket, aztán nesze nekünk, megkaptuk, amit akartunk; keményítőzhettük, száríthattuk, vasalhattuk és tárolhattuk ezeket a hatalmas anyagdarabokat. Megtanultunk üveggel a fejünkön táncolni, igaz, eltörtünk néhányat, de ma már stabilan megy a dolog.

Ezek a kis szösszenetek foggal-körömmel belém kapaszkodnak, de nem is engedném őket sehova.

És azok a gólyaláb-táborok! Ha nem is aludhattunk ott, de annak idején óriási élményt jelentett nekünk. Egy kis csapattal együtt lenni egész héten, a csapatszínnek megfelelő kendőt hordani, majd számot adni a tudásunkról a plénum előtt. Azóta sok minden változott. Megtanultam nemcsak eltáncolni azt a tíz percet, hanem élvezni is. A lépéseket összefűzni, jelentéssel párosítani.

A színpadon kizárok mindent. Ott nincs más, csak a zene, a párom, a többiek és én. Egyszerű ösztönlény vagyok. Néptáncolni annyit tesz, mint tiszta szívvel szeretni azt, amit csinálsz. Mert nem lehet másképp.

Vagy teljes szívvel-lélekkel teszed, amit teszel, vagy nem is érdemes sehogy sem. A tánc mindig ott van benned. A dalok a fejedben, a lépések a lábadban, bármilyen élethelyzetben veled, érted vannak. Próbálod meghálálni azzal, hogy nem „hatvanhatkilómagyarnépitáncot” táncolsz, hanem igenis odateszed magad, és megcsinálod. Megcsinálod, mert képes vagy rá. Erre is megtanított a tánc. No meg szeretni is. A táncban minden benne van: szeretet, odaadás, szenvedély, nőiesség, néha egy kis harag (netán kisharang?!), mosoly, sok-sok mosoly, ritkán összeráncolt homlok vagy teljes kétségbeesés, aztán még kedves szavak, dorgálások, sírás, nevetés.

A tánc maga az élet!

Deli Csenge

A fotókat Csenge édesapja, Deli Tamás készítette.