Zöldséges-húsos empanada recept, és a félresikerült szuvenírvásárlásaim története

–

Nyaralós emlékek megőrzései…

Múlt héten Takács Dalma kollégám írt arról, hogyan őrzi meg egy-egy utazásának emlékeit az útinaplójának segítségével, amibe nemcsak a jó élményeit írja meg, de a nehézségeket, az inspiráló embereket, akikkel összesodorta az élet, és a száraz tényeket is. Nagyon tetszett az ő megközelítése, és meg is mosolyogtam, ugyanis én is szeretem rendhagyó módon (azaz nem csak fotókon) megörökíteni a vakációimat. Nemcsak Facebook-posztokban írom meg az élményeimet, de mindenhonnan hazahozok valamilyen kulináris dolgot, fűszereket, konyhai eszközöket, recepteket. Vagy azért, hogy a segítségükkel itthon is újraalkossam a kint megízlelt ételeket, vagy azért, mert valahányszor előveszem, mindig eszembe jut a környezet, ahol megvettem.

…és az én balfogásaim

Így cipeltem haza például Thaiföldről egy kanom krok sütőedényt, abban a reményben, hogy majd én is olyan csinos, gömb formájú, töltött palacsintákkal fogom lenyűgözni a barátaimat és családtagjaimat, mint amiket én ettem külhonban, két pofára – hogy aztán otthon szembesüljek vele, minden bizonnyal sikerült a turistacsapdaként is üzemelő vasedényben vásárolnom a holmit, a palacsintáim ugyanis minden elővigyázatosságom ellenére orvul leégtek benne. (A küzdelmeimről ITT számoltam be.)

Vietnámban hasonló felindulásból vettem egy üvegecskét abból a pasztából, amitől a Bún bò Huế nevezetű leves a negyedik dimenzióba lép (a receptet ITT olvashatod). Igen ám, de ismét csak idehaza, a kupak felpattintása után döbbentem rá, ha az ember egyszer felbontotta a rohasztott halból és rákból készült krémet tartalmazó tégelyt, az utána még gondos visszazárás után is olyan iszonytató bűzt áraszt magából, hogy választás elé kerülök: vagy külön albérletet veszek ki egy távoli kerületben a diszkrétnek semmiképp sem nevezhető hozzávalónak, vagy hiába tette meg a több ezer kilométert a bőröndömben, mennie kell a kukába (természetesen szintén pár kerülettel arrébb, mint ahol lakom).

Hogy melyik megoldást választottam, azt most nem árulom el, ha nagyon érdekel, szag alapján felderítheted.

E kudarcokból én azonban semmit sem tanultam, úgyhogy legutóbb, amikor a külföldi nyaralásom során szembejött velem egy konyhai kiegészítőket árusító üzlet, az én szemem elé már ereszkedett is le a rózsaszín köd, hogy aztán holdkórosként (vagy boltkórosként?) szédelegjek a polcok között. Ott rá is leltem a zsákmányomra: egy empanadakészítőre!

Ha esetleg nem mozognál otthonosan a spanyol ételek világában, segítek: az empanada egy félkör alakú vajas tészta, amit rendszerint fűszeres, zöldséges, húsos töltelékkel sütnek ki szép dundira, hogy aztán az ember salsába tunkolva tömje vele degeszre a bendőjét.

Már alig vártam, hogy hazaérjek, és kipróbáljam… hogy aztán rögtön megspóroljam neked az empanadaforma árát. Konyhai próbálkozásaim során ugyanis rájöttem, teljesen felesleges eszköz. Bőven elég, ha kör formára nyújtod a tésztát, majd a széleit ügyesen összenyomkodod a kezeddel. Ha szeretnéd, hogy a végeredmény egységes méretű legyen, akkor használj egy szélesebb szájú (mondjuk, 10 centi átmérőjű) bögrét vagy borospoharat, és azzal szaggasd ki az alapokat. Szívesen!

Empanadarecept

Először is a tésztát készítettem el: két és fél deci vizet összemelegítettem 180 gramm vajjal addig, amíg a vaj megolvadt. Akkor ráöntöttem 400 gramm lisztre, megszórtam sóval, és összegyúrtam a tésztát. (Ha nagyon ragad, mehet bele még liszt. Olvastam más recepteket is, van, aki tojást is tesz bele, más kelt tésztába csomagolja a tölteléket, és olyan is akad, aki sütőporral lazítja a tésztát.) A kész bucit folpackba csomagoltam, és egy órára félretettem pihenni a hűtőbe.

Közben elkészítettem a tölteléket és a szószokat. Serpenyőben megdinszteltem egy felaprított vöröshagymát, arra ment fél kiló darált marhahús. Lepirítottam, megszórtam füstölt pirospaprikával, sóval, borssal, egy kiskanál római köménnyel és egy kevés csilivel is, majd rádobtam pár gerezd zúzott fokhagymát, egy kápia paprikát felkockázva, és egy bögre zöldborsót. Körülbelül 15 percet főztem így, akkor belekevertem három evőkanál sűrített paradicsomot és egy főtt burgonyát összenyomva, ami besűrítette az egész miskulanciát.

Kétféle szószt készítettem a tunkoláshoz. Az egyikhez csak összekevertem tejfölt sóval és fokhagymával, a másikhoz paradicsomot aprítottam fel, és azt kevertem össze egy nagy csokor korianderrel, sóval, olívaolajjal és újhagymával. 

A tésztát kb. 3 milliméteresre nyújtottam, és eleinte a frissen akvirált empanada formával szaggattam ki, majd a tésztát a másik oldalára simítva próbáltam megtölteni, de nem igazán voltam vele elégedett. A tölteléket kicsit beljebb kellett nyomkodni kézzel, amikor összecsuktam (volna) a formát, így előfordult, hogy így becsípődött a tésztabatyu popója. De az is megesett, hogy túltöltöttem a korongot, mert egy mohó nőszemély vagyok, és akkor meg kifolyt a szotyi, és nem záródott jól össze a táska.

Úgyhogy végül hagytam a fenébe az egészet, és a szaggatott tésztaköröket a tenyerembe tettem, a közepükbe tettem egy evőkanálnyi tölteléket, félbehajtottam, és a széleket fürgén összehúztam kézzel, majd a sütőpapírra helyezve villával óvatosan lenyomkodtam. A végén megkentem egy evőkanál vízzel elkevert tojással, és 200 fokos sütőben 20 perc alatt készre sütöttem. 

Az empanada egyébként kiváló maradékmentő, hiszen a vajas, omlós tésztákba praktikusan bármit bele lehet csomagolni, maradék pörköltet, grillcsirkét vagy a húsvéti sonkát zöldségekkel összekeverve, de az édes verziótól (ahol sütőtökkel, lekvárral vagy masszává aprított szárított gyümölcsökkel töltöd meg a korongokat) sem fognak a nyakadra járni felháborodott spanyol nagymamák, hogy kardélre hányjanak.

A képek a szerző tulajdonában vannak

Fiala Borcsa