–

Az összetört szívű Tibor felbukkanása

Képzeljétek, az úgy volt, hogy az én egyik igen kedves barátom, Tibor – akiről akkor már hónapok óta nem hallottam, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el – beállított hozzám szombat kora este. Az arca megnyúlt, a szeme alatt fekete karikák, a bőre sápatag, a haja rendezetlen. Kétségbeesett volt, és elkeseredett, fél kilométerre is látszott rajta: keresgéli a helyét a világban, de hiába.

– Hát veled meg mi történt, Tiborom? – kérdeztem tőle elhűlve. Szinte rá sem ismertem. Drága barátom mindig is olyan fickó benyomását keltette, aki hozzá van szokva, hogy minden, amire csak vágyik, szinte kérés nélkül hullik az ölébe. Elképesztően sármos volt, a termete nyúlánk, sportos, a stílusa lezser, könnyedén és szórakoztatóan társalgott bárkivel, intelligens volt, művelt és világlátott, a nők pedig – de hiszen ez érthető! – fürtökben lógtak rajta. E kéretlen, ám szívesen fogadott rajongást ő azon férfiak laza eleganciájával vette tudomásul, akikért már kicsiny korukban is egészen odáig voltak a szomszéd-, a nagy- és az óvó nénik is. Most azonban, ahogy elnéztem megszürkült, búvalbélelt ábrázatát, beeső vállát, a szomorúságtól meggörbült hátát, valahogy cseppet sem emlékeztetett arra a bonvivánra, akit én Tiborban megismertem. 

– Veled meg mi történt? – kérdeztem tőle újfent, majd miután szinte leomlott az étkezőasztal melletti székbe, töltöttem neki egy pohár fűszeres vörösbort, és mellé ültem, hogy meghallgassam, mi nyomja a szívét.

„Az életben csak egyetlenegyszer fordul elő ilyen…”

– bökte ki Tibor reszketeg hangon, remegő ajakkal. Látszott, hogy mindjárt elsírja magát. „És én elbaltáztam az egészet” – tette hozzá, készen arra, hogy szégyenében még jól meg is tépdesse a ruháját. Aztán elmesélte, mivel is töltötte az elmúlt hónapokat.

Az esete valóban megrázó volt. Történt ugyanis, hogy az én eszméletlenül jóképű, magabiztos és vidám Tibor barátom egyik éjjel hazafelé baktatva egy buliból megismerkedett egy fiatal nővel – hogy pontosan hogyan, milyen körülmények között, arról nem árult el részleteket. Az azonban kiderült, hogy olyan erős kisugárzása volt a lánynak, hogy Tibort mágnesként vonzotta magához: még azon a hajnalon felment a nőhöz, hogy aztán napokig ki se lépjen a lakása ajtaján. „Delila nem mindennapi, szokványos szépség, azt meg kell hagyni” – lehelte áhítattal, szinte suttogva. Delila fél fejjel volt magasabb Tibornál, a teste majd kicsattant az életörömtől. Egészségesen csillogó bőre kávébarna, a haja mint a félédes csokoládé, viaszos fényű, bódító illatú.

Hatalmas tomporát úgy ringatta végig a körúton, hogy ha Umberto Eco szemtanúja lehetett volna e páratlan vonulásnak, egészen biztosan hagyja a fenébe a Foucault-ingát, és csak Deliláról zeng hosszú-hosszú ódákat.

Dús ajkát bíborszínre festette, és az olyan csábító volt, mint egy pohár kiváló, fűszeres vörösbor, sűrű szempillái szívmelengetően kedves, okos tekintetet rejtettek. „De legelőször mégis az álla fogott meg, az a kerek, dacos kis domborulat a szája alatt…” – regélt tovább Tibor e kivételes nő megjelenéséről. Tudtam, ha nem szakítom félbe, hetekig tudná részletezni Delila szépségét. 

„De mi történt azután, hogy felmentél hozzá?”

– faggattam. Egyszerűen nem fért a fejembe, hogy tudott ez a varázslatos szerelmi történet akkora gellert kapni, hogy Tiborba most szinte csak hálni járt a lélek és úgy kifakult és elkopott, mint aki minden életkedvét elveszítette. Barátom továbbfűzte történetét: megismerkedésük hajnalától fogva minden szabad idejét Delila otthonában, pontosabban Delila széles ágyában töltötte puha párnák, selyempaplanok között, egészen elveszve a lányban. „Nagyon boldogok voltunk. Én nagyon boldog voltam…” – sóhajtotta. Ám ahogy teltek, múltak a hetek, Delila szeretett volna a szerelmével a lakáson kívül is programokat csinálni. Sétálni mehetnének – javasolta –, vagy kávézóba, cukrászdába, libegőre, kisvasútra, uszodába, társaságba, moziba, koncertre, hangversenyre, a Ligetbe, a lugasba, a Rómaira… Ám Tibor mindre csak legyintett lazán: ugyan, ráérnek még ilyenekre később is, amikor már csurig teltek egymással. Delila eleinte elfogadta ezt, és hagyta, hogy Tibor a csuklójánál fogva visszahúzza magához a párnák közé.

Kiűzetés

Ám egyik nap, miközben épp az ágyban üldögélve vörösboros csokoládétortát majszoltak (csillogó sópehellyel a tetején), Delila előreszegezte dacos kis állát, szemöldökét, mely olyan volt, mint a fecske szárnya, kérdőn felhúzta, és csak annyit kérdezett: „Mondd csak, Tibor, te szégyellsz engem? Azért nem akarsz bemutatni a barátaidnak? Azért nem ismerem a családodat? Azért nem megyünk el soha itthonról?” Majd látva a barátom hezitálását, azt a pár másodpercnyi kínlódását, amíg valami elfogadható választ kitalál, Delila odalépett a lakása ajtajához, szélesre tárta, és úgy mutatta, merre távozzon Tibor, méghozzá késlekedés nélkül. Majd becsapta a barátom mögött, és soha többé nem nyitotta ki, se szép szóra, se bármiféle ígéretre.

Így penderítették ki az én cimborámat a paradicsomból.

„Jó nagy marha vagy, te Tibor” – vigasztaltam. Többet mit is mondhattam volna? Mit mondhat az ember annak, aki megismeri azt a szerelmet, ami az életben csak egyszer következik be – ha (!) nagyon szerencsés –, és azt oktondi módon így elbaltázza? Erre, azt hiszem, nincsenek is szavak. Úgyhogy nem tehettem mást, mint hogy elkészítettem neki ezt a vörösboros csokoládétortát, hátha azzal lelket önthetek belé.

Vörösboros csokoládétorta, csillogó sópehellyel – recept

Fél bögre puha vajat habosra kevertem egy bögre cukorral, majd került mellé két tojás, harmad bögre holland kakaópor, másfél bögre liszt, egy csipet só, egy kiskanál sütőpor, egy kiskanál vanília, és egy bögre minőségi száraz vörösbor. A tésztát sütőpapírral kibélelt, kapcsos tortaformába simítottam (én a sütőpapírt először vizes kézzel mindig alaposan összegyűröm, és aztán teszem a formába, sokkal könnyebb úgy beleilleszteni, nem pattan ki belőle rögvest, mint kisgyerek az ágyából hajnalhasadtakor). 

180 fokosra előmelegített sütőben 25 perc alatt készre sütöttem – de érdemes beleszúrni egy fogpiszkálót, és úgy ellenőrizni, szépen átsült-e. Ha még ragad tészta a pálcikára, akkor maradjon odabent egy kicsit. Amikor elkészült, és kissé már ki is hűlt a torta, akkor egy tálkában összeolvasztottam két evőkanál vajat, három evőkanál vörösbort és száz gramm jó minőségű félédes csokoládét (kockákra törve). Ezt lehet vízgőz felett, de én csak simán beteszem lefedhető tálkában a mikróba fél percre, majd alaposan átkeverem, ha nem olvadt eléggé meg, akkor mehet újabb fél percre. 

A tortát tálra helyeztem: először a tetejére tettem egy tányért, azzal átforgattam, lehúztam róla a sütőpapírt, majd egy másik tányér segítségével (amin tálalni szerettem volna) újra átforgattam.

A boros csokikrémet rákentem a tortára, végül óvatosan megszórtam a tetejét sópehellyel.

Egyetek ti is vörösboros csokoládétortát, és ne szégyelljétek, mennyire finom, vágjatok csak egy jó vastag szeletet, és üljetek ki vele a napfényes ablakba, hadd lássa mindenki, milyen jó dolgotok van!

Képek: Kerepeczki Anna / WMN

Fiala Borcsa