Így kezdtem rögtön három fronton is új életet eredményesen (recepttel!)

–

Nem mondom, hogy a január eleje szuper gyorsan eltelt, ugyanis jó pár olyan dolgot elhatároztam, ami jelentősen átalakította a mindennapjaimat, némi tervezést is igényelt, cserébe viszont szinte azonnali hatása volt. Lássuk!

Az első kihívás: vegetáriánus január

Ezt nem 1-jén kezdtem (mert nyilván nem fogok lemondani az újévi malac kikaparta jó szerencse lehetőségéről, szóval egy jó sertéshúsos rámennel megágyaztam az ölembe hulló jótéteményeknek, de aztán vasárnap, január 2-án úgy belevetettem magam a zöldségevésbe, hogy jobban se kell. A tapasztalataim? Egy: abszolút nem hiányzott a hús. Egy cseppet sem. Nem álmodtam sercegő szalonnákkal, nem méregettem csorgó nyállal a BKV-n az utastársakat, nem néztem ki a gyerekeim szájából a csirkemellkatonákat és a kollégáimat sem kergettem kifent hentesbárddal. Vagy legalábbis nem étkezési céllal. Viszont: nem is állt meg a világ forgása a tiszteletemre, nem járult elém a szelíd őzsuta és nem szállt a vállamra a füttyös sárgarigó, mint Hófehérkének, amikor kicsapja magát a rétre kornyikálni. De még a parkolós krisnás fiú sem ölelt át hálától párás szemmel. Sebaj, én tudom, hogy szép küldetést vittem véghez, és ez épp elég. Ahogy az is: valószínűleg a jövőben tovább csökkentem a húst az étrendemben, mert tényleg nem hiányzik, és átállok vagy a kétheti egy alkalomra, vagy a család konyhamalacaként (ami gyerekek mellett bizony sok zero waste szülőből lesz) beérem majd a purdék által hagyott maradék húsokkal.

A vegetáriánus januárt azért is volt könnyű tartani (meg a következő kihívásomat is, mint majd mindjárt látjuk), mert az év első hónapjában a társas kapcsolatokat is erősen mérsékeltem. Két estét leszámítva nem mentem randizni, így nem kellett azzal kalkulálnom, hogy ha beverek egy jó nagy tál fokhagymás pirított kelbimbót ebédre, hogy lesz belőlem szofisztikált lédi estére. 

A bukszám is mintha vastagabb maradt volna, ami részben a zöldségeknek, részben pedig a harmadik kihívásomnak köszönhető, de ne szaladjunk ennyire előre, mert még csak most jön a kettes számú. Mondom is gyorsan! 

 

Második kihívás: a harcosok diétája

Miután egy ízben nekiálltam Insta-sztoriban picsogni, hogy tavaly hiába futottam el Marrákesig légvonalban, meg az edzés, meg a pörgés, csak nem lettem nyurga agár, az egyik kedves követőm, Ágnes, azt javasolta, hogy próbáljam ki az IF-diétát, azaz az időszakos böjtölést, méghozzá úgy, ahogy ő is csinálja. Na és itt volt a nagy trükk! Én korábban már próbálkoztam ugyan az időszakos böjtölés light verziójával, amikor tizenhat órát koplalok, és nyolc órát eszem, csak épp az a bökkenő, hogy én nyolc óra alatt képes vagyok megenni a saját testsúlyommal egyenértékű táplálékot. Méghozzá kétszer. Ha pedig azon aggódom, hogy mindjárt koplalnom kell teljes 16 órán keresztül, akkor négyszer is. Biztosan a transzgenerációs traumáim miatt van, nem én tehetek róla, hogy sejtszinten folyamatosan arra készülök, hogy ne lehessen engem csak úgy könnyen éhen halasztani. Csoda, ha ilyen feltételek mellett hamar feladtam, mert nem láttam semmi eredményét, sőt? Szerintem nem. 

Ágnes azonban azt mondta, ne nyolc-, hanem csak négyórás ablakban lapátoljam magamba az étkeket. Ami nagyon jó tippnek bizonyult, bár isten látja lelkemet, először azt hittem, emberfeletti küzdelem lesz húsz teljes órán át nem enni. Ami meglepő volt: egyáltalán nem voltam éhes (jó, a tizenkilenc és feledik órában már azért eszembe jutott, hogy hiszen van nekem gyomrom is),

nagyszerűen elvoltam feketekávén és gyógyteákon, az evős négy órában meg nem mentem át lakodalmas kutyába, és zabáltam fel 240 percen keresztül mindent, amit fel bírok emelni. A gyomrom is összement egy számot, és a kilók is megindultak. Utóbbi dolog nagy szó!

Engem ugyanis kivételesen ragaszkodóan szeret a testem, ennek illusztrálására legyen elég ennyi: amikor 27 évesen (tehát frissen, fiatalon és még atommód pörgő anyagcserével), kb. nonstop szoptatós anyukaként elkaptam egy négy napig tartó fosós-hányós betegséget, tehát négy teljes napig folyamatosan ürült belőlem minden, befelé pedig semmi, zéró, nulla, nix, akkor például tudod, mennyit fogytam? 0 kilót, 0 dekát és 0,0000 grammot. Így, ahogy mondom. Igen, egy orvosi csoda vagyok, egy titkos NASA-fejlesztés, egy szuperember. Vagy valami hasonló. Szóval ez az egy hónap alatt három kiló, ami lejött most rólam, bizony, hogy óriási eredmény, helló, újra van derekam! Ezért a 20:4-es evés marad hosszú távon is, nekem nagyon bevált. Nyilván ez alól kivételt fog jelenteni az a pár ritka alkalom, ha elmegyek valakivel vacsorázni, de ennyi aszkézis mellett azt remélem, az nem fog gondot okozni.

 

Józan január, helló!

Mondjuk, ezt, hogy csak 11 és délután 3 között veszek magamhoz kalóriákat, azért is tudtam ilyen parádésan véghez vinni, mert volt egy harmadik kihívásom. (Igen, tudom. Vannak ilyen önsorsrontó dolgaim.) A tavalyi sikeren felbuzdulva idén is toltam egy józan januárt.

Na mármost. Nem azt mondom, hogy alkoholista vagyok, de társaságban szeretek inni. Meg néha egyedül is jólesik esténként meginni egy-két pohár bort egy jó könyv és egy sajttál mellé. Néha. Mondom, hogy néha! (Túl sok a néha, ugye?) Szóval gondoltam, adok a szervezetemnek egy átfogó méregtelenítő kúrát, december 31-én éjfélkor koccintottam egy pohár pezsgővel, aztán viszont egy kortyot sem! (Kivéve a két randis estémen, de nem akartam egy pohár teával átlavírozni a dolgon, mert első randizni így is a tömény stressz nekem.)

Két dolgot tapasztaltam. Egy: tök könnyen ment. Tényleg. Jól aludtam, némi pénzt is megspóroltam, és ha hülyeségeket beszéltem, megnyugtató volt a tudat, hogy tényleg hülye vagyok, nem az alkohol beszél belőlem. Hasznos ezzel is tisztában lenni, na! Kettő: az idő eleinte rettentő lassan telt. Elképesztő volt. Néha szinte meg-megállt! Emlékszem, ahogy egyik este, egy csésze kamillateát kortyolgatva azon merengtem a képzeletbeli kandallómba bámulva, ahol ropogott a tűz, hogy milyen csodálatosan megy nekem ez a józan január. Hogy mennyire erős vagyok. Egy igazi jellem. Egy visszafogott, mértéktartásáról is híres lédi. Aztán az órámra néztem, és felsikítottam:

NEM HISZEM EL, BASZD MEG, HOGY MÉG MINDIG CSAK JANUÁR 17-E VAN! AZ MÉG CSAK BŐ KÉT HÉT! JÉÉÉÉZUSOM! 

De végigcsináltam becsülettel. Sőt, még úgyabban, a január második fele ugyanis már kifejezetten jólesett, nem nézegettem a naptárt a perceket számlálgatva. (Ezzel együtt azt is hozzá kell tennem, hogy józanságom hírére nem csöngetett be Zacher Gábor gratulálni, és senki nem hívott fel aggodalmaskodva, hogy valóban jól vagyok-e.)

És akkor most jöjjön a beígért recept: cacio e pepe csicseriborsó, Ottolenghi után szabadon

A római cacio e pepe (azaz sajt és bors) spagetti mintájára készült szuperzöldséges ízbombához előző este beáztattam 300 gramm száraz (nem konzerv) csicseriborsót egy kanál szódabikarbónával elkeverve. Másnap leszűrtem. Lereszeltem 250 gramm parmezánt, a kemény héját félretettem. Egy sütőbe is betehető lábasban vajon egy perc alatt megdinszteltem kilenc gerezd fokhagymát, ráöntöttem a csicserit, sóztam, gavallérosan borsoztam, felöntöttem annyi vízzel, hogy ellepje, felforraltam, majd beledobtam a parmezán héját, és betettem a 180 fokos sütőbe 75 percre.

Amíg sült a csicseriborsó, 300 gramm bébispenótot kis sóval megfonnyasztottam olívaolajon, majd még melegen (de már elzárt gáznál) hozzákevertem három csokor petrezselymet.

Amikor kész lett a csicseri, kivettem, kihalásztam belőle a sajt héját (az mehet a kukába vagy a kutyába), apránként hozzákevertem 100 gramm vajat és a reszelt parmezánt, még egy picit megfűszereztem frissen őrölt borssal, és ha kellett, igazítottam sóval. Tálaláskor a cacio e pepe csicserire szedtem a spenótból, tettem rá savanyított jalapeño paprikát, megszórtam a ropogósság miatt egy kis tökmaggal, majd boldogan átadtam magam az önfeledt falatozásnak.

Mindenkinek hasonlóan kellemes életmódváltást kíván,

Fiala Borcsa