–

Az elmúlt hónapokban úgy voltam boldog, hogy nem voltam épp vidám. Minden okom megvolt mindkettőre. Mondjuk, az egész év egy rettenetes hullámvasút (már ennyi is épp elég volt belőle), olykor párás szemmel gondolok vissza a nihilre, amit a megboldogult karanténidőszak jelentett, amikor még azt hittem, a legnagyobb bajom az, hogy van valami járvány, és ezért bezárták a világot. 

Azóta az év mérlege így billent el: elveszítettem az anyámat meg néhány igaznak hitt barátot (a két dolog fájdalomerőssége össze sem hasonlítható, és egy serpenyőbe sem helyezhető), majdnem az epémet (év végéig még kérdéses ennek hogyléte), és a beleimről is kiderültek, hogy csúnya összenövések teszik izgalmassá az emésztésem, ezért életem végéig diétáznom kell. 

Életem végéig diétáznom kell, oda kell figyelnem, kímélő ételeket kell ennem, alkoholt is csak mértékkel ihatok – mantrázom az új életem szabályait.

És akkor most ellőhetném a poént, hogy „mindig mondták, mértékkel igyak, de nekem fogalmam sincs róla, hol van az a mérték” – csak nincs kedvem, mert most frankón meg kellene találnom. (És akkor itt azt is megsúgom neked, hogy nem ez a legnehezebb része.)

Mivel az augusztusban ötnaponta jelentkező, sokszor kórházi kivizsgálást és ellátást igénylő rosszulléteim konkrét eredete még mindig két dologtól függ (mert egyszerre, és külön-külön is okozhat galibát az epém és az összenövéseim), ezért örök önfegyelemre vagyok ítélve. Augusztus eleje óta frankón mértékkel iszom. Ez azt jelenti, hogy maximum egy-két pohár bort vagy egy árva gin-tonikot néha. Ami nagyobb baj, hogy nem is kívánom. És nem az a baj, hogy nem mérgezem magam alkohollal, hanem az, hogy egyáltalán nincs kedvem duhajkodni.

Ez pedig rohadtul ambivalens érzés, mert úgy veszítettem el magam, hogy megtaláltam valaki mást, akinek semmi köze ahhoz az emberhez, aki augusztus előtt voltam. 

Így persze ahhoz a csodálatos témához is elérkeztünk, hogy „te jó ég, mennyit fogytál!” Szerintem utoljára akkor volt huszonhatos farmerom és harminchatos szoknyám, amikor tizenhat éves voltam. Azt hittem, már soha többé nem tudom meg, milyen érzés nem úgy összeállítani a napi outfitet, hogy leginkább takarjon. Azt hittem, már soha többé nem ér rajtam össze a kedvenc övem, erre most három lyukkal arrébb kell bedugni, és álmomban sem gondoltam volna, hogy vastagnak fogom látni magam azokon a képeken, amikről tavaly azt hittem, mennyire bombasztikusan vékony vagyok. 

Eddig le kellett beszélnem magam az evésről, most leginkább rá kell magam beszélni. Félek sokat enni, mert annyiszor voltam rosszul, hogy inkább betartok minden szabályt.

Valaki épp a héten kérdezte meg, hogy mi az a dolog, ami fájna, ha le kéne mondanom róla: hát nem a kaja, hanem a sport. Az rohadtul fájna, mert simán lemondok a szalonalkoholizálásról, a zsíros és fűszeres kajákról meg a krémes süteményekről, de ha nem mehetnék el többet sportolni valami maradandó egészségkárosodás miatt, abba beledöglenék. (Azt se hittem soha, hogy eddig eljutok.)

És akkor tegnap előszedtem a kedvenc rakott keles receptemet, csak pulykahúsból csináltam sertés helyett, a tejfölt kókusztejszínnel és vegán föllel helyettesítettem, szinte kispóroltam belőle a fűszereket, és a sima rizst is kicseréltem basmatira. Az eredmény egy egészséges és laktató vacsora lett, amit meg is osztok veletek, ha már ez egy receptes anyag… Ne maradjatok ki belőle ti sem, hátha meg akarjátok reformálni kicsit az étkezésetek. 

Szóval akkor…

Rakott kel kímélő módon:

Hozzávalók:

– egy fej kelkáposzta (ha tudsz, olyat szerezz, aminek szép zöld a levele)
– fél kiló darált pulykahús
– 250 gramm basmati rizs
– 2 deci natúr paradicsomszósz
– 2 fej shallot hagyma
– 2 gerezd fokhagyma
– 2 deci kókusztejszín
– 1 deci vegán tejföl
– római kömény, só, bors, babérlevél

Elkészítése:

1. A hagymát megdinsztelem, rádobom a fokhagymát, pirítom kicsit, majd beleteszem a darált húst, és alaposan megpirítom. Nagyjából öt perc után ráöntöm a paradicsomszószt, fűszerezem (nem estem túlzásba, mert nekem most tilos), és egy kis összerottyantás után hozzáadok kábé két deci vizet, majd hagyom főni nagyjából húsz percig. 

2. Közben egy bögre basmati rizst is felteszek főni dupla annyi vízben.

3. Majd a káposzta leveleit szétszedem (levelenként, maradjon egyben), megmosom, és lobogó vízbe helyezem őket. Öt perc alatt megfőnek, és ha kész, azonnal hideg vízbe nyomom őket, hogy megmaradjon a színük. A vastagabb ereket kivágom egy éles késsel.

4. Közben elkészült a ragum, és a rizs is megfőtt. Szép, egyenletes masszává keverem őket egy tálban. 

5. Egy tepsit vékonyan kiolajozok, kevés zsemlemorzsával megszórom, majd kibélelem az alját duplán a kelkáposztalevelek egy részével. Egy réteg rizses húsos ragut teszek rá. Majd még egy káposztasor jön, és rá a kókusztejszín vékonyan. Újabb rizses ragus sor, és a végén káposztalevelekkel befedem, illetve a legvégén megkenem vegán tejföllel.

6. Körülbelül fél órára 180 fokra előmelegített sütőbe teszem. Ha szépen megpirult a teteje, akkor kiveszem, és legalább negyedórát hagyom hűlni. 

Hazudhatnám nektek erről az ételről, hogy pontosan ugyanolyan, mint a klasszikus recept, de nem teszem – nem olyan. Nem annyira zsíros, nem annyira ízes, de cserébe nem terheli meg a gyomromat, és még szép is. Szóval az ember képes változtatni, és sokszor ez nem is olyan rémes.

Jó étvágyat kívánok hozzá minden lelkes kísérletezőnek!

Szentesi Éva

Kiemelt képünk illusztráció (Forrás: Getty Images/RossHelen)
Az ételfotók a szerző tulajdonában vannak