–

Az alapkoncepcióm az volt, hogy kreatívan, viszonylag olcsón és részben otthoni alapanyagokból hogyan tudom megvalósítani a szerintem legizgalmasabb édességeket – ebből főleg az olcsó nem jött össze, bár még mindig sokkal jobban megéri megcsinálni, mint készen megrendelni. A kitalálás és az elkészítés közben jól szórakoztam, annak ellenére (vagy éppen azért?), hogy a legtöbb feladattal végül egyedül maradtam. Nagyon sok lehetőség adódott mindenféle gyorsított, szuperegyszerűnek kikiáltott netes recept tesztelésére, és hiába voltam szkeptikus, igazából majdnem minden bevált.

Bogoly Berti-féle mindenízű drazsé („De mama, hányásízűt hogy csinálsz?”)

Ez volt a kedvencem az összes közül, azért is ezzel kezdem, mert ez sikerült a legjobban. Legalábbis szerintem. Egy netes videó adta az ötletet, hogy kemény drazsé helyett tulajdonképpen újragondolt gumicukrot gyártsak. Bár lehet kapni méregdrága műanyag drazséformát, én az otthoni készletből próbáltam megoldani a formákat, így került a megolvasztott és ízesített gumicukor egy cake pop készítő formába, egy csokiformába és egy jégkockakészítőbe. Mindegyik tökéletesen funkcionált.

Hogy pontosan hogyan készültek a mindenízű drazsék? Először is két nagy csomag gumimacit színek szerint szétválogattam, mintha én lennék Hamupipőke.

Aztán mindegyikhez párosítottam egy ízt (igyekeztem mindenképpen ehető, de azért izgalmas ízeket is kreálni), amiből a kedvencem a borsos-citromhéjas lett, amibe a citromhéjat az utolsó pillanatban találtam ki. A kevésbé finom kategóriában a füstölt paprikás és a hagymalekváros indult, de a gyerekek a gyömbéreset és a mentásat („Mama, ez a fűízű?”) sem ették meg. A kávés közepesnek bizonyult (koffeinmentessel csináltam és majdnem el is rontottam). A kedvenc a meggyes, a csokis (ami pont a narancssárgához került, így igazi téli narancsos-csokis íze lett) és a citromos lett.

Maga az elkészítés úgy működik, hogy egy ilyen kis tálkányi gumicukrot a lehetőleg folyékony állagú (ez fontos) ízesítőanyaggal együtt normál teljesítményű mikróval húsz-harminc másodperc alatt fortyogó lötyivé olvasztunk, megkeverjük, és már kanalazzuk is a szilikonformába. Gyorsnak kell lenni, mert hamar elkezd kötni, és akkor egy ilyen kezelhetetlen nyúlós trutyi lesz. Azt, hogy folyékonyan kell beletenni az ízesítőt, rögtön az első kísérletnél megtanultam (a saját káromon). Naivan azt gondoltam, hogy a folyékony gumimasszában feloldódik a koffeinmentes neszkávé – hát nem. Úgyhogy vizet forraltam, és pár kanál megfőzött kávéval ízesítettem. A többi innentől simán ment.

Miután minden íz bekerült a szilikonformákba, betettem őket a hűtőbe, és négy órával később teljesen kiszedhető állapotban vettem elő. A jégkockatartóból jöttek ki a legnehezebben a formák, és a kész „drazsék” kicsit ragadtak (de porcukorba forgatva szerintem ez kiküszöbölhető), viszont a tippelgetés és válogatás élménye szuper volt még a felnőtteknek is. Ilyet tuti csinálok még.

Csokibéka 1.0

Megmondom őszintén, ez okozta a legtöbb fejtörést, ugyanis a neten rendelhető békaformáknak olyan áruk van, hogy majdnem elment a kedvem az ultimate Harry Potter-édesség otthoni elkészítésétől. Nekem nem ér közel tízezer forintot, hogy másmilyen formájú legyen a csoki, amit egyébként is elég kis mértékben fogyasztunk (ezek a formák viszont mind igazi béka méretűek voltak, ami rengeteg csokialapanyagot igényel).

Úgyhogy inkább felolvasztottam a csokit, ráborítottam egy szilikonlapra, vártam tíz órát – én sem hittem el, de tényleg annyi ideig kellett (nyilván a harmincfokos hőség sem segített, de a lakásban azért viszonylag hűvös volt), és végre megkeményedett annyira a csokilapom, hogy egy egyszerű, ezer forintnál olcsóbban vásárolt és másra is használható, béka formájú sütikiszúróval békákat varázsoljak belőle.

Teljes sikert aratott, senki nem kérdezte, hogy miért nem 3D-s, mint a Mézesfalás könyvben.

Alternatív vajsör és mézeskalácsízű tökös derelye

A vajsörrel megszenvedtem, mert az összes netes recept úgynevezett krémszódával (vagy gyömbérsörrel) készül – csakhogy az én gyerekeim nem szeretik a szénsavas italokat. Így arra jutottam, hogy ez egy tejes ital lesz, ami melegen és hidegen is fogyasztható – a sörélményt pedig tejhabbal igyekszem legalább vizuálisan megvalósítani. A tejben feloldottam néhány vajkaramellát (a mennyiségnek a jó ízlés és a cukorsokk elkerülésének vágya szab határt), ezt egy pohárba állított fahéjrúdra öntöttem, beleszórtam egy késhegynyi őrölt gyömbért, tettem rá tejhabot, és kipróbáltam egy szintén netes ötletet dekorációnak. Ez a sütőben megolvasztott kemény karamellás cukorka volt, ami a netes videók szerint csodás lyukacsosra sül… Hát, nem lett olyan szép, és a gyerekeim szerint finom sem, úgyhogy ez bukó.

A tökös derelye így június végén elég nagy feladat elé állított, és már majdnem feladtam, amikor egy hipermarket nemzetközi részlegén találtam egy cukros lében eltett tökbefőttet. Én is pont ilyen arcot vágtam, amikor megláttam, mint ti, amikor ezt olvassátok. Persze beszereztem (önmagában fogyaszthatatlan), egy kis almával és fahéjjal pürésítettem, és máris készen volt a tökös derelye tölteléke. A tészta bolti vajas kelt volt, az extra pedig a betűs sütinyomda, amiből csak azt a két házat voltam hajlandó kirakni, amikbe a családunkból mindenki került Lilla tesztje alapján. Na, ez teljesen felesleges 15 perc munka volt, mert a betűk a sütés során eltűntek. Így extra nélkül az édességek mellett nem aratott akkora sikert, plusz szerintem durván karácsonyízű lett, de azért fogok még csinálni más alkalomra, mert finom.

Vérnyalóka („De mama, ugye nem igazi vér van benne?”)

A vérnyalókát szintén egy netes recept alapján készítettem el: terápiásan szétkalapáltam két zacskó piros keménycukrot és néhány mézes negrót, méghozzá valódi kalapáccsal, mert húsklopfolóm nincs. Természetesen a kalapálás során kilyukadt a zacskó, és mindent finom cukorpor borított a konyhapulton, de addigra már akkora rumli volt az egész konyhában, hogy szinte fel sem tűnt. A szétkalapált cukrokból csinos kis kerek kupacokat csináltam, amiket kétszáz fokon öt percig sütöttem, hogy folyékony állagúvá változzanak.

Amikor kivettem, belenyomkodtam egy-egy pálcikát minden kupacba, és már készen is voltam. Ezeknek is kellett egy kis idő, hogy megszáradjanak, és persze zajos sikert arattak a gyerekeim körében. („Mama, de a vér tényleg ilyen finom?”)

Azért azt is megmutatom, hogy mennyi mosogatnivaló maradt a mézesfalásos móka után – szóval legközelebb még mosogatógéppel is csak sátoros ünnepre vállalom be a teljes menüt. Vagy csak a mindenízű drazsét.

Tóth Flóra

A képek a szerző tulajdonában vannak