–

Szolgál, táplál, szórakoztat – de bűnbaknak is megfelel

Ahhoz, hogy érthetőbb legyen, milyen úton jutott el oda az emberiség, hogy az állatokkal való felelőtlen bánásmód, elhanyagolás, bántalmazás ne legyen „alanyi joga” azok tulajdonosának (vagy jószerivel bárkinek), érdemes megszemlélni, hogyan is gondolkodtak az állatokról eleink.

Az őskortól körülbelül időszámításunk szerint 500-ig az állatok alapvetően élelmiszert és „izomerőt” jelentettek az emberek számára. Kulturális, vallási vagy akár egyéni különbségek természetesen akadtak ebben az időszakban is. Az ind vallásfilozófiák egyike, a dzsainizmus teljes erőszakmentességet hirdetett, a dzsaina aszkéták öt fogadalma közül az első, az ahimsza kimondta, tartózkodni kell minden élőlény bántalmazásától. Nemhogy nem ettek állatokat, de a legkisebb bogarakat sem bánthatták, ennek érdekében egy tollseprűvel tisztogatták meg maguk előtt az utat, nehogy akár csak egyre is rálépjenek.

Közismert, hogy az ókori Egyiptomban bizonyos állatokat szentként tiszteltek – mint például a macskát. Ilyen – vallási okokra visszavezethető – kivételekre az egész világon találunk példát, („szent tehén” stb), mint ahogy az is valószínű, hogy minden korban voltak olyan emberek, akik szerették az állatokat.

A közfelfogás azonban hasznosság szempontjából közelítette meg a kérdést: „jó-e valamire”, és azt a „jót” hogy lehet a legkönnyebben, a legkisebb energiabefektetéssel kinyerni belőle. 

Ebben a megközelítésben az állatok arra szolgáltak, hogy szőrüket lenyírták, fizikai erejüket felhasználják a termelésben és a háborúkban, húsukat pedig megegyék. Az időszámításunk szerinti VI. századtól az állatok megítélése csupán annyiban változott, hogy egyre többször hibáztatták őket a járványok kitöréséért, terjedéséért. Nemcsak a patkányokat; mivel a kutyák és macskák szabadon kószáltak, őket is gyakran tekintették bűnbaknak, az (emberi és állati környezetre vonatkozó) higiéniai hiányosságok, vagy a felelőtlen állattartás helyett.

Amikor épp nem pusztított járvány, roppant népszerűek voltak az állatviadalok, amelynek már az ókorban is léteztek. A fogathajtó versenyeken lovakat használtak, a gladiátoroknak párducokkal, medvékkel is kellett küzdeniük, az ókori keresztényüldözés során oroszlánokat eresztettek az arénában egymáshoz láncolt szerencsétlenekre. A középkorban hétköznapibbá, gyakoribbá vált az ilyen jellegű „szórakozás”; a vásárok állandó szereplője lett a medvetáncoltató, de gyakran tartottak kakasviadalokat is, vagy éppen kutyákat uszítottak, és tettek téteket arra, melyik kerül ki győztesen a véres, súlyos sérülésekkel vagy akár az egyik fél pusztulásával járó küzdelemből. Az állati élet védelméről ebben az időszakban nem esett szó, sőt, ha úgy vélték, hogy egyes állatok az „ördöggel cimboráltak”, például egy boszorkányperben kideríteni vélték, hogy a bűnös asszony (vagy ritkábban férfi) valamilyen állat, macska vagy disznó segítségével hajtotta végre ördögi praktikáit, akkor azt is kivégezték.  

Megválni mindattól, ami nem hozzáad az életedhez, hanem elvesz belőle – Tippek kezdő minimalistáknak

Holnap – 2022. január 4. – SzAE

 

Státuszszimbólum és kísérleti alany

A reneszánsz korban valamelyest változott a helyzet, a XV. századtól a természettudományok fejlődése, a biológia népszerűsége hozzájárult ahhoz, hogy – önös érdekből – jobb körülmények között tartsák az állatokat. Emellett egyre több állat vált státuszszimbólummá, a ló mellett főleg a kutya – és nemcsak a vadászkutyák, de a hölgyek ölebei is. Mindez azonban nem változtatott azon, hogy járvány idején akár tömegesen irtsák ki a kutyákat, macskákat.

A felvilágosodás nagyobb teret adott az olyan gondolatoknak, mely szerint az állatok is érző lények – ebben azonban még a nagy filozófusok között sem volt egyetértés. Michel de Montaigne írásaiban felhívta a figyelmet az állatok jóllétének fontosságára, hangoztatta azt a meggyőződését, hogy az állatok kommunikálnak egymással, és képesek olyan, kizárólag emberinek tekintett érzésekre, mint a kedvesség és a viszonzás (hála). 

Ezek az elvek a polgárság és arisztokrácia azon köreiben terjedhettek leginkább, ahol a kedvtelésből tartott állatok tulajdonosai valóban testközelből élhették át, milyen ragaszkodó, hálás, hűséges, vagy adott esetben önfeláldozó lehet egy háziállat, leginkább a kutya vagy a ló.

Valószínű, hogy az emberek többsége Descartes-hoz hasonlóan gondolkodott (ha egyáltalán gondolkodtak erről a kérdésről). Ő úgy gondolta, az állatok nem rendelkeznek racionális gondolkodással és erkölccsel, sőt, még fájdalomérzettel sem.

Ez a gyalázatos, és józan ésszel egyszerűen felfoghatatlan megközelítés nagyon is népszerű volt akkoriban, és ennek jegyében, „tudományos céllal” élveboncolásokat is végeztek az állatokon. (Az a felfogás, hogy lelke csak az embernek, sőt, csak a felnőtt embernek van, ebben az időben nyert teret, és nem csak az állatokra járt végzetes következményekkel. Azt feltételezték, hogy a fájdalomra adott mozgásos reakció, sírás, stb. csupán a test önkéntelen reflexe, fájdalmat a lélekkel még nem rendelkező kisbaba sem tud érezni – így aztán az akkor már minimálisan rendelkezésre álló fájdalomcsillapítókat sem tartották szükségesnek használni csecsemőkön végzett műtéteknél).

De szenvedni tudnak…

Miközben szörnyű vadhajtásai is voltak az állatok lelkéről való filozofálgatásnak, szerencsére az emberségesebb és realistább irány is egyre inkább kikristályosodott. Ebben nagy szerepe volt az állati jogok egyik harcosának, Jeremy Benthamnek.

Az 1748-ban született angol utilitarista filozófus, jogtudós alapelve szerint bármely jogi illetve politikai intézmény hasznosságát az mutatja meg, hogy mennyiben mozdítja elő a lehető legtöbb ember legnagyobb fokú elégedettségét és jóllétét.

Bentham azonban nem egy világtól elvonult, csak az állataiért élő, jogi utópiákat gyártó csodabogár volt. Tanulmányaiban aktívan foglalkozott a rabszolgaság és a halálbüntetés gyakorlatával – mindkét esetben azok megszüntetése mellett érvelt. Ugyanígy ellenezte a fizikai büntetést is – a korszakban meglepő módon ez utóbbit a büntetés-végrehajtásban és a gyereknevelésben egyaránt károsnak tartotta. Hatalmas vehemenicával érvelt az állatok jogainak tiszteletben tartása mellett is. Bár elfogadta, hogy az állatokat élelem céljából vagy az emberi élet védelme érdekében meg lehet ölni, azt vallotta, hogy ennek során a lehető legkisebb, csupán feltétlenül szükséges fájdalmat szabad okozni.

„A franciák már felfedezték” – írta – „hogy a bőr feketesége nem ok arra, hogy az embert ne illesse meg jogi védelem. Egyszer talán azt is felismerjük, hogy a lábak száma vagy a bőr bolyhossága ugyanilyen kevés ok arra, hogy egy érzékeny lényt a sorsára hagyjunk.” 

Fenti cikkének végső, leginkább figyelemfelkeltő, elgondolkodtató kérdése így hangzik: „A kérdés nem az, vajon képesek-e érvelni. Nem is az, hogy tudnak-e beszélni. Hanem az, hogy képesek-e szenvedni?”

Bentham meg volt róla győződve, hogy az állatok igenis tudnak szenvedni, és ezt a szenvedést az embernek nincs joga kiváltani vagy akár csak közönyösen szemlélni, ha módjában áll elkerülni vagy enyhíteni azt. Ahogy talán Pitagorasznak, saját megfogalmazása szerint „határozott és leküzdhetetlen kifogása” volt az állatok fájdalmának okozása ellen – nem utolsó sorban az ilyen gyakorlatok emberre gyakorolt káros hatásai miatt. Einstein úgy fogalmazott:

„Ha ember jóravaló életet akar élni, első lépése az kell, hogy legyen, hogy távol tartja magát az állatok bántalmazásától”

Az igazi áttörést a XIX. század hozta el

Az első állatvédelmi törvényt egy ír képviselő, Richard Martin terjesztette be az angol parlament elé 1822-ben. A Cruel Treatment of Cattle Act 1822 Act védelmet nyújtott a szarvasmarhákkal, lovakkal és juhokkal szembeni kegyetlen bánásmód ellen. Martin nem csupán a törvény benyújtójaként szerzett nevet magának az állatvédelem terén: 1824-ben a világ első állatjóléti szervezetének egyik alapítója lett. A Társaság az Állatkínzás Megakadályozásáért (SPCA) nevű társaság működésére 1840-ben Viktória királynő is áldását adta. 

A szervezet a tagok adományait arra használta fel, hogy egyre növekvő ellenőri hálózatot működtessen, amelynek feladata a bántalmazók azonosítása, bizonyítékok gyűjtése és a hatóságok felé történő bejelentése volt. Az Egyesült Királyságban rövidesen újabb törvények születtek az állatok védelmében: 1835-ben a Cruelty to Animals Act, amelyet, már a XX. században, az 1911. évi Állatvédelmi Törvény követett. Anglia után a következő lépést Európában Albert Knapp német miniszter tette meg: 1837-ben megalapította az első német állatjóléti társaságot. Az Egyesült Államokban nemzeti törvény csupán 1966-ban született, bár számos állam már megalkotta a saját, az állatokkal szembeni kegyetlenséget tiltó törvényét 1828 és 1898 között. 

Eközben Magyarországon

Magyarországon kifejezetten az állatok védelmét szolgáló törvény csupán 1998-ban született (XXVIII. törvény az állatok védelméről és kíméletéről). Igaz, ezt megelőzően is voltak állatkínzást szankcionáló szabályok, például az 1878. évi V. törvénycikk, ez azonban a közrend és közszemérem elleni kihágások között szerepeltette az ilyen jellegű vétséget. „Aki nyilvánosan, botrányt okozó módon állatot kínoz, vagy durván bántalmaz, úgyszintén, aki az állatkínzás ellen kiadott rendeletet vagy szabályrendeletet megszegi: nyolc napig terjedő elzárással és száz forintig terjedő pénzbüntetéssel büntetendő.”

Pozitívum ugyan, hogy büntetik immár az állatkínzást (ráadásul különbségtétel nélkül, bármely állat kínzását), ám negatívum, hogy azt csupán mint a közrend elleni vétségként, vagyis akkor tekinti bűnös cselekedetnek, ha az nyilvánosan, „botrányt okozó módon” zajlik. 

  

A legfrissebb törvény és a legújabb döntés

Arról, hogy ma Magyarországon milyen törvényi szabályozások vannak, azoknak milyen visszatartó erejük van, jellemzően civil szervezetek, alapítványok munkájából tájékozódhatunk.

2022. január elsején pedig újabb rendelet lép életbe, amely elsősorban a kóbor kutyák tartására, ellátására vonatkozó szabályokat tartalmazza (erről részletesebben a Magyar Közlönyben, illetve a magyarallatvedelem.hu honlapon lehet tájékozódni).

Az állatszeretők azonban (érthető módon) azt érzik igazán hatékony lépésnek, amikor nem csupán a jogalkotó fogalmazza meg, hogy állatokat kínozni, túlszaporítani, ellátás nélkül hagyni betegen és éhezve igenis bűncselekmény, hanem amikor ez a mindennapi joggyakorlatban is valósággá válik.

Erre született példa december közepén, amikor a nyírbogáti szaporítótelep gazdáit ítélték el letöltendő szabadságvesztésre. A tanyáról 2020-ban több mint hatvan kutyát, macskát és kecskét mentettek ki. Ez azonban nem az első eset volt – egy évvel korábban 108 kutyát szállítottak el állatvédő szervezetek a telepről. A helyet üzemeltető pár a vádirat szerint összezsúfolva, koszos helyen tartotta az állatokat, gyakran nem foglalkoztak az etetésükkel, itatásukkal sem, volt olyan, hogy kukoricadarát használtak olyan csirkelábakkal ledarálva, amelyek többször férgesek voltak, már rothadtak. A mentett állatok jelentős része tetves volt, rühes, a legkülönfélébb betegségektől szenvedtek a szembetegségtől az idegrendszeri sérülésekig.  Az első nyomozást követő ítéletkor a pár pénzbüntetést kapott. Most, december 16-án a férfit három, a nőt másfél év letöltendő börtönbüntetésre ítélték.

Zárásként álljanak itt Kundera gondolatai:

„Az igazi emberi jóság csak olyasvalaki iránt nyilvánulhat meg kristálytisztán és szabadon, aki semmiféle erőt nem képvisel. Az emberiség legalapvetőbb, igazi erkölcsi próbaköve (mely oly mélyen rejtekezik, hogy szemünk nem látja), a viszonya azokhoz, akik ki vannak neki szolgáltatva: az állatokhoz. S itt vallott az ember végzetes kudarcot, annyira végzetest, hogy az összes többi ebből fakad.”

Források: ITT, ITT, ITT és ITT

H. Fekete Bernadett

Kiemelt képünk illusztráció – Forrás: Getty Images/fotocelia