Miért van az, hogy nem minden gyereket illet meg ugyanaz ezen a világon? – Hello, WMN! szubjektív beszámoló

–

Nem mintha panaszkodnom kellene, de harminc–negyven évvel ezelőtt nem pont így mentek a dolgok. És tudom azt is, hogy most sincs így minden háznál. Sőt, egyre több azoknak a száma, akik egyedül nevelik a gyereküket (többnyire anyák, de van, ahol az apa) a válások megnövekedett száma miatt.

Anyámék épp akkor váltak, amikor én tizennégy voltam, és finoman szólva nem sokat filozofáltak azon, hogy engedjék-e nekem a leválást. Mentem magamtól, szó szerint menekültem, előbb egy másik városban lévő koliba, aztán albérletbe, aztán meg Pestre. Szoktam mondani, hogy tizennégy éves korom óta nem lakom otthon, ami persze nem teljesen igaz, mert egy ideig azért rendszeresen hazajártam (aztán már rendszertelenebbül), de azért elég sokáig kaptam tőlük anyagi támogatást.

Anyám és apám sosem gondolkozott azon, hogy elengedjen-e egyedül az iskolába vagy megengedje-e a tinédzser lányának, hogy kamaszokkal lakjon egy nyíregyi albérletben, miután kicsapták a koliból. Amúgy sem volt velem könnyű, lázadó természet voltam (vagyok), az öntudatra ébredés első pillanatától tudtam, mit akarok, hogy akarom. Sosem volt téma a pályaválasztás, mert tizenhárom évesen eldöntöttem, hogy díszlettervező leszek. Sosem paráztam, akkor sem, amikor a hónap utolsó két hetére már nem maradt egy petákom se (simán csak nem ettem annyit, mint most).

A „helikopter szülő” elnevezésről ezen a szerdai beszélgetésen hallottam először. Az olyan szülőket nevezik így, akik szinte megfojtják a gyerekeiket a folyamatos figyelmükkel, túlféltik őket, azaz folyamatosan köröznek a fejük fölött.

Na, nekem nem volt ilyen gondom sem. Az én fejem fölött ugyan nem köröztek, nem aggódták túl az életemet meg a sorsom alakulását. Amikor beteg voltam, akkor sem pánikoltak be (hál' istennek, akkor tényleg nem segített volna), sőt, azóta sem aggódják szanaszét magukat, hogy vajon életeben vagyok-e (pedig néha lenne okuk rá).

Hogy ez áldás vagy átok-e, nem tudom. De csodálkozva nézek, amikor a barátnőm meséli, hogy az anyja napjában hatszor felhívja. Közben meg hálás vagyok anyámnak, hogy ő csak akkor zargat, amikor tényleg mondani akar valamit. Sőt, sokkal többször hívom én őt, mint ő engem, de nekem ez így jó.

Aztán az is szóba került, hogy ki a „jó zsaru”, és ki a „rossz zsaru” egy családban. Mi a klasszikus mintát követtük: apa volt a „rossz zsaru”, anya meg „a jó”. Ezt úgy kell elképzelni, hogy apám szinte semmit nem engedett meg, anyám meg szinte mindent. Én pedig eldöntöttem, hogy a szabad cselekvés jogát választom, emiatt örök harcban álltam apámmal, aki sehogy nem tudta tolerálni kutyakomisz természetemet.

DTK szerint:

„nincs megrázóbb pillanat annál, amikor az ember felfedezi magában a saját anyját vagy a saját apját, pláne, hogy azok egyszerre jönnek ki a száján.”

Míg Mészáros Antónia azt mondja, ő örömmel fedezte fel magában a saját anyukáját, és szinte automatikusan elindult benne a tőle örökölt, előretelepített program, amikor megszületett a gyereke.

Jocó bácsi mint elhivatott tanár volt jelen, szerinte mindig lehet kifogást találni arra, hogy egy szülő miért halogatja a gyerekről való leválást. Mert nem is a gyereket kell leválasztani manapság, hanem inkább a szülőket a gyerekről. 

Felmerült a modern világ egyik legnagyobb drámája és tragédiája is, amivel mi, kölyökként még egyáltalán nem szembesültünk: hogyan lehet a gyereket ésszerű viszonyba hozni a kütyüivel.

Ördög Nóra például abban hisz, hogy olyan jó programokat talál ki a gyerekeinek, amik lefoglalják őket, így el is felejtik a tabletet, telefont. Persze náluk is van olyan helyzet, amikor nem lehet kikerülni a kütyüzést. 

A pszichológus Józsa Balázs pedig úgy véli, meg lehet tanítani a gyerekeknek az eszközhasználat egészséges mértékét.

Persze van az a pont, amikor a gyerekedet többé nem tudod elzárni a világtól és a különböző valóságoktól.

Nem tudod megvédeni őket a cyber bullyingtól (vagyis az internetes zaklatástól), mert nem is feltétlenül tudsz róla – de azt megteheted, hogy felhívod a figyelmét a veszélyre, és olyan érzelmi biztonságot nyújtasz neki, hogy szólhasson neked, ha baj van. Az UNICEF egyik programja pedig arra törekszik, hogy a néma megfigyelők, vagyis a kortársak figyelmét hívja fel arra, hogy nem szabad szó nélkül hagyni mások megalázását, megszégyenítését. Mert mindenkiből lehet áldozat. 

Aztán Mészáros Antónia arról mesélt, hogy van egy másik világ is, ahol a gyerekek nem egészen úgy nőnek fel, ahogyan azt a mi agyunk egyáltalán felfogni képes. Ő az UNICEF Magyarország vezetőjeként épp Mianmarból tért haza alig pár órával a beszélgetés előtt. Ott pedig olyan internálótáborokat látogatott meg, ahol erőszakkal elhurcolt, megerőszakolt nők, árva és félárva gyerekek, otthon nélkül maradt családok élnek. Vagy éppen halnak – olyan embertelenek a körülmények. Az alapvető szükségleteiket sem tudják kielégíteni, nemhogy a rendszeres étkezésük vagy az egészségügyi ellátásuk biztosítva lenne. 

Mi egy kényelmes fotelből ülve el sem tudjuk képzelni, milyen életük van.

Pedig közünk van hozzá, mert még mindig a világnak azon a felén élünk, ahol van lehetőségünk segítségnyújtásra – van miből adnunk. 

Ahogy néztem ezt a hat embert, arra gondoltam, milyen jó a gyerekeiknek, ha helikopterszülők, ha nem. Milyen jó nekünk, hogy élünk, egészségesek vagyunk, tiszták, és nem éhezünk (leszámítva azokat a mostani kolisokat, akik a hónap utolsó két hetére már elbulizták a zsebpénzt, úgy mint én  anno). 

Milyen jó azoknak, akik szerető, támogató környezetbe születnek.

És vajon miért van az, hogy nem minden gyereket illet meg ugyanez ezen a világon...?

Szentesi Éva

Képek: Csiszér Goti/WMN - Goti Photography

Ha kíváncsi vagy Hello, WMN! estünk hangulatára, akkor kattints a képre a további fotókért lapozható galériánkban:

Hello, WMN! rendezvénysorozatunk támogatója a Volkswagen Magyarország.
Színpadkép: TorTer e-Design