És akkor boldogan éltek, amíg… el nem fejlődtek egymás mellett – Hello, WMN! rendhagyó összefoglaló

–

Valami előzményféle

Jó nagy szarban vagyok, mármint, hogy pont most kell írnom, mert az előbb nagyon felidegesítettek. És az illető éppenséggel egy férfi, akihez faramuci módon volt közöm, de nem lett aztán a dologból semmi. Úgyhogy most átmenetileg a pokolba kívánom az összeset szokás szerint (még azokat is, akik meg sem születtek), pont úgy, ahogy egy rendes feministának, sőt, „feminácinak” kikiáltott, igazi férfifaló kinézetű, erős, akaratos, sikeres nőtől elvárható. (Ezeket a bélyegeket nem én akasztottam magamra… btw.)

Hogy mit gondolok a házasságról és a párkapcsolatokról, most azt inkább hagyjuk. Maradjunk annyiban, hogy az a legjobb, ha nem mondom ki, ami ebben a percben a témával kapcsolatban a fejemben jár.

Inkább leírom a tényeket: negyvenötezer házasságkötésre huszonötezer válás jut ma Magyarországon, tehát a párok több mint fele a boldogító igen után végül a megváltó nemet választja. A legtöbb válókeresetet pedig szeptemberben adják be a házastársak. Abban azért sokan egyetértenek (Gyárfás Dorka moderátor mellett a színpadon ülő vendégeink is), hogy ennek oka a közös nyaralás alatt az együtt eltöltött idő.

Elfejlődni egymás mellett...

...azt meg hogy kell? – kérdezné nagyanyám, akinek nem volt érkezése ilyesmin gondolkozni nagyapám mellett, akivel nettó ötven évet lehúztak szegénységben, idegbajban, boldogságban meg ilyesmik.

És mondhatnám is, hogy „bezzeg régen minden jobb volt”, de akkor eszembe jut az a tény, hogy régen nem azért házasodtak a párok, mert olyan kurva nagy kedvük volt hozzá, hanem gazdasági megfontolásból (mármint többnyire), szóval alapvetően azért, mert együtt könnyebb volt intézni mindent, és anyagilag is jobban kijöttek.

Mára ez az indíttatás a legtöbb esetben erősen megkérdőjelezhető, ráadásul a vagyoni alapon történő házasulást jól le is szólja a társadalom. 

Amikor Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológus Dorka kérdésére azt mondja, hogy a mai párok nem mindig veszik észre, hogy „elfejlődnek egymás mellett”, akkor nem igazán jut eszembe erre példa a saját életemből (mondjuk, nekem ilyesmire időm sem nagyon volt, gyorsan pattantam tovább, ha valami nem tetszett).

Fiala Bé viszont rögtön rávágja a színpadon, hogy bizony így van: ők például addig-addig őrölték a malmot a volt férjével, amíg közös háztartás, kutya, két gyerek mellett, szépen… elfejlődtek egymás mellől. És ez még alapvetően nem is lett volna baj, de amikor Borcsa észlelte a problémát, és akart tenni valamit azért, hogy megmentse a házasságát, akkor bizony rá kellett jönnie, hogy egy ember ehhez nem elég, mert:

„Egy kézzel nem lehet tapsolni.”

És te mit hozol otthonról?

Hogy ki miért akar házasságra lépni a vélt vagy a valós szerelmével, az több tőről is fakadhat.

Például az, aki azt látta otthon, hogy a szülei olyan szépen élnek, minden megvan, ami a boldogsághoz kell, jó társai egymásnak, és szeretetteljesen tudnak létezni, akkor ő is ugyanazt akarja megalapítani az életében. Nánási Pál fotográfus és felesége (Ördög Nóra műsorvezető – a szerk.) esetében ez a példa, ez a pozitív szülői minta abszolút érvényes.

De mi van azokkal, akik – mint Gyárfás Dorka vagy Fiala Borcsa – épp az ellenkezőjét hozták magukkal transzgenerációs útravalóként? Akik azt látták, hogy „nincsenek jól odahaza anyuék, aztán meg is csalják egymást, és el is válnak”? Nos, azokkal is az van, hogy szeretnének egy szép, nyugodt és békés családot.

Ezért keserves munkával megpróbálják elhagyni a negatív mintákat, és felépíteni valamit, amit nem kaphattak meg otthon.

Oké, és mi a helyzet velem? Teszem föl erre magamban a kérdést. Nos, az én anyámék nagyon szépen éltek. Aztán elváltak. Én pedig… az a helyzet, hogy sosem akarnék férjhez menni. Engem ugyanis annyira megbántottak abban a válásban, hogy alig bírtam magamból „kiterápiázni”. Alapvetően bizalmatlan vagyok, a hitem is okafogyottá válik lassan.

De közben azt is tudom, hogy vannak még csodák. Na meg, ugye, ki tudja?

Párbeszéd. Amihez minimum egy pár kell

Nánási Pál arról mesél, hogy a feleségével podcastokon keresztül beszélgetnek. Vagyis: létrehoztak egy kétórás családi beszélgetős „hangjátékot”, amelynek kedvéért minden héten leülnek egymással szemben két órára, és magukról meg a kapcsolatukról beszélgetnek. Aztán nyilvánosságra hozzák.

Palya Bea énekes-dalszerző ezt a sztorit széles mosollyal hallgatja, és látom, ahogy megfogalmazódik a fejében, mennyire király ötlet, neki is kedvére való volna, mert az őszinte kommunikáció szerinte mindent visz. Csak éppen ő most frissen vált „szingli” (ő fogalmazott így, nem én), úgyhogy már csak egy pár kellene a párbeszédhez.

Papp Gergő Pimaszúr, a társaság hatodik tagja is elirigyli a podcastokat Nánásiéktól, de leginkább a Pali által említett „Apasemmi” – időket, amikor sem az asszony, sem pedig a gyerek nem lóg a nyakán.

De valóban létezik a jó irányú kommunikáció egy párkapcsolatban? Amikor nemcsak arról beszélünk, hogy mi van a gyerekkel, a hitellel meg a mosogatnivalóval, hanem egymásról kérdezünk és mesélünk, magunkról, magamról és rólad? Tényleg van ilyen? Amikor csak a másikra figyelsz? 

Orvos-Tóth Noémi szerint a legtöbbször az a baj, hogy mi sem tudjuk, kik vagyunk, és mit akarunk igazából. Így arra sem vagyunk képesek, hogy megfogalmazzuk a vágyainkat, hogy jól kiismerjük magunkat, és el tudjuk mondani a másiknak, kik vagyunk, és mit akarunk magunktól és a másiktól. A kutya pedig itt van elásva, ennél a résznél.

Palya Bea is így fogalmaz: sokan azt sem tudják, mire esküsznek fel. Fogalmuk sincs, amikor kimondják a holtodiglan-holtomiglant, hogy az tulajdonképpen mit is jelent.

Az egyik barátnőm szerint nagyon beválik, ha fogsz egy papírt, és leírod rá, milyen tulajdonságokkal rendelkező társat szeretnél. És erre a papírra kevés lesz annyit írni, hogy „hosszú hajú, kockás hasú fiút akarok, aki hasonlítson Brad Pittre”. Mert legfőképpen azt kell tudni megfogalmazni, hogy mire vágyunk, milyen értékekkel, milyen belső tulajdonságokkal rendelkezzen az elképzelt társunk. Hasonlít ez egy picit ahhoz, amiben Bea hisz egyébként; szerinte szerződést kellene írni minden tartós párkapcsolat előtt, úgy, mint az üzleti életben. (Erről beszélgetett már korábban is Dorkával EBBEN az interjúban.)

Hasonlót a hasonlóhoz

Ezen a ponton jut eszembe a kedvenc Annie Hall-jelenetem, amikor Woody Allen karaktere megállít egy csinos párt az utcán, és megkérdezi tőlük, hogy „mi a boldogságuk titka?”. A pár válasza egybehangzó: mindketten felszínesek, és nincsenek gondolataik.

Én mindig is cáfoltam azt a szólásmondást, hogy az ellentétek vonzzák egymást. Egy fenéket.

Hasonlót a hasonlóhoz! És akkor mindenki boldog lesz.

Persze a hasonlókkal is lehetnek bajok, mert ott jön a másik mondás, miszerint „két dudás nem fér meg egy csárdában”, de hát ez azért nem biztos, hogy mindig így van. 

Ha közös a célunk, ha hasonlatosak egymáshoz az igényeink, ha nagyrészt egyetértés van a pénzügyekben, a gyereknevelési módszerekben, ha azonosak az elvek, akkor sokkal könnyebb megfogni a másik kezét, és végigmenni azon az úton, amit házasságnak nevezünk. 

Nánási Pali például tíz év után is ugyanazzal a szemmel néz a feleségére, mint az első pillanatban. Nem tudja pontosan, hogy mi a titka, de talán az utolsó megfogalmazásban van a lényeg, és közben nem is gondolkozik rajta, mert baromira élvezi, hiszen isteni érzés.

Hasonlóan „házasságpozitív” üzenettel zárja az estét Papp Gergő is, aki a beszélgetés közben többször is említette, hogy együtt maradni igenis nehéz, mert sok a nyomás és feszítés kívülről és belülről egyaránt. A feleségével, Jutkával (a Pimaszúr ottalszik/átcuccol műsorokon közösen dolgoztak, Judit mint operatőr – a szerk.) eltöltött tizenöt éve alatt tapasztalta ezt is, azt is, és mégis mindig a meglévő, és annak értékei mellett voksolt. És nagyon is boldog így.

Konklúzió?

Vagyunk itt ezen a földön néhány milliárdan. Cipelünk magunkkal mindenfélét, cipeljük az anyánkat, az apánkat, a generációk lerakódott, több sebből vérző kínjait, hogy aztán belemasszírozzuk ezeket olyan kapcsolatokba, amik végül lehet, hogy meghalnak. 

Tudjuk, mit csinálunk?

Csak kevesen!

Hajlandók vagyunk arra, hogy változtassunk?

Talán a kevésnél többen, igen.

Ez jár a fejemben, aztán betör az éterbe Palya Bea elemi erejű hangja, és elénekli a kimondhatatlant. Azt, hogy tegyük már le végre azt a sokmázsás zsákot, amit „transzgenerációs probléma” néven a hátunkon cipelünk évezredek óta. Hallgassunk magunkra… és éljünk!

Szentesi Éva
fotók: Képek: Csiszér Goti/WMN - Goti Photography

Ha kíváncsi vagy Hello, WMN! estünk hangulatára, akkor kattints a képre a további fotókért lapozható galériánkban:

Hello, WMN! rendezvénysorozatunk támogatója a Volkswagen Magyarország. 
Színpadkép: TorTer e-Design