Milyen lenne Prága, ha emberi alakot öltene? Takács Dalma szerint egy folyton szivarozó, időskorában is karcsú, karcos hangú nő, aki mindentudóan mosolyog, és akinél mindig bömböl a jazz.

A gyerekek rendszeres sportolása sokszor rettentő költséges, mindenki részéről rengeteg áldozatokkal jár, bonyolult logisztika elé állít minden résztvevőt, és a hétvégéket is taccsra teszi. Kérdés, hogy megéri-e mindez a végeredményért? Z. Kocsis Blanka sportoló gyerekek szüleit kérdezte a tapasztalataikról.

Hogyan boldogulhat az osztrák fővárosban egy kultúraimádó harmicas magyar nő, aki két kisgyerekkel kezdett ott új életet? Hát vitte magával a magyar kultúrát!

A magyar állammal nagyon nehéz biztonságos kötődést kialakítani. Mert vagy elhanyagol, cserben hagy minket, vagy – ha vannak is jó pillanatai –, minimum zavaros, átláthatatlan, kiszámíthatatlan a működése.

A fiatalok, akiknek életkora egykor a boldogság netovábbját is szimbolizálta, abszolút mélypontra zuhantak, míg a 65 évnél idősebbek mentális állapota lényegében változatlan maradt. De vajon mi az oka ennek?

A „makarenkói pofon” kifejezés a mai napig él a köznyelvben, sőt, vannak, akik, mondjanak bármit is a szakemberek, úgy vélik, bizonyos helyzetekben indokolt és hatékony lehet megütni egy gyereket. Azt viszont csak kevesen tudják, hogy a 136 éve született, és a maga korában pedagógiai reformernek számító Anton Szemjonovics Makarenko munkássága legnagyobb kudarcaként emlegette azt a két esetet, amikor a rá bízott fiatalokra kezet emelt.

Minden felnőtt (és gyerek) megérdemelne olyan tornaórákat, ami nem a kényszerekről, időnkénti megszégyenülésekről (és megszégyenítésekről) szólna. Ami segítene jól kapcsolódni a testünkhöz, és tudatosítani mindazt a csodálatos harmóniát, amibe a mozgás révén kerülhet az ember.

Mire vágyik, ha elfárad egy kétgyerekes apa, aki foglalkozását tekintve gyógypedagógus, és súlyos beteg, fogyatékossággal élő gyerekekkel foglalkozik? Leginkább egy kis csöndre. És: