Számos tanulmány szól arról, hogy az esetek többségében egyáltalán nem nézünk egymás szemébe. És ez nem azt jelenti, hogy gyenge a jellemünk. Sőt.

„A XX. század történelme tragikus események sorozatán keresztül mutatott rá arra, hogy a hívő ember nem nézheti ölbe tett kézzel, ha az államhatalom olyan dolgokat visz véghez, amelyek szembemennek az evangéliumok tanításaival. Főleg akkor nem, ha mindezt valamiféle isteni felhatalmazás hangoztatásával teszi, vagy éppen a keresztény hit védelmének állítja be.”

Sok olyan megjegyzés éri nap mint nap a császárral szült nőket, amik rendkívül bántók számukra.

Várhalmi Ilona, azaz Cila néni munkássága az egész magyarországi színházi élet alakulására hatással volt. Szabó Anna Eszter, a volt diákja, tőle búcsúzik.

Bizalmaskodó kollégák, ignoráns haverok, lekezelő családtagok: miért érzik oly sokan ennyire fontosnak a becézést, akár olyan áron is, hogy attól rosszul érzi magát az, akinek „kedveskedni” akarnak?

A párkapcsolat olyan, akár egy matematikai egyenlet – ha megváltoztatod egy elemét, a többi komponens is átalakul. Így írja le a kapcsolaton belüli dinamikákat Bíró Bence Péter pszichológus és sémakonzulens, amikor a bántalmazás és a toxikus viszonyok lélektanáról, valamint a közös kiútkeresés lehetőségeiről kérdezem. Hangsúlyozza: nem lenne szabad, hogy ennyire fekete-fehéren kezeljük ezeket a kérdéseket, és könnyelműen dobálózzunk olyan címkékkel, mint a narcisztikus és az abuzív – előbb inkább lépjünk hátra kettőt, és vizsgáljuk meg az adott helyzet árnyalatait is.

A nemzetközi vécénap elsőre viccesnek tűnhet ugyan, de valójában nagyon is fontos „ünnep”, amely azért jött létre, hogy megszüntesse a tabukat, és a társadalmi párbeszéd részévé tegye a közlekedésben dolgozó munkavállalók mosdóhasználati jogát.

Három nő: egy kommunikációs szakember, egy festőművész és egy doktorált színháztörténész. Illetve az is igaz rájuk, hogy egy villanyszerelő, egy szobafestő és egy burkoló. Ők a „Mesternők”, a Nők az Építőiparban Egyesületet tagjai.