DTK: Tisztában vagytok vele, milyen kép él rólatok az emberekben? Hogy ti aztán tényleg szöges ellentétei vagytok egymásnak?

Kovács Gábor: Te, én annyira utálom az Ágit... minket már csak a pénz tart össze!

(Ági ezen annyira röhög, hogy majd leesik a székről.)

DTK: Végül is, az egy elég erős kötelék...

Pataki Ági: Azért jó, hogy nem élő adásban vagyunk!

Fotó: Goti Photography

DTK: Én viszont sajnálom egy kicsit, hogy nem látják élőben az olvasók... Na, de nyilván ti is érzékelitek, hogy a kívülállók úgy látnak benneteket, mint tűz és víz.

A cikk a hirdetés után folytatódik!

KG: Persze.

PÁ: Ezt mi alakítottuk így!

KG: Neki jó a humora, de én csináltam az imázst. Ági magától biztos, hogy semmit nem csinált volna...

PÁ: Na jó, tényleg ne vicceljünk. Egyébként ez nagyon veszélyes, mert a legtöbben komolynak hiszik a viccelődést, csipkelődést.

DTK: Titeket komolyan lehet venni?

KG: Persze. Sokan nem értik a viccet. Főleg a Facebookon.

PÁ: Van olyan, aki rettenetesen sajnálkozik, hogy mit kell nekem kiállnom nap mint nap.

KG: Ha nagyon unatkozom, akkor kirakok a Facebookra egy fotót Ágiról és rólam, hogy mennyivel magasabb (merthogy a valóságban az ellenkezője igaz – a szerk.)... ami valójában arról szól: mára annyira amortizálódott a kapcsolatunk, hogy Ági úgy lát engem, mintha nem lennék nagydarab. Kicsinek lát.

DTK: És fokozatosan csökkent a benned élő kép Gáborról, vagy volt egy nagy zuhanás?

PÁ: Először megtetszett, hogy milyen nagy ember, és utána fokozatosan egyre kisebb lett.

KG: Tudod, hogy van ez. Minden olyan szép az elején, aztán kiderül, hogy nem is olyan gazdag, nem is olyan magas, nem is olyan nagy.

DTK: De hát amortizáció ide vagy oda, csak együtt vagytok már... hány éve is? Húsz?

KG: Húsz biztos. Várjál csak... mennyi is? ’91...

PÁ: Huszonnégy.

DTK: Akkor lehet, hogy épp a mindenféle különbség tart össze benneteket.

KG: Valami nagyon jó közöttünk. Vigyázz, mert most át fogok esni a ló túloldalára. Nagyon tudok szerelmet vallani a feleségemnek... Hogy miért megy már huszonnégy éve, mi ennek a biológiája, azt nem tudom. Bírjuk egymást. Jó vele. Ennyire egyszerű.

Fotó: Goti Photography

DTK: Ti ketten ráadásul nagyon sok időt is töltötök együtt, közös filmprodukciós céget vezettek.

KG: Gyakorlatilag csak vele töltöm az időmet. Reggel felkelünk, kávézunk, ebédelünk, vacsorázunk, közben dolgozunk. Nyilván megyünk néha külön-külön erra-arra, szabad életet élünk, és ezért soha nem cseszegetjük egymást. Ha azt mondja, elmegy egy hétre a barátnőivel külföldre, menjen. Én is el szoktam menni a barátaimmal vitorlázni. Van köztünk egy nagyon fontos bizalom.

DTK: Ez mindig is volt? Vagy meg kellett tanulnotok?

KG: Az elmúlt huszonnégy év alatt soha nem éreztem Ágival kapcsolatban, hogy ne bízhatnék meg benne. Soha. Az mondjuk érthető lenne, ha ő féltékenykedne, nézz meg engem, naponta állítanak kihívások elé a nők. Nem tudnak nekem ellenállni. Jó fej vagyok, gazdag, sikeres, jóképű, jó a dumám, érted...

(Ági itt ismét megpukkad a nevetéstől.)

DTK: Remélem, érzed, mekkora főnyereményt van a kezedben.

PÁ: Ha nem érezném, akkor is kénytelen lennék tudni, mert mindennap emlékeztet rá.

KG: Egyébként érzi.

DTK: Ági, felmerült benned valaha a bizalom kérdése?

PÁ: Áh! Egyáltalán nem. Ami iszonyú nagy dolog az életemben – mert, ugye, én már sok mindenen, válásokon, kapcsolatokon vagyok túl. Ezért ezt a bizalmi állapotot nagyon nagyra tudom értékelni. Tudom, hogy ha ez elveszne, állati nehéz volna visszaszerezni. Sőt, nem lehet. Én olyankor feladom. Ez nem tudatos dolog. Az emberben ez vagy van, vagy nincs a másik iránt.

(Gábor közben nézi a róluk készült fotókat Goti gépén, és fölkiált: „nézzenek oda, milyen állati fotogén is vagyok!”)

PÁ: Kriszta, azért azt érzékeled, hogy csak akkor tudok megszólalni, ha ilyen szuggesztíven rám nézel, és megszólítasz.

DTK: Persze, meg is beszéltük előre Gotival, hogy néha odamegy Gáborhoz és leköti a figyelmét. Így mi is tudunk beszélgetni. Szóval szerinted a féltékenység az típus kérdése?

PÁ: Nem.

KG: Igen.

PÁ: Nem, az kölcsönösség, kölcsönös bizalom kérése.

KG: Azért kell hozzá egy alkat. Ha olyan partneri kapcsolatban vagy, amelyben lehet bizalom, akkor esetleg elmúlhat a féltékenység. Van a baráti társaságunkban olyan, ahol nincs rá ok, és mégis féltékenyek, és van olyan, ahol lenne ok, de mégsem. Biztos, hogy ez adottság kérdése is.

DTK: Szerintem a féltékenység leginkább önbizalom kérdése, kevesebb köze van a másik emberhez, mint saját magadhoz.

KG: Ezzel egyetértek.

PÁ: Szerintem viszont az ember ösztönösen érzi, hogy mennyire van biztonságban. Ez független attól, hogy mit tudsz, vagy mit nem tudsz.

KG: De Ági, vannak fóbiás emberek.

PÁ: Gábor például naponta vall szerelmet a barátnőimnek, és fel sem merül, hogy ennek lehet valóságalapja. Az ember ösztönösen érzi, hogy minek van, és minek nincs jelentősége.

Fotó: Goti Photography

DTK: Gábor gyakran vall neked is szerelmet, akár nyilvánosan is, mondjuk a Facebook-oldalán. Mennyire fontos neked az ilyesfajta gesztus?

PÁ: A verbalitásnak nem tulajdonítok olyan nagy jelentőséget. A lényeges dolgok csendben dőlnek el. Ha annak lenne jelentősége, hogy miket mondunk, akkor nemhogy 24 éve nem lennénk együtt, hanem öt percet se lettünk volna.

KG: Ráadásul mindketten impulzívak vagyunk. Sajnos.

DTK: Miért sajnos? Olyan jó, ha az ember képes és hajlandó néha ösztönös lenni.

KG: Nem mindig jó. Ledarálja az embert... Vannak mondatok, amiket nem kellene kimondani.

PÁ: Könnyebb az élet verbális kontrollal. Gondolok itt például Gábor Facebookos megnyilvánulásaira.

KG: Mi pont úgy kommunikálunk, ahogy élünk. Egyfolytában pörgünk. Na, jó, Ági nem, mert ő már idősebb... (Ági három évvel idősebb Gábornál, és én ennek az információnak a tudatában félve pillantok rá... ám szerencsére nem megbántódik, hanem nevet.) De ahhoz képest ő is jól pörög velem. Nekünk a dinamikus, impulzív kommunikáció az életformánk. Úgy reagálunk egymásra, hogy a kívülállók néha csodálkoznak. Azt hiszik, veszekszünk, pedig dehogy. Én például rendszeresen és hangosan szóvá teszem, hogy miért matat elindulás előtt egy órát a kocsiban? Vajon mit csinálhat? Vagy miért őriz meg otthon minden apró-cseprő dolgot? A házunk tele van az elmúlt 24 év tárgyaival. Ott van bezacskózva minden. Miért?!

DTK: Ezen a ponton muszáj vagyok megkérdezni, hogy Ági, téged Gábor mely szokásai irritálnak?

PÁ: A fészbukozás. Az nagyon.

DTK: Letiltanád, ha tehetnéd?

PÁ: Igen.

KG: Az utóbbi két évben a Facebook a legnagyobb konfliktus az életünkben.

DTK: Ha jól érzékelem, akkor ez most nem vicc.

KG: Ez halál komoly.

PÁ: Tulajdonképpen ez az első komoly konfliktusunk. Ugyanis én egyáltalán nem értek azzal egyet, hogy valaki egy közösségi oldalon mondjon meg fontos dolgokat a másiknak, és ne szemtől szembe.

KG: A Facebook jelenti manapság azt, hogy szemtől szembe. Csak te nem érted a Facebook lényegét. Pedig benne is van a nevében.

PÁ: Hiába van benne a nevében, az akkor sem face to face.

DTK: Én azt hiszem, sokan egyetértenek veled, Ági abban, hogy fészbukozni nem ugyanaz, mintha leülnél egy barátoddal vagy akár ellenségeddel.

KG: De nem tudok annyi emberrel leülni.

PÁ: Nekem az az alapvető problémám, hogy Gábor nem újságíró, vagy tartalomszolgáltató szakember, neki nem az a hivatása, hogy nyilvánosan véleményt mondjon.

KG: De hát a Facebook az egy privát platform. Nekem nem hivatalos, nyilvános oldalam van. A Facebook azért van, hogy a kisemberek kommunikáljanak egymással. Hogy többet mondjanak el magukról a világnak, mint normálisan elmondhatnának. Azzal a szűk körrel, akik úgy döntöttek, hogy kíváncsiak az én véleményemre, én pedig az övékre, beszélgetünk. Ez nem újságírás, blogolás vagy tévéműsor. Sok-sok ezer ember kilép a magányából és elmondja a véleményét

PÁ: Ne haragudj, de ez olyan, mintha te is magányos lennél.

KG: Én nem vagyok magányos.

PÁ: Akkor miért csinálod?

DTK: Talán közlési kényszere van.

KG: Nincs közlési kényszerem.

PÁ: De.

KG: De nincs. Egyszerűen én nagyon cikinek érzem azt a világot, amiben ma élek Magyarországon, és úgy gondolom, hogy az nem egy állapot, hogy senki nem mond semmit. Ez civil kurázsi kérdése is számomra. Ha elmondom száz vagy kétszáz embernek a véleményemet, az a kétszáz újabb kétszáznak, és így tovább, akkor esetleg valami megmozdulhat ebben az országban. Igen, én politizálok – kultúrpolitizálok – is a Facebookon. Mert van véleményem és el akarom mondani. Ehhez jogom van.

Fotó: Goti Photography

DTK: Ági, félted őt emiatt? Hogy a Facebookon írt kritikái miatt bajba kerül, mondjuk a szakmában?

PÁ: Igen, féltem is. És emellett azt gondolom, hogy ezeket a dolgokat olyanokkal kell megosztani, akikkel egyébként is szándékában áll privát kapcsolatban lenni. Mert ezekkel az emberekkel amúgy ő nem találkozik, a három vagy négyezer „ismerősével.”

DTK: Te viszont kifejezetten visszafogott vagy, ha a közéleti, kultúrpolitikai vitákról van szó. Nem feltételezem, hogy nincs véleményed, de arról a nyilvánosság  gyakorlatilag semmit sem tud.

PÁ: Ha rákérdeznek, vállalom a világnézetemet, véleményemet. De magamtól nem hozom nyilvánosságra. Én más típusú ember vagyok. A nekem nem tetsző rendszerből is megpróbálom kiszűrni azt, ami nekünk jó lehet. Például, ha a saját szakmánknál maradunk, azt gondolom, hogy az egész új filmfinanszírozási rendszer felállása nem demokratikusan történt.

KG: Most sem az...

PÁ: De most hasznos és átlátható. És ezt értékelem benne. Nem azt siratom, hogy milyen volt... vagy milyen lehetne. Azt hiszem, én egyszerűen realistább vagyok. Lehet, hogy megalkuvóbb is, igen. De nem a végsőkig!

DTK: Azon gondolkodom, vajon mi lett volna, ha ti nem érett, felnőtt fejjel találkoztok, a harmincas éveitek végén-negyvenes éveitek elején? Még azok nélkül a tapasztalatok, leckék nélkül, amiket 40 éves korára már megtanul az ember.

KG: Ez nagyon jó kérdés... szerintem kellett nekünk ennyi idő.

PÁ: Nem biztos, hogy még együtt lennénk. Épp azért, mert ennyire impulzívak vagyunk, ennyire határozottan reagálunk mindenre, negatív és pozitív értelemben egyaránt. Kellettek a korábban levont tanulságok.

DTK: Te milyen tanulságok birtokában voltál már, mire találkoztatok?

PÁ: Például, hogy nem kell mindent annyira komolyan venni, humorral is hozzá lehet állni az élethez. Az én humorom Gáborral jött meg, mondhatni kényszerből.

DTK: A túlélési ösztönöd kihozta belőled.

PÁ: Valami ilyesmi. Ma már tényleg szívből röhögök a megjegyzésein. De régebben nem biztos, hogy így tettem volna. Meg kellett tanulnom szívből röhögni rajtuk... és akár magamon is.

DTK: Azért az nagy ajándék, ha az ember képes magán is szívből röhögni.

PÁ: Igen.

KG: Ági az elején ugyanúgy meglepődött a poénjaimon, mint ahogy sokan meglepődnek ma is, ha nem ismernek jól.

DTK: Te milyen tapasztalatot vittél bele ebbe a házasságba?

KG: Én azt hiszem, hogy nem vagyok ebben ennyire tudatos. Csak azt tudtam, hogy ha egyszer megnősülök, akkor nem fogok elválni, ezt már nagyon rég elhatároztam. Ez azóta is bennem van. Szerintem mi együtt fogunk meghalni is.

DTK: Hogy szemeli ki magának az ember Pataki Ágit?

KG: Mi már ismertük egymást előtte. Ott voltam a legeslegelső fotózásán, a Margitszigeten, a hetvenes évek közepén. A fotós jó barátom volt. De akkor fel sem tűnt nekem.

DTK: Bocsánat, de hogy lehet, hogy nem tűnik föl egy férfinak egy Pataki Ági a hetvenes évek közepén egy fotózáson? Úgy, hogy ő volt a modell.

KG: Akkor ő nekem annyira elérhetetlen volt... Én csak egy hippi voltam. Meg sem fordult a fejemben. Aztán a nyolcvanas évek végén találkoztunk újra különböző baráti társaságokban... és akkor ugyanezt éreztem. Pontosabban nem éreztem. De aztán később, egyszer csak jött egy pillanat.

DTK: Megjött a bátorságod?

KG: Nem a bátorság hiányzott...

DTK: Azon sem csodálkoznék, elvégre Pataki Ági egy igazi szexszimbólum volt.

KG: Nem tudom, nem tűnt nekem annak... De végül is csak elhívtam egy randevúra.

DTK: És te miért mentél el arra a randevúra?

PÁ: Mert unatkoztam. Nem... tudod, akkor még szép nagy embernek tűnt. Megtetszett. És szórakoztató volt.

KG: Azt bírják a csajok.

PÁ: Az nagy érték, hogy nem neked kell beszélni. Hanem kényelmesen ülhetsz a társaságában, és szórakoztatnak. Nekem ez nagy vonzerő volt. Egy férfiban a legnagyobb vonzerő az, hogy érdekes.

Fotó: Goti Photography

DTK: Ezt én úgy szoktam megfogalmazni, hogy jelentsen az embernek kihívást a társa. Már szellemileg. Tudjanak egymással vitatkozni például. Legyen izgalmas számára.

PÁ: Fontos, hogy mindkét embert érdekelje a másik véleménye a világról. A közéleti kérdésektől a legbanálisabb dolgokig. Sok kapcsolatban azt látom, hogy egyáltalán nem számít, mit érez, mit gondol a feleség. De hosszú távú, kiegyensúlyozott, harmonikus kapcsolathoz csak az az út vezet, ha érdekesek egymás számára.

KG: Ezért is volt nagyon jó, amit korábban kérdeztél, hogy miért ilyen jó nekünk együtt a különbözőségünk ellenére. Tudod, mi a fontos? Ági elképesztően okos ember. És nekem nagyon imponál, hogy ő sokkal okosabb, mint én. 24 éve folyamatosan vigyáznom kell, hogy ne engedjek ki, ne engedjem el magam szellemileg. Adok a véleményére, tetszenek a reakciói, és felnézek rá.

DTK: Tudod, sok férfi megijed az okos nőktől. Frusztrálja őket a helyzet...

KG: Bennem egy olyan okos nő, mint Ági nem kisebbségi komplexust épít, hanem respektet és inspirációt. Engem ez nem frusztrál, hanem büszke vagyok rá.

PÁ: Látod, már megérte leülni veled beszélgetni!

KG: Na, ebben végre egyetértünk.

D. Tóth Kriszta

Fotók: Csiszér Goti/Goti Photography

Olvasd el júliusi páratlan páros interjú sorozatunk előző részeit is!

Hozleiter Fanny Mosolyka és férje, Tóth Sándor

Novodomszky Éva és férje, Salvo Sgroi

Dobó Kata és Anger Zsolt