Július 13. Semmi különös. A második hónapforduló. Két hónappal ezelőtt meghalt a gyermekem.

A történetem átlagos, nincs benne felkavaró vagy éppen csodálatos fordulat. Tulajdonképpen még abban sincsen semmi különös, hogy megosztom. Nos. Legyen úgy, hogy a továbbiakban igyekszem nem lecsapni a szentimentális magas labdákat. Megpróbálom egyszerűen rekonstruálni az eseményeket, mert bár a téma fájdalmas, nem szabad, hogy misztikus közönybe vagy buta szemérembe burkoljuk.

2015. március 17-én kiderült, hogy babát várok. Március 23-án töltöttem be a huszonnyolcadik életévemet. A nőgyógyászok azt mondták, „ó de fiatal anyuka lesz!”, én viszont huszonnégy évesen terveztem szülni – talán erre mondják: Isten végez.

Első terhesség, az ember lányának fogalma sincs, hogy mi a normális, minden érzés ismerős és szokatlan egyszerre. Ezer kérdés foglalkoztat már az elejétől fogva, a babonák, a mondjam vagy ne mondjam, az egyem vagy ne egyem, és a többi... Persze az öröm nem öröm egyedül: jó, csak a szülőknek, csak a közeli barátoknak... A munkahelyen muszáj egy-két embert beavatni, hiszen tagadhatatlanul meghatározóvá válik a közérzeted, kell a szövetség nincs mese.

Az orvosi vizsgálatok megtörténtek, a rosszullétektől függetlenül minden a „terv szerint halad.” Titokban persze folyton rettegsz, beszélsz a babához sokat, a férjed is beszél hozzá. Szeded a vitamint, az eredményeid kifogástalanok, a súlyod gyarapszik, a térfogatod nő, ahogy a méhed is. Áp-tu-dét vagy, követed a fejlődését hétről-hétre. Vega létedre leküzdöd a csirkehúst, nehogy már valami az elveiden múljon. Bőgsz mindenen, két perc alatt kapsz dührohamot, hát ilyen ez a hormon-sztori, hiába. A hajad, a szőröd, a körmeid olyan gyorsan nőnek... ha nem sejtenéd, hogy ez is a kémia műve, komolyan elgondolkodnál a vérfarkassá változásos legendák igazságtartalmán. Tízpercenként randevúzol a vécékagylóval, hol alulról, hol felülről távozik belőled az anyag, de nincs gáz, csak terhes vagy és az ilyen. Meg persze mindenkinek más egy kicsit.

Ezek csupán az első három hónap érintőleges eseményei, és leginkább a veled, velem, velünk, az anyával történő változások. Hogy a baba milyen átalakulásokon megy keresztül, nehezen felfogható mágia.

Tizenkettedik várva-várt hét, azt rebesgetik, a második trimeszterben már sokkal könnyebb lesz. Csakhogy te ezt már nem fogod megtudni.

Május 11-én hétfőn, igazából már gyanakodhattam volna, hiszen mire hazaértem az egész napos munkából, nagyobb mennyiségű barna folyás jelezte, hogy valami nincs rendben. Mivel eddigre már kötetnyi sztorim volt a „barnázásról” és mindenről, próbáltam megnyugtatni magamat, hogy ez bizonyára normális, holnap úgyis megyek az orvoshoz, addig nem érdemes pánikolni. A következő riasztó jel az, hogy, amikor reggel felébredsz, a folyás még mindig nem szűnik, hívod a doktornőt, aki pikk-pakk lerendez, felidézed anyád anekdotáit arról, hogy mindhármótokkal végigbarnázta a kilenc hónapot, próbálsz lehiggadni, reggel kilenc óra van, kettőre van időpontod.

Amikor közlik veled, hogy a baba nincs rendben, a nyolcadik hét óta mindössze négy millimétert fejlődött, és csodával határos, hogy még van szívműködése, az az addigi életedben semmihez sem hasonlítható érzés. (Legalábbis nekem.) Ahogy elhangzottak ezek a szavak, többet nem néztem a monitorra, nem akartam semmit sem látni. A legendás önuralmam cserbenhagyott, zokogva tettem le a tízezrest a doktornő asztalára, aki azzal engedett útnak, hogy várjunk még egy hetet, mert hátha csak elszámoltuk magunkat. Persze én tudtam, hogy sajnos nem. Éjjelre erősödött a vérzés, a János kórház ügyeletén egy hullafáradt, fiatal orvos kőkeményen forgatja benned az ultrahangos „bunkót”, szisszenni sem mersz, hatalmas felbontásban előtted a baba, aztán kíméletlenül elhangzik az ítélet: halál.

Másnap reggel hétkor végigálltam a bő félórás sort, vért vettek, aztán elballagtunk a férjemmel a szülészet-nőgyógyászatra, ahol felvettek az aznap műtendők listájára. A továbbiakban röviden részletezem csak az eljárást, mindössze a miheztartás végett.

Nagyjából kilenc órakor felhelyezték az úgynevezett lamináris pálcákat, próbáltam fegyelmezett lenni, – a kórházakban többnyire nem értékelik nagyra az érzelmi megnyilvánulásokat – de a pálcák felhelyezése olyan fizikai fájdalommal járt, amitől azóta is összerándul a gyomrom, ha felidézem. Hallottam olyanról, aki alig érezte, szóval elképzelhető, hogy csak nekem volt ennyire nehezen viselhető. Ezek a pálcák speciális növényi rostokból készülnek, és nagyfokú nedvszívó képességgel rendelkeznek, így  – mondhatni – kíméletesen tágítják a méhszájat. A felhelyezésük után hat órán keresztül tágultam, hogy megfelelően hozzáférhetővé váljon a méh, mivel, ugye még nem szültem. Mondanom sem kell, hogy ez elég hosszú idő ebben a lelkiállapotban egyedül, arra várva, hogy kikaparják belőled a halott babádat. Pozitívum, hogy a műtőben mindenki nagyon humánusan bánt velem, hála nekik ezért utólag is!

Az altatásból mindenki máshogyan ébred. Különböző fórumokon olvastam, hogy van, aki sírva, van, aki megkönnyebbülten eszmél a valóságra, én végtelen ürességet éreztem csak, és pokoli szomjúságot. A műtét után, ha panaszmentes vagy (és sikerült egyedül kimenned a vécére), akkor ellátnak különböző tanácsokkal, és egy-két órán belül hazaengednek. Saját lábaimon lépdeltem bele a forró májusi délutánba.

Ha minden simán ment, fizikailag hamar regenerálódsz, bár kapsz néhány kisebb sokkot, amikor valami Alien- szerűt találsz a bugyidban, és mivel neked nem azért adták a diplomádat, mert meg tudod különböztetni a szövetdarabot az alvadt vértől, érthető módon majrézol egy keveset.

Hazaérve szembetalálod magadat az addigi valóság összes kellékével: vitamin, kismama olaj, Salvus víz, koffeinmentes kávé, ultrahang fotó a hűtőn (tudom, szentimentális), tucatnyi babás magazin és promóciós holmik, amit a védőnő nyomott a kezedbe azon az egyetlen találkozón, melyen részt kellett venned az első trimeszterben. Ezeket mind bedobozolod, kihajítod, eldugod stb... Eddig tiszta sor. Azaz érdekes, ami belül zajlik.

A mérhetetlen mennyiségű önvád: „biztos azért történt, mert…” kezdetű mondatok. Hiába kaptad meg tíz különböző helyről a tudományos magyarázatot, hiába vagy tisztában a statisztikával, mániákusan kutatod az okokat... és próbálsz számodra elfogadható megoldást találni a történtekre. Váltakozik benned fájdalom és a düh. Még sokáig reflexszerűen simogatod a hasad, legalábbis én.

Mivel vegetáriánus vagyok, nagyon tudatosan figyeltem a megfelelő és változatos tápanyagbevitelre. Az abortusz után zokogva ültem a tányér felett, és képtelen voltam enni, mert minden ételről az jutott eszembe, hogy mit tartalmaz, ami hasznos lehet a babának. Nekem nem volt, és még most is csak alig van kedvem emberek közé menni, mert tulajdonképpen még mindig rám-rám tör a kontrollálhatatlan zokogás. Olyankor azt hiszem, hogy magyarázattal tartozom, a viselkedésemért. Emiatt elszégyellem magam, és azt érzem, hogy mivel én „csak” három hónapig voltam várandós, nekem nem is fájhat annyira, így össze kéne már szednem magam tényleg, de hát a valóság az, hogy ez nem megy ilyen gyorsan.

Hála az étvágytalanságnak és a mozgásnak (ami rengeteget segített), viszonylag hamar visszakerültem a testembe, de az az egy hónap, amíg a szervezetem feldolgozta a terhesség megszakítását, nem volt könnyed délutáni séta. Nem fértem bele egy nadrágomba sem, mert a fenekem és a combom még vizes volt, a méhem lassan húzódott össze, így egy kisebb pocakom is volt, ami, ugye a babára emlékeztetett, hát megőrültem tőle.

Elveszítettem a testembe vetett bizalmat, pedig anyai oldalon minden rendben volt. Elvesztettem a férjembe vetett bizalmat, mondván, ha én rendben vagyok, akkor biztos vele van baj. Hiába tudtam, hogy egyikünk sem hibás, mégis azt éreztem, hogy a vetélésem miatt szégyellnem kell magam. Alaposan megcsappant a nőiességembe vetett hitem is, hiszen mi van, ha nem vagyok képes gyermeket kihordani és szülni? Ráadásul az ember az intim területekre is nehezen evez be újra így aztán még attól is tart, hogy a férjnél előbb-utóbb hiánytünetek lépnek fel, szóval ördögi kör. Ez épp olyan, mint egy „normális” halál. Ugyanúgy fáj utána. Ugyanúgy megszakad a szíved. Nincs különbség.

Július 13. Második hónap forduló, második menstruáció a vetélés óta. Ennyi. Semmi különös, meglepő vagy csodálatos.

Zsuzska

Kiemelt képünk illusztráció - Forrás: Shutterstock/Lolostock